– Mikor tudta meg, hogy Orbán Viktor számít önre?

– Március elején vált egyértelművé, de már korábban is keringtek efféle hírek, így nem volt derült égből villámcsapás a felkérés. De azért alaposan megfontoltam a döntést. Tisztáznom kellett magammal, hogy amennyiben igent mondok, mennyire fog az életem megváltozni. Alaposan megbeszéltem a dolgot, elsősorban a feleségemmel és a gyerekeimmel, de régi, közeli barátaim véleményét is kikértem. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, túlságosan nagy a feladat. Végül nagyjából egy hét gondolkodás után vállaltam a kihívást.

– A Nemzeti Erőforrás Minisztériuma új, eddig kipróbálatlan felépítésű tárca lesz, a hozzá tartozó területek – egészségügy, oktatás, kultúra, szociális ügyek, sport – problémái pedig külön-külön is embert próbáló feladatot jelentenek. Lehet-e egyáltalán rangsorolni, melyik ágazatban kell legsürgősebben beavatkozni a folyamatokba?

– Ha egyáltalán lehet arról beszélni, hogy a végzetesen tönkretett oktatásügy, a súlyos problémákkal küszködő egészségügy vagy a szociális feszültségek területén a legégetőbbek-e a problémák, talán az egészségügy helyzete a legkritikusabb. Olyannyira, hogy a gondok ma már az egész rendszer alapvető működését veszélyeztetik. Az elmúlt három évben folyamatosan pénzt vontak ki az ágazatból, az orvosok, ápolók sokszor külföldön keresnek munkát. Sürgős feladat tehát megtalálni azokat a forrásokat, melyekből az elvett pénzt ellentételezni lehet. Ez más tárcák dolga lesz, nekünk azt kell bizonyítani, hogy az egészségügy okkal, céllal kér a költségvetésből többet. Konkrétumokkal majd csak az átadás-átvétel után tudok szolgálni, de az biztos, hogy ebben kell leghamarabb lépni. Az utánpótlás képzése is neuralgikus pont, a szakvizsgára készülő rezidensek már messze a családalapítás időszakában vannak, amihez kiszámítható jövő, szakmai életpályamodell szükséges. Hosszan lehetne sorolni a közismert problémákat, a lényeg, hogy hosszú távú stratégiát kell kialakítani, nagy hangsúlyt helyezve a gyógyítás mellett az egészség megőrzésére és fejlesztésére. Az egészségügy működése a múlt tapasztalatai, adatai alapján szerkezetében elég jól tervezhető, ez lesz a kisebb gond. A fő probléma a súlyosan forráshiányos állapot.

– Nemrég lehetségesnek mondta a magántőke bevonását akár a kórházak működtetésébe is, noha a Fidesz eddig következetesen ellenezte ezt. Nem tart attól, hogy ez mindjárt a munka elején politikai nézeteltérést jelenthet a kormányzaton belül?

– Az egészségügyben ma is jelen van a magántőke, gondoljunk csak a háziorvosi praxisokra, a fogorvosi ellátás jelentős részére, egyes laboratóriumokra, gyógyszertárakra. Még műveseállomás is működik magántőkével. Ugyanakkor tény, hogy az elmúlt években sok önkormányzat a kórházak fenntartói jogát rohamszerűen magánvállalkozásoknak adta át. Ezek jelentős része csődbe ment. E jelenség okait feltétlenül föl kell tárni, meg kell vizsgálni, milyen okok vezettek a bukáshoz. Az mindenképpen alaptétel, hogy a széles körű egészségügyi ellátást az államnak kell biztosítani, de ha ezen túlmenően a magántőke tisztes haszonért, nem pedig gátlástalan nyerészkedési céllal beszáll az egészségügybe, az szerintem nem kifogásolható.

– A liberális oktatási elvek szerint az iskoláknak pusztán praktikus ismereteket kell nyújtaniuk a világnézeti semlegesség jegyében. Lesz-e konzervatív fordulat az értékelvű, nevelő, orientáló oktatásügy felé?

