Képtelennek tűnik Magyarország az infláció megfékezésére. 2009 novembere óta a pénzromlás éves üteme stabilan beragadt az 5 százalék fölötti tartományba – ráadásul 2010 első négy hónapjában már a 6 százalékos szintet ostromolta. Két éve még 3 százalékos inflációs célról beszéltek a 2010-es évre. Ehelyett a tavaly júniusi 3,7 százalékról novemberre 5,2 százalékra nőtt az infláció. Aztán januárban áttörte a 6 százalékos határt, azóta pedig 5,7-5,9 százalék között mozog.

Románia mögött

A devizahitelezés elszabadulása mellett a makacsul magas infláció újabb alapot ad a Nemzeti Bank szakmai munkájának kritikájához. Hisz a jegybanktörvény világosan leszögezi: „az MNB elsődleges célja az árstabilitás elérése és fenntartása”. Ez annyira kiemelt feladat, hogy néhány évvel ezelőtt ki is vették a jegybank funkciói közül a korábbi második legfontosabb célt, a forint árfolyamának megfelelő szinten tartását – 2008 óta nemzeti valutánk szabadon lebeghet. Azóta az árfolyam a jegybanknak már csak annyiban fontos, amennyiben befolyásolni lehet vele az inflációs folyamatokat. Az elmúlt hónapok eseményei ugyanakkor azt mutatják, mintha a jegybank nem bírna megfelelni legfontosabb feladatának.

Uniós összehasonlításban hazánk ismét a szégyenpadon gubbaszthat. Az 5,7 százalékos infláció a legmagasabb a 27 tagországban. A második legrosszabb Romániában mindössze 4,2 százalék volt az infláció, a harmadik Görögországban 3,9 százalék. Ezekenkívül csak Luxemburgban magasabb 3 százaléknál az inflációs ráta, a nagy nyugat-európai gazdaságok képesek 1,5 százalék körüli inflációval működni. S ezúttal nem mutat jelentős eltérést térségünk sem. Lengyelországban ugyan 2,9 százalék az infláció, Szlovéniában azonban mindössze 1,8, Szlovákia és Csehország pedig a nagy nyugati országokat is lepipálja a 0,9 illetve 0,4 százalékos inflációs rátájával. Olyan országok is akadnak, amelyek az árszínvonal csökkenését élték meg az elmúlt egy évben. Írország, Lettország és Litvánia negatív inflációs rátáját azonban már nem tekintik sikernek az elemzők, inkább ezen országok gazdaságának rendkívüli kihűlését mutatják.

Válság esetén ugyanis, normál gazdasági folyamatokat feltételezve, csökken az infláció. Hisz ebbe az irányba hat a nehezen eladható termékek dömpingje (ami például nálunk mostanában a lakáspiacot tolja az árengedmények irányába), másik oldalról pedig a növekvő munkanélküliség, ami csökkenti a fizetőképes keresletet. A kereslet csökkenését ugyanis csak az árak mérséklésével tudják ellensúlyozni a vállalkozások. Ezt láthatjuk most az egész fejlett világban, kivéve Magyarországon, Romániában és Görögországban – nem véletlen, hogy az EU-tagok közül épp ez a három ország szorult a nemzetközi pénzügyi szervezetek segítségére.

Ezekben az országokban azonban hagyománya van a fegyelmezetlen gazdaságpolitikának, ami úgy tűnik, magával hozza a magasabb inflációt. Ha például hazánkat tekintjük, megállapíthatjuk: Románia kivételével 2001 óta szinte minden évben Magyarország produkálta a legmagasabb inflációs rátát a jelenlegi EU-tagországok között. Kezdetben néha-néha még Szlovákia mutatott magasabb értéket, ám 2006 után északi szomszédunk megemberelte magát, és néhány év alatt sikerrel be is vezette az eurót. S a kilenc évből négyszer még Bulgária került elénk a pénzromlási versenyben. Vagyis ha rossz a Nemzeti Bank inflációs stratégiája, nem csak most helytelen, hanem helytelen volt a megelőző kilenc évben is.

