Hasznos kutatásokat folytatnak mindenki számára elfogadható alternatívákat keresve vagy egyszerűen makacsul odakötözik magukat a fákhoz. Fáradhatatlanul beadványokat írnak, a költségekkel nem törődve beperelik a jogsértő állami vagy magánvállalatokat, de ha kell, hatóságok híján saját maguk akadályozzák meg a szennyezést. Gyerekeket tanítanak és nevelnek, de néha betörést követnek el, hogy bizonyítékot lophassanak. Immár partnerként lobbiznak és tárgyalnak a döntéshozó szerveknél, ha azonban elakad a párbeszéd, még mindig szembeszállnak a rendőrökkel az intézmények kapujában – a környezetvédelem érdekében mindenféle eszközt felhasználtak a civilek az elmúlt évtizedekben, de a frontvonal másik oldalán sem válogatnak: volt rá példa, hogy titkosszolgálat süllyesztette el egy civil szervezet hajóját, vagy multinacionális cég ellentüntetőket bérelt fel, ellenkutatások hamisításait finanszírozta, és döntéshozókat, hatóságokat fizetett le. A Föld kincseiért folytatott, évtizedek óta tartó harcban többen az életüket is vesztették. Az összeesküvés-elméletnek ható történetek gyakran igazak.

Néma tavaszok

Noha voltak előzményei – például már az 1800-as évek végétől nyilvánítottak védetté területeket, s már 1870-ben, Walesben is tartottak légszennyezettségi vizsgálatokat –, a környezetvédelem csak az 1960-as években vált szervezett társadalmi mozgalommá, s csak később intézményesült. A törekvés kezdetét Rachel Carson amerikai újságírónő Néma tavasz című könyvének megjelenésétől számítják, amelyben arra hívta fel a figyelmet, milyen következményeket okoz a növényvédő szerek esztelen használata a növény- és állatvilágban, illetve milyen veszélyes lehet ez az emberre a táplálékláncon keresztül. A kötet népszerűsége révén hozzájárult az olyan vegyszerek betiltásához, mint az 1965-ben nálunk is jelentős balatoni halpusztulást okozó DDT.

Miután az Egyesült Államokban a média is ráharapott a természetvédők ügyére, 1970. április 22-e valóban szimbólummá vált a környezetvédelem történetében, hiszen országszerte 20 millió ember vonult fel az amerikai kormány figyelmének felkeltése érdekében. Eközben az értelmiség felelősségérzetét is felkeltette a kérdéskör. Akkoriban alakult meg a Római Klub, egy szigorúan zártkörű, tudósokból álló társaság, amely első jelentését A növekedés határai címmel adta ki. Mivel javaslataik egyoldalúan a népesség és a gazdaság növekedésének korlátozására irányultak, a fejlődő országok vezetői és tudósai nem fogadták el azokat, hiszen a szegénység és elmaradottság konzerválásához vezettek volna. Eközben az alapvetően háborúk megelőzésére alakult ENSZ is felfigyelt az eseményekre, U Thant főtitkár az 1968-as közgyűlésen úgy nyilatkozott, hogy olyan új jelenségek vannak kibontakozóban, amelyek békés körülmények között is globális veszélyt jelentenek az emberiség számára.

Az ENSZ 1972-es, stockholmi konferenciája volt az első világértekezlet a témában, amelynek emlékére június 5-e Környezetvédelmi Világnap lett, és amelynek hatására a döntéshozók elkezdtek intézményeket alapítani nemzeti és nemzetközi szinten, illetve megszületett a környezetvédelmi politika.

– Sokáig ellentét feszült a fejlődő és fejlett országok között – meséli dr. Láng István akadémikus, az Országos Környezetvédelmi Tanács tiszteletbeli elnöke, aki tagja volt annak az ENSZ által 1984-ben alapított, 22 fős bizottságának, amely a Közös jövőnk című jelentésében széles körben ismertté tette a fenntartható fejlődés fogalmát. – Nem mi találtuk ki ezt a koncepciót, de kinyilvánítottuk a szükségességét. Lényege, hogy integrálja a gazdasági és a környezeti érdekeket: „a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen generációk szükségleteit anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő generációk hasonló igényeinek kielégítését”. Ehhez Herman Daly azt tette hozzá: míg a növekedés azt jelenti, nagyobbak leszünk, a fejlődés azt, hogy jobbak. 1992-ben, Rio de Janeiróban pedig 178 ország fogadott el 27 olyan elvet, amely a gazdasági fejlődés környezetkímélő irányait írja le.