– Szándékaink szerint igen. Az iskola nem a szórakoztatóipar délelőtti kiadása, nem lehet kérdéses, hogy célja a helyüket a világban megtaláló, helyes önismeretre képes, erkölcsös emberek nevelése, a tehetségek kibontakozásának segítése. Ebből a szempontból az alapfokú oktatás a legfontosabb, ott kell megtanulni az alapvető ismereteket, az értelmes élethez szükséges tudásanyagot, a közösségi és a magáncélok egyensúlyát. Nem csak tanítani kell, hanem nevelni is.

– Csakhogy sokan nem járatják iskolába tanköteles korú gyermekeiket, így pedig a legjobb intézmények, a legkiválóbb tanárok is tehetetlenek. Miként lehet őket beterelni a tantermekbe?

– Nem látok más megoldást, csakis emberről emberre haladva rávenni a felelőtlen szülőket, hogy igenis küldjék iskolába a gyerekeiket. Ez nagyon komoly misszió, és sok kudarcélménnyel is járhat, mégis elkerülhetetlen. Erre megfelelő szakembereket kell képezni, akik főállásban ezzel tudnak foglalkozni. És a siker hatványozottan jelentkezne, hiszen a jó példa mindig még több embert húz magával. Ahogy persze a rossz példa is. A feltételek, elsősorban az anyagiak biztosítása az állam feladata, de elkötelezett segítők nélkül nem fog menni. Házról házra járva kell felvilágosítani az érintetteket. Ebben nagy szerepe lehetne az egyházaknak.

– Hazánk 2001-ben csatlakozott a bolognai oktatási rendszerhez, melynek alapvető célkitűzése a praktikus tudással rendelkező, mobilis munkaerő kitermelése. Ma már szakmai körökben is sokan ellenzik e folyamatot. Felül lehet vizsgálni nemzetközi súrlódások nélkül?

– Igazodni kell az egyre gyorsabban változó világhoz, de kétségtelen, hogy a bolognai struktúra nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Szerencsére vannak olyan képzési területek – ilyen például az orvosok, fogorvosok és gyógyszerészek oktatása –, melyek kimaradhattak e rendszerből. Egyes területeken, például a közgazdasági oktatásban hatékony lehet, a pedagógusképzésben viszont kifejezetten károsnak bizonyult. Ma már vészharangok konganak, mert egyre kevesebb fizika- vagy kémiatanár kerül ki az intézményekből. Ez olyan parancsoló kényszer, hogy akkor is lépni kell, ha az esetleg nincs összhangban a vonatkozó európai uniós felfogással. A tanárképzés létszükséglete a nemzetnek.

– Akárcsak a szakképzés. Manapság sokan szereznek diplomát nem feltétlenül magas színvonalú intézményekben, divatos szakirányokon, de ki fogja megjavítani tíz év múlva a vízvezetéket, vagy megtalpalni a cipőt?

– Talán meglepő, amit mondok, de szerintem ez elsősorban nem oktatáspolitikai probléma. Az elmúlt évtizedekben egész életformánk megváltozott, elveszett a mesterségek becsülete. Valamikor dicsőség volt egy-egy céh tagjává lenni, a kiváló mesterembereket messze földön megbecsülték. Nem is lehetett senki könnyen, tudás nélkül egy szaktestület tagja. Úgy vélem, a szakképzésnek akkor lehet megint súlya, ha a közfelfogás megváltozik. A magas szintű szakmai tudás, a szellemi odafordulás, a kreatív munka szeretete a mesterembereknél megvan, másképp nem tudnák elvégezni munkájukat. A szakképzés arányának növelése elsődlegesen társadalmi nevelés kérdése. Persze tanulmányi műhelyek is kellenek. Az ipar erőteljes leépítése e téren is sokat ártott, s ez csak erősítette a mesterségektől való elfordulást. Ez ügyben érdemes lenne a magas színvonalú technológiával dolgozó cégekkel szorosan együttműködni.