Fordítva elsülő fegyverek

A jegybank leginkább az árfolyammal és a kamatszinttel tudja befolyásolni az infláció alakulását. Ha például erősíti a forintot, csökken az importtermékek ára, ami rögtön lejjebb nyomja az inflációt is. Emlékezetes: 2002–2003-ban Járai Zsigmond volt az, aki a gyáriparosok tiltakozása ellenére is ragaszkodott az erős forinthoz, mivel csak így vélte megvalósíthatónak az infláció csökkentését. Járai jegybankelnöksége alatt 234 forintért is lehetett eurót venni, s erőfeszítése nem volt hiábavaló: 10 százalékról 5 százalékra sikerült lefaragnia az inflációt. Lényegesen bonyolultabb a kamatszint és az infláció alakulása. A közgazdasági elméletek szerint a kamatszint emelése csökkenti az inflációt, mivel szűkíti a pénzeszközöket, és így a keresletet is (akinek több pénze van, inkább bankba rakja, akinek nincs pénze, kevésbé szívesen vesz fel hitelt). Egy bizonyos szint után azonban ez megfordul: a túl magas kamatszint emeli az inflációs várakozásokat, mert hosszú távon a gazdasági szereplők ehhez igazítják bér- és áremelési várakozásaikat.

Ami a magyar viszonyokat illeti: az elmúlt fél évben a forint erősödött, és a kamatszint is meglehetősen magas volt, vagyis a jegybankot nem lehet azzal vádolni, hogy helytelenül kezelte a rendelkezésére álló eszközöket. Különösen, hogy más területeken épp gondot okoz az árfolyam és a kamatszint. Többek között a Fidesz politikusai is a Nemzeti Bank szemére vetik, hogy a túl erős forint megint kezd gondot okozni az exportőröknek (a pletykákból nagyarányú leértékelési tervekről is lehet hallani), illetve hogy a túl magas kamatszint százmilliárdokat folyat fölöslegesen a magyar állampapírok külföldi tulajdonosainak zsebébe (A 2010-es költségvetés egész pontosan 1215 milliárd forint kamatfizetést irányoz elő). Az elméleti közgazdaságtan (imént ismertetett) tételeiből viszont az következik: a nagyarányú leértékelés és a kamatszint jelentős csökkentése valódi ugródeszkát adna az infláció alá.

A magyar inflációs tanmesét inkább az teszi különlegessé, hogy más uniós országokban a jóval alacsonyabb kamatszint sem okoz többletinflációt. Csehországban épp a napokban csökkentették 0,75 százalékra az alapkamatot, az eurózónában szintén 1 százalékos a kamatszint, mégis csupán 1 százalék körüli értéket mutat az inflációs ráta. Arrafelé egyébként azért alacsonyak a kamatok, hogy ezzel is ösztönözzék a gazdasági növekedést. Az alacsony kamat ugyanis lehetővé teszi, hogy olcsó hitelhez jussanak a vállalkozások, ami kedvcsináló lehet beruházási döntéseiknél. A magyar helyzet ebből a szempontból teljes kudarc: nálunk a kamat magas, ami megfojtja a gazdasági kibontakozást, ugyanakkor a magas kamat ellenére is (a közgazdasági elmélettel ellentétben) magas az infláció.

Hibás azonban az a következtetés, amely a képtelen helyzetért a Nemzeti Bankot teszi felelőssé. Ha részleteiben nézzük az inflációs folyamatot, kiderül: az áremelkedési sokkot valójában egyetlen intézkedés: a tavaly nyáron bevezetett kormányzati adóemelések okozzák. Emlékezetes: a korábbi 20-ról 25 százalékos áfakulcs alá került át szinte minden termék, emellett pedig emelték a jövedéki adókat is. Ennek megfelelően az infláció húzóágazatainak azok a termékpályák bizonyulnak, amelyeket mindkét intézkedés sújtott: a szeszes italok, dohányáruk egy év alatt 10,9 százalékkal lettek drágábbak, az üzemanyagok rubrikában 11,2 százalékos áremelést láthatunk. Valójában a többi termék lefelé húzza az inflációs rátát: az élelmiszerek 2,4, a tartós fogyasztási cikkek 2,1, a ruházkodási termékek 0,1 százalékkal lettek drágábbak – e termékek előállítói tehát még le is nyelték az áfaemelés egy részét, hisz az adóemelés önmagában 4 százalékos áremelést indokolt volna. Hogy teljesen tisztán lássunk, a KSH „változatlan adótartalmú inflációs rátát” is közzétesz tanulmányában, amiből kiderül: ha kiszűrjük az adóemelések hatásait, Magyarországon az elmúlt egy évben mindössze 1,5 százalékkal nőttek volna az árak, ami épp megfelel az uniós átlagnak. Beragadhatnak a várakozások A jövőt illetően ez akár biztató is lehet. Júliusban kikerül az egy évre visszatekintő összehasonlításokból az áfaemelés hatása, vagyis hirtelen nagyot zuhanhat az infláció.