Azóta mind a politikában, mind a zöldmozgalmak gondolkodásmódjában meghatározó tényezővé vált ez a fogalom, mint a mindenki számára elfogadható megoldás elvi alapja. De a nagy elhatározások nem valósultak meg.

– Rióban úgy tűnt, sikerült a világot egy új fejlődési pályára állítani, de mindez csak illúziónak bizonyult, és a későbbi konferenciák sem hoztak átütő sikert. Az egyes országok vállalásai a legfontosabb témákban nem teljesültek, a kormányok reagálása pedig nagyon lassú a felmerülő, újabb problémákra – állapítja meg Láng István.

Rendszerváltó zöldek

– Mindig volt fogékonyság a magyar társadalomban a természetvédelmi irányú civil kezdeményezésekre – meséli Foltányi Zsuzsa biológus-vegyészmérnök, az Ökotárs Alapítvány tanácsadója, a Föld Napja Alapítvány kurátora. A XIX. század vége tájékán több jeles természetkutató alakított közösségi együttműködéseket, mint például Hermann Ottó, vagy Chernel István ornitológus, aki 1902-ben először rendezte meg a május 10-i Madarak és Fák Napját. – De a második világháború és a szocializmus miatt ezekből nem válhatott olyan erős zöldmozgalom, mint ami a hatvanas években jött létre Nyugat-Európában és Amerikában.

1974-ben alakulhatott meg a Magyar Madártani Egyesület, az első jogilag jegyzett, a rezsim által is megengedetten tevékenykedő civil szervezet. Tízezer tagjával mára nemcsak Magyarország, de Közép-Kelet Európa legnagyobb, politikától független szervezetévé nőtt, amely az emberi életminőség és a biológiai sokféleség megőrzéséhez járul hozzá.

– A visegrádi országokban a zöld mozgalmak a rendszerváltás zászlóvivői voltak – állítja Foltányi Zsuzsa. Bár a közvetlen céljuk nem politikai volt, a társadalmi felelősségtudat mentén szerveződve újra és újra rámutattak a rendszer korlátaira. – A nyolcvanas évek végére olyan mértékben felszaporodtak a felelőtlen nagyipari tevékenységekből adódó környezeti problémák, mint a bányászat okozta tájsebek, a nagyüzemi mezőgazdaság kártételei, a vízszennyezés, a bauxittermelés hatása a termálvizeinkre, az idegen fajok betelepítésének következményei a Balatonban, a tisztítatlan hígtárgya bevezetése az élővizekbe, és még sorolhatnánk, hogy a társadalom több tagja számára nyilvánvalóvá vált, mekkora kockázatot hord magában mindez az emberi egészségre.

A szocializmusban sokszor álarcos ellenzékinek tartották a környezetvédőket, mint az 1983-ban alakult ELTE Természetvédelmi Klubot is, amely akkoriban a Villányi hegységhez tartozó Szársomlyó védelmében lépett fel. A biológusok „szent hegyeként” is emlegetett hely ugyanis megőrizte az élővilág ősi, eredeti állapotát a sajátos, mediterrán mikroklímája miatt.

Négy védett növényfajunk csak itt található meg, köztük a januárban virágzó hírneves liliomféle, a magyar kikerics is. Ám egy mészkőbánya egyre nagyobb darabokat hasított ki a hegyből a hatvanas évektől kezdve, ami azzal fenyegetett, hogy tönkreteszi ezt a különleges flórát. Bár a bánya ma is működik, a terjeszkedésének sikerült határokat szabni.

A rendszerváltás előtti időszakban létező, félezernél is több környezetvédő közösség leginkább konkrét problémák hatására alakult meg, mint a Dorogi Környezetvédelmi Egyesület is 1988-ban. Az évtized közepén ugyanis nagyarányú tiltakozást váltott ki a településen egy hulladékégető terve, amely a három nagy hazai gyógyszergyártó veszélyes hulladékának elégetésére volt hivatott. A dorogiak petíciót írtak, aláírást gyűjtöttek és lakossági fórumokat szerveztek, aminek hatására az akkori kormány még miniszteri biztost is kinevezett az ügyben, de az égető megépítését mégsem sikerült megakadályozni.

