Politikusokból lesznek üzleti tanácsadók, alelnökök, részvényesek és fordítva. Az állami és a magánszféra között a lobbicsoportok ide-oda mozognak, s mindezek mögött pártfinanszírozás és állami megrendelések állnak.

Röviden: ez a szabályozás foglyul ejtése. Így nevezik azt a csapdát, amelybe egy kormány eshet és esik bele törvényalkotó munkája során. A nagyvállalatok bejegyzett lobbistáik segítségével, de gyakran nélkülük is képesek elérni bizonyos szabályok megváltoztatását, amelyek a kis cégekkel és a lakosság jelentős részével szemben az ő érdekeiket és monopóliumaikat védik. Ez sok esetben persze megkerülhetetlen. A Gazdasági Versenyhivatal 2007-ben megjelent, A verseny szabadságával kapcsolatos, a GVH által követett alapelvek című tanulmánya rámutat: gyakran nem áll elegendő adat az adott ország szakminisztériuma rendelkezésére ahhoz, hogy egy területen megfelelő törvényi normákat vezessen be, így kénytelenek a magánszférát segítségül hívni. Ilyen lehet például az árszabályozás kérdése, ahol a megregulázni kívánt vállalatokra kell támaszkodniuk.

A másik ok az, hogy „a szabályozással foglalkozó szakemberek fő, gyakran lényegében egyetlen karrierlehetősége az általuk szabályozott iparágon belül valósulhat meg a jövőben. A fentiek vezetnek egy harmadik okhoz, nevezetesen ahhoz, hogy a szabályozók hajlamosak a szabályozottak szemével látni a világot.”

Ki-be

Az idézet tökéletes leírása annak, ami a világ legtöbb országában ma általános gyakorlat. A küzdelmet felvették ellene, a Transparency International nemzetközi korrupcióellenes szervezet etikai kódexeket és a politikai mandátum lejárta utáni korlátozásokat vezetne be, Barack Obama amerikai elnök pedig első intézkedései egyikével váltotta be választási ígéretét, miszerint véget vet a forgóajtózás általánossá vált jelenségének.

Az egyik legismertebb példa Dick Cheney-é, aki az Egyesült Államok alelnöke és honvédelmi minisztere volt. A 90-es években kormányzati pozícióból dollármilliókat irányított egy hadiipari vállalkozáshoz, amelynek anyavállalatánál később jól fizető állást kapott és néhány esztendő alatt dollármilliomos lett.

Az obamai fogadkozások és a több szakértő által történelminek nevezett etikai szabályok bevezetése ellenére mind többen támadják az elnöki kabinetet, hogy az elmúlt egy évben mintha újra megindult volna a megállítottnak hitt forgóajtó. Tavaly egy Greenpeace-felmérés jutott arra az eredményre, hogy egy száznál több fős, korábbi kongresszusi tagokat, bizottsági elnököket és Obama-támogatókat is magában foglaló vegyipari lobbicsoport akadályozta meg egy olyan törvény elfogadását, amely jelentősen csökkentette volna egy esetleges, amerikai vegyi üzemek ellen elkövetett terrorista támadás hatásait, és amelynek éppen Obama volt az egyik élharcosa még megválasztása előtt. Támadják az elnököt amiatt is, hogy nemrégen Isi Siddiquit vezető mezőgazdasági tárgyalónak nevezte ki. Ő korábban 28 évet töltött mezőgazdasági szakértőként a kaliforniai állami szférában, majd 2002 után lobbista lett a növényvédő szereket és gyomirtókat gyártókat képviselő Croplife America csoportnál.

Véletlen vagy sem, de Magyarországon is éppen a növényvédő szerek esetében figyelhető meg, hogy a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban és az hozzá tartozó MGSZH-ban (Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal) olyan emberek dolgoznak, akik korábban a gyártó vállalatok munkatársai voltak, vagy fordítva.

Mint azt lapunknak Simon Gergely vegyész, környezetkémikus, a Levegő Munkacsoport vegyi anyag kampányának programvezetője elmondta, az iparba való átszivárgás oka nem jellemzően a korrupció, hanem az alacsony fizetés, a kapacitáshiány és a dolgozókat terhelő nyomás.

– Ám ez az oda-vissza folyamat azt eredményezi, hogy a jogalkotás során az ipar véleménye gyakran gyorsabban utat talál, mint a zöldek álláspontja. A növényvédő szerekről szóló jogalkotás során is ez történt.

– Nem korrupcióról van szó, hanem a személyi összefonódások természetes kialakulásáról. Persze, miért ne alkalmazna szívesen egy kiváló növényvédelmi szakértőt az ipar és a minisztérium is? Csak ebbe a hálóba nehezebben kerülnek be zöld álláspontok.

Simon Gergely szerint inkább az a jellemző, hogy az ipar és a hatóságok között áramlanak az emberek, arra inkább csak a Környezetvédelmi tárca esetében van példa, hogy a minisztériumban dolgozzon valaki, aki korábban civil szervezetben tevékenykedett.