Azonban az, hogy Magyarországon évtizede (egész pontosan több évtizede) nem tudják megfékezni a pénzromlást, előrevetíti, hogy a jövőben is gondunk lesz az inflációs tényezővel. A pénzromlás mértékét ugyanis a korábban említett eszközök mellett egy harmadik tényező, a várakozások is befolyásolják. A Nemzeti Bank célkitűzései között pillanatnyilag az szerepel, hogy a 2010-es év 4,4 százalékos inflációt hozzon, jövőre pedig 2,3 százalék legyen a pénzromlás mértéke (ezek már emelt számok, januárban még 3,9, illetve 1,9 százalékot valószínűsítettek). Ha azonban a gazdasági szereplők nem bíznak ebben, és a szakszervezetek például dupla mértékű béremelést követelnek, a cégek pedig szintén jelentősen drágítják termékeiket, nyilvánvalóan nem teljesülhet ez a célkitűzés sem. Márpedig az emberek hajlamosak arra, hogy inkább a múlt tapasztalatai alapján határozzák meg jelenlegi követeléseiket, mint hogy a jegybank által prognosztizált gazdasági pályát figyeljék.

Tipikus példát nyújtanak erre a januári béremelések, ahol a dolgozók mindig az előző évben elszenvedett inflációs veszteségeik pótlását várják. Inflációt hirtelen csökkenteni tehát nagyon nehéz. A dolgozók és a cégek önmérsékletét nyesegetheti az is, hogy az elmúlt hónapokban az állami-önkormányzati szektor sem törődött különösebben az inflációs szempontokkal. Az adóemelések mellett számos egyéb, központi jellegű díjemeléssel volt kénytelen szembesülni a lakosság. A busz- és vonatjegyek ára februárban például 15 százalékkal emelkedett. A KSH adatai szerint ezenkívül a szemétszállítás 11, a víz- és csatornadíjak 7, százalékkal lettek drágábbak egy év alatt. Többek között ezek eredménye is, hogy a „szolgáltatások” kategóriában mérték a statisztikusok a harmadik legnagyobb drágulást, 5,7 százalékot egy év alatt. Vélhetően az állam a következő időszakban visszafogottabb lesz a díjemelések terén. A szolgáltatások felszökő árszintje ugyanakkor jelentheti azt is, hogy a kisiparosok, javítók-szervizesek és egyéb lakossági szolgáltatók már nem bíznak az alacsony infláció ígéretében, és ahol tehetik, ők is emelik áraikat.

Pedig a magasabb inflációval végeredményben mindenki rosszul jár. Hisz csökken a bérek, nyugdíjak értéke, az előbb-utóbb felszökő kamatszint megnehezíti a vállalkozások hiteltörlesztéseit, visszafogja beruházásaikat, nem is beszélve arról a szintről – a kilencvenes években láthattunk ilyet –, amikor egy forintbetéttel magasabb hozamot lehet elérni, mint egy gazdasági befektetéssel. Káros az infláció a külkereskedelemnek is, hiszen egyre drágábbá teszi a hazai árakat és béreket, ami ösztönzi a behozatalt, ellenben káros a kivitelnek. Csupán egy dologra jó a magas infláció: csökkenti az állam adósságterheit. Utóbbi kapcsán egyébként uniószerte az infláció meglódulására számítanak szakemberek.

A legtöbb országban bevezetett gazdaságélénkítő csomagok rengeteg pénzbe kerültek, aminek eredményeként mindenhol gyorsan emelkedik az államadósság. Bizonyos elemzők szerint kézenfekvő lenne, hogy következő lépésként az eurózóna tagjai megpróbálják elinflálni a felhalmozott kötelezettségeket. Ebben az esetben pedig végleg keresztet vethetünk a Magyar Nemzeti Bank inflációletörő terveire.

Kárász Andor