Így annak engedély nélküli szennyezéseit kezdte meggátolni vagy legalább a nyilvánosság elé tárni az egyesület, amely a rendszerváltás után egyre nagyobb társadalmi támogatást élvezett Dorogon – ahol jóval meghaladja az országos átlagot a légúti megbetegedések száma, főleg a gyermekek körében. A szervezetnek sajnos ma is bőven van mit tennie, 2004-ben például száz köbméter veszélyes hulladék ömlött az égetőmű tartályaiból a természetes vizekbe, többek között az Esztergom ivóvizét biztosító kutakba, amiért hetekig szünetelt a városban a vízellátás. A civilek fellépésének is köszönhető, hogy a lakosságot időben sikerült megvédeni a szennyezés hatásaitól.

Elsősorban azonban a Bős–Nagymarosi Vízlépcsőrendszer körül támadt konfliktus mentén jött létre országos szintű környezetvédő mozgalom hazánkban. Noha nem működhetett bejegyzett társadalmi szervezetként, 1984-ben megalakult a Duna Kör, amely a szlovák-magyar tervek felülvizsgálatáért kezdett harcolni, megszerezve a titkosított adatokat is. Miközben külföldön Alternatív Nobel-díjjal tüntették ki a csoportot, a hatóságok itthon gumibotokkal támadtak a résztvevőkre az egyik nyilvános rendezvényükön.

1988-ban viszont már tízezrek vonultak fel a Parlament előtt, és 1989 tavaszára 160 ezer, népszavazást követelő aláírás gyűlt össze. A rendszerváltás után az Országgyűlés ezért nagy többséggel elfogadta a mozgalom álláspontját a beruházás gazdaságtalanságáról és súlyos környezeti ártalmairól.

Erős civilek, gyenge miniszterek

A kilencvenes években aztán felszaporodtak az egyesületek, alapítványok és szövetségek, és a zöld vonal a mai napig az egyik legerősebb a civil társadalomban.

– Öt évig dolgoztam a Nemzeti Civil Alapprogramnál, így volt rálátásom a teljes magyar civil társadalomra. Tapasztalatom szerint a zöldek a legösszetartóbbak, máshol nem volt példa ilyen erős szakmai szövetségekre, mint az ő esetükben – mondja Lajtmann József, a Reflex Környezetvédő Egyesület elnöke. – A magyar zöldmozgalom ezenkívül európai szinten is kiemelkedően egységes.

Az országos szervezetek ugyanis egy-egy téma mentén alakultak, mint a hulladékügy (Humusz), az energia kérdései (Energia Klub), a légszennyezés (Levegő Munkaszövetség), a lakossági tanácsadás (KÖTHÁLÓ). A hazánkba érkező nemzetközi szervezetek is bekapcsolódtak az együttműködésbe, a nagyobb csapatok nevét mindig ott találjuk a petíciók alatt a legtöbb országos ügy esetében.

– Nagyon nagy előny a magyar zöldmozgalom fejlődése szempontjából, hogy ide később, a 2000-es években érkeztek meg a jól szervezett, nagy szakmai és pénzügyi háttérrel rendelkező nemzetközi csoportok, mint a Greenpeace is. Így volt rá idő, hogy a hazaiak megerősödjenek, hiszen egy fiatal, átalakuló társadalomról van szó, amelynek tagjai kevés tapasztalattal rendelkeznek a demokratikus gyakorlatokban – mondja Foltányi Zsuzsa. – Nem is biztos, hogy ma már szükség van arra a szerepre, amit a hatvanas években töltöttek be ezek a szervezetek, mert markánsan megnőtt a környezettudatos emberek száma, akik megtalálják egymást a bajban. Akkoriban az olyan globális problémák nyilvánosságra hozatala volt a legfontosabb feladatuk, mint a fajok pusztulása, a nukleáris robbantások veszélyei. Mára ez megváltozott, inkább a nemzetközi egyezmények megalkotásában van feladatuk és felelősségük. Az évtizedek alatt ugyanis a szakértői, kutatói és jogi háttér kiépítésével alkalmassá váltak a problémák okainak elemzésére, az érintettek motivációjának mérlegelésére, alternatívák felkínálására. Sok esetben ma már azt keresik, mi lehetne a mindenki számára elfogadható megoldás, hogy a közjó is megvalósuljon, de a természet se károsuljon. Jó példa erre a németek története, ahol egy egyetemi városba tervezett erőmű építése kapcsán lobbantak fel az indulatok, ugyanakkor a tiltakozók azt is megértették, szükség van az adott beruházásra, és igyekeztek jó megoldást keresni. Ebből nőtt ki a német ökológiai intézet, ami a nyolcvanas évek vége felé már kormányzati megbízást is kapott energetikai kérdésekben.