– A forgóajtók esetében nagyon nehéz eldönteni, hogy eleve eltervezett, szándékos folyamatról van szó, vagy arról, hogy a vállalatok és a hatóságok is tapasztalt szakembereket szeretnének alkalmazni – mondja a Zöld Jövőnek Fidrich Róbert, a Magyar Természetvédők Szövetségének programfelelőse. Úgy látja, nem a jelenség oka a legfőbb probléma, hanem annak következménye. Az, hogy egy jó szakértő bekerül a tárcához, akár még hasznos is lehetne, de a folyamatosan működő forgóajtók oda vezetnek, hogy a multinacionális vállalatok és a hatóságok, a jogszabályalkotó szervek munkatársai között szoros kapcsolatok alakulnak ki.

– Így elsősorban olyan szabályozások születnek, amelyek az üzleti szféra érdekeit szolgálják, sokszor a társadalom érdekei ellenében.

A jelenségre a világ legnagyobb génmódosítással foglalkozó vetőmag-, illetve vegyipari vállalata, az ipartörténet egyik legtöbb vitát kiváltó cége, a Monsanto a legjobb példa. A cég elérte, hogy ma az Egyesült Államokban a törvényi szabályozás a génmódosított és a természetes szervezeteket lényegében azonosnak tekinti, így nincs szükség arra sem, hogy egy terméken külön feltüntessék, tartalmaz-e genetikailag módosított összetevőket (pontosabban akkor fel kell tüntetni, ha allergén hatása van vagy a tápértéket valamilyen módon megváltoztatja, de eddig egyetlen jóváhagyott génmódosított termék esetében sem mutattak ki ilyen tulajdonságot). Michael Taylor, a Monsanto korábbi alelnöke tavaly óta az USA Élelmiszer és Gyógyszerellenőrző Hivatalának (FDA) vezető tanácsadója.

„Bár nehéz körülhatárolni a szándékosságot, nem lehet véletlen, hogy e cégek emberei döntéshozó pozícióba kerülnek, miközben ezek a vállalatok több millió dollárral támogatják az egyes pártokat és jelöltjeiket a választási kampányokban”, mondja Fidrich. Ez Európában is megfigyelhető.

Ide kapcsolódó hír, hogy az Európai Élelmiszer-biztonsági Hivatal (EFSA) génmódosítással foglalkozó tudományos koordinátorát, Suzy Renckenst újabban a svájci központú biotechnológiai multi, a Syngenta alkalmazza. A Corporate Europe Observatory jelentései pedig arra mutatnak rá, hogy a versenyterületekért felelős biztosok később európai multicégek igazgatótanácsaiban folytatták tevékenységüket. „Van magyarországi példa is a forgóajtókra: tavaly az influenza elleni oltóanyagot népszerűsítő Jankovics István, az Országos Epidemiológiai Központ légúti járvány osztályának vezetője korábban évekig az oltóanyagot gyártó cég, az Omninvest munkatársa volt.” Fidrich állítja: ezek az összefonódások csökkentik a bizalmat a hatóságok és döntéseik iránt.

Zöldrefestés

2008 áprilisában, a Föld napján két fiatal aktivista süteménnyel támadta meg a The New York Times egyik vezető újságíróját, aki épp egyetemi előadására készülődött. A cselekményt a Greenwash Guerrillas nevű szervezet „vállalta” magára. A magát környezetvédőnek valló Thomas Friedman bűne szerintük az volt, hogy nyíltan támogatja az USA közel-keleti militáns politikáját és az olajért folytatott háborúit, a neoliberális gazdaságpolitikát, az atomenergiát és egyes fosszilis tüzelőanyagok felhasználását. Friedman felszólalásának címéül (az amerikai zászló színeire utalva) azt választotta: „A zöld az új piros, fehér és kék” és arról szólt, hogy az új zöld technológia és a nagyvállalatok környezettudatos stratégiája miként állíthatja helyre Amerika vezető helyét a globális világrendben.

Az eset annak lehet jó példája, hogy miként adhatja el magát egy állam, ebben az esetben Amerika egy világméretű zöld fordulat vezetőjeként. A zöldre festés (greenwash) gyakorlata azonban sokkal könnyebben megfigyelhető és tetten érhető a nagyvállalati szektorban. Egy cég akkor festi magát vagy egy termékét zöldre, amikor vagy elfedi annak súlyos, közvetlen vagy közvetett környezetszennyező hatásait, vagy lekicsinyli azokat, ellenben a csekély, valóban zöld komponenseit felnagyítja és eltúlozza, vagy saját környezetvédelmi programját annak valós súlyához képest sokszorosan fontosabbnak állítja be. A fogyasztók megtévesztéséhez persze sok pénzre van szükség, és ebből leginkább a vásárlókkal tartott kapcsolatokért, a visszajelzésekért és meggyőzésükért felelős PR-cégek húznak hasznot.