– A társadalmi nevelés fontos eszköze a nemzeti kultúrpolitika, ami ma mintha nem is létezne. Hogyan kívánják feltámasztani?

– A kultúra a közösségi összetartás, az azonosságtudat legfontosabb alkotóeleme. Nélküle nem beszélhetünk nemzetről. Vészterhes időkben csakis ez tartotta meg a magyarságot. A magyar kultúra az egyetemes kultúra szerves része, bár erről sokan hajlamosak megfeledkezni. Itt is igaz, ami az oktatás esetében, jelesül az, hogy a magaskultúrának irányt kell mutatnia az embereknek. Intézményi téren nem is állunk rosszul, a tartalom viszont gyakran megkérdőjelezhető. De tévútra jutunk, ha kultúrán csak a közművelődést értjük. Legalább ennyire fontos a mindennapok emberi kultúrája: az, ahogy egymással beszélünk, ahogy viselkedünk a közlekedésben, tanár és diák, netán orvos és beteg viszonya és így tovább. Ma türelmetlenséget, indulatot, durvaságot lehet tapasztalni a hétköznapokban. A kultúra alapja a másik ember iránti tisztelet, bizalom, a meggyőződés, hogy a másik ember nem az én rovásomra létezik. A közjó és az önérdek egyensúlya nélkül nem létezhet egészséges társadalom, és egészséges magaskultúra sem.

– Sokak szerint ennek tünete, hogy például a Nemzeti Színház ma nem felel meg küldetésének, helyette öncélúan provokatív kísérleti műhellyé vált. Tárcája milyen lépéseket tehet ez ellen anélkül, hogy a művészeti szabadság megsértésével vádolják önöket?

– A minisztérium közigazgatási egység, erre épül rá a mindenkori kormányzat politikája, vagyis az országvezetés a közigazgatáson keresztül érvényesíti a választók által legitimált szakmai elképzeléseit. Ennek megfelelően az intézményi vezetők kinevezésének megvan a maga szabványos rendje, mellyel adott esetben élni kell. A Nemzeti Színház kiemelten fontos intézmény, bármilyen döntést csak nagyon komoly és széles körű szakmai egyeztetés után lehet meghozni. Bizonyos, hogy a konfliktusokat még így sem fogjuk tudni elkerülni.

– Számos szociális probléma szorítja Magyarországot, legsúlyosabb közülük az egyre romló népesedési helyzet. Mire készülnek a 24. órában?

– A jó szociálpolitika legfontosabb pontja a család. Az elkövetkező időszak szociálpolitikájának elsősorban azt kell tudatosítania, hogy a családot védendő értéknek tekinti. Nem titok, hogy ez a jogszabályalkotásban is tükröződni fog. De itt is az a helyzet, hogy a politika önmagában nem tud csodát tenni, ehhez szükséges a civil társadalom segítsége is. Például számítunk a Nagycsaládosok Országos Egyesületére, ami az egyik legjobban szervezett civil közösség. A szociálpolitika egyéb elemei – munkahelyteremtés, az otthonok védelme, sőt maga a közrend is – mind azt szolgálják, hogy a családok élni, tervezni, gyarapodni tudjanak. Ismét csak a közjó és az önérdek egyensúlyát kell hangsúlyoznunk, itt is erről van szó. A gyermekeket nevelő családok képezik a nemzet jövőjének az alapját, ha úgy tetszik – számos lemondás árán – kiemelkedően fontos közfeladatot látnak el. Ezt támogatni és honorálni kell, a gyermekvállalás nem jelenthet egzisztenciális kiszolgáltatottságot.

– A sport az utóbbi években a mostohagyerekek közt is utolsó volt, Orbán Viktor viszont közismerten futballrajongó. Ez az elkötelezettség milyen politikában ölt majd testet?