A zöldek mára tárgyalópartnerekké váltak, tanácsadói státusban például a klímatárgyalásokon is részt vesznek, illetve sokukból politikus lett, mint ahogy az Magyarországon is történt. Az érdekérvényesítésre az egyik legutóbbi példa hazánkban a Greenpeace, a Magyar Természetvédelmi Szövetség, a Védegylet és az LMP szorgalmazta törvénytervezet a cianidos technológiájú bányászat betiltására, amit a parlament szinte egyhangú szavazással fogadott el. A nagybányai ciánszennyezés tízéves évfordulójára most pedig az ügy folytatásaként Tőkés László és Áder János kezdeményezésére az Európai Parlamentben is vitára bocsátották a kérdést idén áprilisban. A Greenpeace ennek kapcsán kampányt rendez minden uniós képviselő figyelmének felhívására.

– Ugyanakkor nemcsak a civil szervezeteknek kell felnőnie a tárgyaláshoz, az államnak is – mondja Foltányi Zsuzsa. – Magyarországon ez érdekesen alakult. Az egyes beruházások kérdésében nem nagyon egyeztetnek a civilekkel, ugyanakkor a hazai zöld civilek erőssége, hogy a törvényalkotásban hatékonyan részt tudnak venni. Az Energiaklub például 1994-ben elérte, hogy az akkori energiatörvényben szerepeljen az energiahatékonyság és a megújuló energiaforrások alkalmazásának jogszabályi lehetősége.

Az ELTE Természetvédelmi Klub jogutódja, az Egyetemes Létezés Természetvédelmi Egyesület pedig az ezredforduló előtt a géntörvény megalkotásánál lobbizott. Ráadásul az 1995-ös környezeti törvény értelmében megalakult Országos Környezetvédelmi Tanács, amelynek munkájában a zöldmozgalmak, a tudományos élet és az üzleti szféra képviselői is részt vesznek, s ami gyakorlatilag kormánytanácsadó szervként működik. Feladata minden olyan stratégia vagy törvénytervezet véleményezése, ami érintheti a környezet állapotát. Azonban hiába erősek a jogszabályalkotás terén a civilek, ez csak az első lépés, a törvények betartatása volna a második, ami viszont a hatóságok feladata. A környezetvédelmi minisztériumok pedig sorra gyengének és koncepciótlannak bizonyultak, az elmúlt húsz évben talán e tárcánál volt a legtöbb minisztercsere, s a vezetők rendre nem voltak képesek érdekérvényesítésre. A folyamatos és felesleges átszervezések, leépítések szintén nem tesznek jót az ügynek, mert a rettegő minisztériumi köztisztviselőnek így nem az lesz az elsődleges gondja, hogy például a Dakar rally szétzilálja-e a Natura 2000-es területeket, vagy sem.

– A környezetvédelem eddigi eredményei nem csupán a zöldmozgalmaknak köszönhetőek, viszont azt ők érték el, hogy ez a téma intézményesített, állami feladatkörré váljon – foglalja össze a történetet Láng István. – A fenntartható fejlődés jegyében bizonyos feladatok csak ezen a szinten tölthetőek be, mint például a termelés-fogyasztás folyamatának korlátozása. A társadalmi mozgalmak viszont a szemléletformálás feladatát talán eredményesebben tudják ellátni.