Egy kanadai mobilmárka, a Fido azért nevezi magát zöldnek, mert termékei részben újrahasznosított műanyagból készülnek, és mert az online számlázást részesíti előnyben. Az elektronikai gyártók többsége azonban költségtakarékossági okokból egyébként is használja az ilyen alapanyagokat, az elektronikus számlázás pedig ma már mindenütt általános. A BP, a világ egyik legnagyobb olajipari vállalata pedig – vetik szemükre a kritikusok – hiába költött 45 millió dollárt egy napenergia, társaság megvételére, ha öt év alatt ötmilliárd dollárt fordít új olajmezők feltárására csak Alaszkában. Az európai McDonald’s tavaly a lógóját zöldítette ki.

Magyarországon is találhatunk példákat, sőt a jelenség mind általánosabbá vált. A Paksi Atomerőmű Rt. a 2003. április 10-i súlyos üzemzavart követően egész oldalas hirdetéseket tett közzé – amelyek szerint az atomenergia tiszta, környezetbarát energiaforrás – azzal a céllal, hogy helyreállítsa a közvéleményben az atomerőműről kialakult képet. S miközben zöldnek mutatta magát, a Pepsi Cola a visszaváltható palackok ellen indított kampányt 2002 végén, majd kivonta azokat a piacról.

A „zöldre festés” fogalom egyébként az 1980-as évek közepén született meg egy New York-i környezetvédő, Jay Westerveld fejében, akinek feltűnt, hogy a szállodák zöld plakátokat tesznek ki szobáik falára, arra bátorítva a vendégeket, hogy használják újra a rendelkezésükre bocsátott törölközőket. Más területeken azonban semmilyen erőfeszítést nem tettek azért, hogy működésük környezetbarát legyen.

Használják a kékre festés fogalmát is, ez arra utal, ha egy multicég az ENSZ zászlójának színébe burkolózik. A cél az, hogy a vásárlók fejében összekapcsolódjon vállalatuk neve és a nemzetközi szervezet által képviselt emberi jogi, munkajogi és környezetvédelmi témák.

A vásárlók beetetése csak az érem egyik oldala: a multik a környezetvédő szervezetek támadása, a tiltakozók ellen indított perek mellett „pszeudo-tudományos” csoportokat, élcsapatokat, agytrösztöket állítanak fel vagy támogatnak, akiknek az a feladata, hogy kétségeket ébresszenek a környezeti problémák súlyosságával kapcsolatban, vagy befolyásolják a médiát.

Ritka az olyan határozott fellépés, mint amilyen Norvégiában történt, ahol a fogyasztóvédelmi ombudsman a világ talán legszigorúbb szabályait fektette le azoknak az autógyártóknak, akik magukat a tiszta, zöld, környezetbarát szavakkal akarják jellemezni.

Fidrich Róbert a közelmúltból is számos példát tud hozni Magyarországon arra, hogy a nagy cégek miként próbálják megakadályozni a civilek érdekérvényesítését.

– Érdekes eset, amikor a Strabag Bükkösdön szeretett volna a nagyarányú helyi tiltakozás ellenére cementművet építeni, és létrehozott egy helyi egyesületet, amely a cég és a polgármester érdekeit képviselte, de úgy próbált fellépni, mintha a helyiek érdekeit szolgálná.

Ez a jelenség Verespataknál is megfigyelhető volt: a beruházó cég életre hívott egy Verespatakért nevű szervezetet, időnként felbéreltek ötszáz bányászt, közmeghallgatásokra szállították őket, és „megpróbálták erőszakosan túlharsogni a beruházással szemben kritikát megfogalmazó civilek hangját”. A pátyi golfpálya arra jó példa, hogy a beruházók miként próbálják bevásárolni magukat a döntéshozókhoz.

– De stratégiai perek is vannak Magyarországon. Friss eset, hogy a sávolyi Balatonring kapcsán a befektető perrel fenyegette meg az Index oknyomozó újságíróját, illetve a beruházást ellenző alpolgármestert. Az Auchan pedig a Levegő Munkacsoport vezetője, Lukács András ellen, míg Verók István hatodik kerületi polgármester a Hunyadi téri piac megmentése érdekében fellépő helyi civil szervezet ellen indított pert.

Fridrich szerint ugyanakkor a zöld szervezetek fel vannak készülve ezekre a technikákra. Hatalmas fegyverük a nyilvánosság, másrészt összefognak, segítenek egymásnak a bajban. „Ma már nincsenek magányos harcosok.”

Zöldre festett forgóajtók – akár így is lehetne jellemezni a legnagyobb környezetszennyező multik globális, egész pályás letámadó stratégiáját, és azt, milyen finom módszerekkel dolgoznak. Ám a forgóajtó és a festő kéz is mozog, így mindig lesznek olyanok, akik észreveszik a csalást. És mindig lesznek olyanok is, akik kérdőre vonják őket.

Monostori Tibor