– A sport is közösségteremtő lehetőség, ezenkívül az egészség megőrzésének és fejlesztésének, valamint az ép személyiség kialakításának egyik legfontosabb eszköze, amivel már kisiskolás korban élni kell. Szükséges lenne, hogy mindennap legyen testnevelésóra, habár nem könnyű így kialakítani az órarendeket. De a testnevelő tanárokat mindenképp az egészség őreinek kell tekinteni. Nem csupán az élsportra kell figyelnünk, hanem elsősorban az iskolai testnevelés és a különböző korcsoportokat megmozgató sportlehetőségek biztosítása is nagyon fontos. A sport bizonyos társadalmi feszültségek csökkentésére is jó lehet, hiszen a rossz szociális és kulturális körülmények közt élők számára kiugrási lehetőség. A szervezett vetélkedés pedig csapatjátékra, fegyelemre és önfegyelemre nevel. A sportolók, a bajnokok példaképül állíthatók a gyerekek elé. Rosszkedvünk legyőzéséhez jó fizikai állapot is szükséges, élsportolóink sikerei egy egész közösséget tesznek boldoggá. Puskás Ferenc hazájában ezt mindig szem előtt kell tartani.

– Hamarosan eldördül a startpisztoly. Nyerő összeállításban lépnek pályára államtitkáraival, munkatársaival?

– Meggyőződésem, hogy igen. Szeretnénk jó tartalommal megtölteni az új minisztériumi struktúrát. A névsor hamarosan hivatalossá és nyilvánossá válik, addig még egy kis türelmet kérünk. Az én feladatom a munka összehangolása mellett a stratégia kijelölése lesz. Egy rosszkedvű, megviselt országból derűlátó, önbizalommal a világba tekintő nemzeti közösséget szeretnénk építeni. Nagy reményeket fűzök az együttműködéshez, március óta együtt dolgozunk, ennek alapján mondhatom, hogy jó csapatunk lesz, melyben mindenki tudni fogja, mi a dolga.

Ágoston Balázs

* * *

DR. RÉTHELYI MIKLÓS

Anatómus professzor, idegrendszerkutató, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Anatómiai, Szövet- és Fejlődéstani Intézetének tanára, a Professzorok Batthyány Körének tagja, a Nemzeti Erőforrás Minisztériumának kijelölt vezetője

1939-ben született Zalaegerszegen.

1963-ban diplomázott a Pécsi Orvostudományi Egyetemen, ahol mások mellett későbbi apósa, Szentágothai János tanította.

1963-tól professzorával együtt a Budapesti (1969-től Semmelweis) Orvostudományi Egyetem I. és II. számú Anatómiai Intézetében dolgozott.

1973-ban elnyerte a biológiai tudomány kandidátusa, 1983-ban az orvostudomány doktora címet.

1986-tól egyetemi tanár, 1994-től 2004-ig az I. számú Anatómiai Intézet igazgatója.

1991-ben az első szabad rektorválasztáson választották a SOTE vezetőjévé. 1995-től 2000-ig a SOTE Egészségügyi Menedzserképző Központját irányította.

1994-től 2000-ig a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Elméleti Orvostudományi Tudományos Bizottság, valamint az Informatikai Bizottság tagja.

2000-től 2009-ig a Semmelweis Egyetem Szentágothai János Idegtudományi Doktori Iskolájának vezetője. Pályafutása során dolgozott Kijevben, Párizsban és több alkalommal, vendégprofesszorként, az Egyesült Államokban.

1990-ben a Népjóléti Minisztérium főosztályvezetője, 1998–1999-ben az Oktatási Minisztérium tudományos ügyekkel foglalkozó főosztályának vezetője, 1999-2002-ben pedig Széchenyi professzori ösztöndíjas volt. A Nemzetközi Agykutatási Szervezet magyar nemzeti bizottságának titkára.

Munkásságát 1991-ben Akadémiai Díjjal, 2004-ben Szent-Györgyi Albert-díjjal ismerték el.

Nős, felesége Szentágothai Klára, orvos. Három gyermekük van.