A zöldek most a humán dimenziók felé fordultak, értékrendváltást igyekeznek elérni. A kulcsszó a mértékletesség, ami megjelent az egyházak szóhasználatában is. Denis Hayes eredeti kérdésének értelmében: igen, valamennyire sikerült megváltoztatni a világot, de alapvető fordulat nem következett be. A hatvanas években, amikor a zöldmozgalom elindult, még csak hárommilliárdan éltünk a Földön. Amikor a Római Klub A növekedés határai című jelentésében a népességnövekedést az egyik legalapvetőbb problémaként határozta meg, már négymilliárdan voltunk. Ma csaknem a hétmilliárd főt éri el az emberiség lélekszáma, és negyven év múlva kilencmilliárdan leszünk. Háromszor annyian, mint amikor ez a történet elkezdődött. Sok tudós joggal mondja azt, hogy a Föld történetének utóbbi százezer évében volt már példa mindenre, felmelegedésre, lehűlésre, időjárási rendellenességre, ezért kár aggódni. A politikusok ezt sokszor szívesen hallgatják, mert igazolva látják, miért nem kell tenniük semmit. Arra azonban még soha nem volt példa, hogy ennyi embert kelljen élelmezni, ennyi lakást fűteni, ennyi áramot termelni a Föld véges kincseiből.

Fehérváry Krisztina

* * *

Elsüllyeszthetetlenek

Ahogy az egész világon, hazánkban is a Greenpeace magyarországi irodája folytatja a leglátványosabb tiltakozást, amely a Zengőre, majd Tubesre tervezett NATO-radar ügyének felkarolásával vált országszerte ismertté, együttműködésben a Védegylettel és a Civilek a Zengőért Mozgalommal.

– Ez az eset a legnagyobb büszkeségünk, s bár a téma nem tartozik a Greenpeace fősodrába, Magyarországon megalapozta a szervezet hitelességét a nyilvánosság szemében – mondja Szegfalvi Zsolt, a Greenpeace Magyarország igazgatója. A zöldek emellett a Rába habzása és az ausztriai szemétégető ügyében is tiltakoztak, az előbbinél például jól jött, hogy az osztrák irodával közösen nyomást tudtak gyakorolni a szennyező osztrák bőrgyárra, illetve bizonyító erejű mintát szerezni. A zöldmozgalmak változásának része, hogy a nagy nemzetközi szervezetek elkezdtek kisebb országok helyi problémái felé fordulni.

– A Greenpeace, vagyis a zöld békére lefordítható név abból adódott, hogy a szervezet nemcsak károsnak tartotta a hetvenes években az atomrobbantásokat a környezetre és az emberek egészségére, de a fegyverkezést is elítélte. Erre akkoriban elég volt azt mondani: nem. A mai problémáink azonban összetettebbek, és a bekövetkezett esetekre való reagálás helyett ma már inkább a megelőzésért, például jogszabályok meghozataláért dolgozunk. Ezért sok mindenben változtak a Greenpeace eszközei – meséli az igazgató. Ugyanakkor még mindig tartják magukat a mondhatni klasszikus módszerek is, amelyek olyan legendássá tették a szervezetet amellett hogy némi kétkedést is növesztettek az átlagember szemében.

Az egyik alapító, David McTaggart mottója is vitatott: „Gyermekeid XXI. századáért harcolsz, pokolba a szabályokkal!” A Greenpeace hozzáállása valószínűleg azért alakulhatott így, mert a frontvonal másik oldalán sem válogattak az eszközökben, hiszen a kísérleti atomrobbantások az egyes államok legbensőbb ügyeit érintették.

Talán leghíresebb, most már történelminek számító eset, amikor 1985-ben a francia titkosszolgálat időzített bombát helyezett el a szervezet Rainbow Warrior (Szivárványharcos) nevű hajóján, s a robbanás az egyik aktivista halálát okozta. A hajó Új-Zélandon horgonyzott, hogy később más hajókkal együtt a Mururoa zátonyhoz menjen a francia atomkísérletek ellen tiltakozni, s a franciák úgy döntöttek, itt támadják meg őket, de a műveletbe hiba csúszott. A svájci turista házaspárnak álcázott titkosügynökök búvárok segítségével két időzített bombát helyeztek el a hajón, s a terv az volt, hogy az első, kisebb robbanás után a megijedt aktivisták a partra menekülnek, így az immár üres hajót a második, nagy erejű robbanás elsüllyeszti. Ám a Greenpeace holland fényképésze, Fernando Pereira visszament a hajón maradt felszereléséért, így életét vesztette. Az új-zélandi rendőrség pedig hamar beazonosította a titkosügynököket, s az ügy miatt hosszú évekre megromlott a két ország viszonya.

Geoffrey Palmer, akkori új-zélandi miniszter így fogalmazta meg álláspontját: „Ez volt Új-Zéland szuverenitása ellen valaha elkövetett legsúlyosabb bűn. Egy állam által elkövetett terroristaakció, egy háborús cselekedet.” Az eset következményeként lemondott a Mitterand-kormány védelmi minisztere, Charles Hernu, míg a parancsot kiadó admirális megbízatását visszavonták, az ügynököket pedig az új-zélandi törvényszék tíz év börtönre ítélte nem szándékos emberölés vádjával. Mivel a szervezet jelképe a „Szivárványharcos” cím – a Cree indián törzs sámánja adta ezt a nevet nekik a hetvenes évek közepén –, a zöldek 1989-ben vízre bocsátották a második Rainbow Warriort, amelynek mottója innentől kezdve az lett: „egy szivárványt nem lehet elsüllyeszteni”.

– Bár valóban radikálisan lépünk fel, az egyik legszigorúbb alapelvünk az erőszakmentesség – cáfolja azért az általános vélekedést Szegfalvi Zsolt. – 1971-es megalakulásunk óta nem volt rá példa, hogy mi kezdeményeztünk volna agresszív akciót. Sokan azt gondolják, csupán ezekre a látványos demonstrációkra korlátozódik a tevékenységünk, ez azonban nem igaz. Ez csak a legutolsó fegyver, ha a párbeszéd folytatására már nincs lehetőség. Így próbáljuk meg felhívni a média és az emberek figyelmét, és a nyilvánosság révén nyomást gyakorolni, hogy megszűnjön az adott környezetszennyező tevékenység, hiszen hatóságként nem tudunk fellépni, viszont a cégek igyekeznek elkerülni a negatív imázst. Lehet, át is hágunk törvényeket, de csak olyan szabályokat, amelyeket erkölcsi szempontból áthághatónak tartunk, mint azt, hogy Kanadában bűncselekménynek számít a fókamészárlások filmrevitele. Ha ugyanis nem tudunk megakadályozni egy általunk károsnak tartott tevékenységet, legalább dokumentáljuk azt. Most folyik per például tiltott behatolás és lopás vádjával két japán Greenpeace-aktivista ellen, akik lelepleztek egy titkos bálnahús-csempészési gyakorlatot Japánban. 1986 óta ugyanis tiltott a kereskedelmi célú bálnavadászat. A két Greenpeace-tag pedig bizonyítékképpen elemelt egy ládát, amely a feliratával szemben bálnahúst tartalmazott. Ezek az ügyek a Greenpeace számára ugyanakkor nem jelentenek hátrányt, hiszen ennek révén is sajtónyilvánosságot kap az adott probléma, s bár a letartóztatások valóban gyakoriak, még sosem szabtak ki börtönbüntetést az aktivistákra.

Magyarországon általában csak hivatalos intézkedéssel szembeni engedetlenség miatt szokták előállítani a zöldeket, mint amikor például a Miniszterelnöki Hivatalnál sátrat verve a kvótabevételekkel való elszámolást akarták kikényszeríteni, s ezzel „akadályozták a parlament rendeltetésszerű működését”. De itt is vannak érdekes pereik. A szervezet 2006-ban például három különböző cég konzerveiben is három százaléknál magasabbnak találta a génmódosított összetevők arányát – a mintákat az Országos Élelmiszerbiztonsági és Táplálkozástudományi Intézet laborjában vizsgálták –, holott már a 0,9 százalékos génszennyezést is jelölni kellene a csomagoláson. Ezért a civilek maguk kezdték el felcímkézni a termékeket egy áruházban. A három cégből kettő ezután visszavonta a polcokról a szóban forgó termékeket, a harmadik azonban beperelte az irodát hitelrontásért, annak ellenére, hogy végül a Tisztiorvosi Hivatal és a Fogyasztóvédelmi Felügyelőség is igazolta a méréseket, illetve meg is bírságolta a Szegedi Paprikát. A per máig zajlik.

Cáfolván az olyan legendákat, miszerint a Greenpeace-t például a Shell fizeti, hogy a konkurenciát gyengítse, az igazgató utalt arra, hogy a szervezet világszerte kizárólag magánszemélyektől vagy magánszemélyek alapítványaitól fogad el pénzt, egy átlagos adomány Magyarországon ma például 1500-1600 forint. A hazai iroda a kelet-közép-európai régió önálló és önfenntartó, bécsi székhelyű szervezetének tagja, a legnagyobb adományok természetesen inkább Ausztriából érkeznek.