Ezermilliárd dollár ásványkincset rejtenek az afganisztáni hegyek – közölte június 14-i számának címlapján a New York Times. A lap által forrásként megnevezett jelentés olyan kormányszervek keze nyomát viseli, mint a Pentagon, az US Geological Survery és az USAID. Az összeg különösen annak fényében impozáns, hogy a háború sújtotta ország nemzeti összterméke jelenleg mindössze 12 milliárd dollár, ami leginkább ópiumtermelésből, kábítószer-kereskedelemből és nyugati segélyekből áll össze.

A lap által idézett szakértők szerint a vas-, szén-, kobalt-, arany- és lítiumkincseknek hála az eddig nyomorgó Afganisztán a világ egyik bányászati centrumává, „a lítium Szaúd-Arábiájává” válhat. Mindez akár jó hír is lehetne.

A New York Times által szenzációként tálalt felfedezés azonban korántsem újdonság. Még 2007-et írtak, amikor az Afgán–Amerikai Kereskedelmi Kamara konferenciát szervezett az afgán hegyek gyomrában lévő mesés kincsekről. A fórumon akkor gyakorlatilag szóról szóra elhangzottak a mostani cikkben felsorakoztatott információk. Hogy hogy nem, a hír akkor nemhogy címlapot, de még egy belső hasábot sem ért a vezető amerikai sajtóorgánumoknál. Nem véletlenül. Aki jártas a témában, az már rég tudott a dologról. A szovjetek ugyanis már az Afganisztán elleni offenzívájuk idején megszellőztették a feltáratlan ásványi kincsek hírét.

A The Mining Journal nevű szakfolyóirat 1984. júniusi számában közölt tanulmány szerint az afgán hegyek gyomrában komoly vas-, króm-, uránium-, berill-, barit-, cink-, folypát-, bauxit-, lítium-, tantál-, smaragd-, arany- és ezüstkészletek rejlenek, nem beszélve Eurázsia legnagyobb feltáratlan rézmezőjéről. Ezek értéke józan ésszel mérve jócskán meghaladja a legutóbbi amerikai tanulmány által feltételezett ezermilliárd dollárt.

Jogosan merülhet hát fel a kérdés, hogy miért éppen most közölte a New York Times szenzációként azt, ami szakértői berkeken belül eddig is köztudott volt. A válasz sejthető: az afganisztáni front nemcsak a Tora Bora hegyekben, de Washingtonban is zajlik. A cikket jegyző James Risent az írás megjelenése után több amerikai blogbejegyzésen támadták, amiért manipulatív módon próbálta meggyőzni olvasóit a háború szükségességéről. Érdemes megjegyezni, hogy Risen elődje, Judith Miller pályafutásának bukását éppen az állítólagos iraki tömegpusztító fegyverekről szóló, propaganda jellegű beszámolói okozták.

Való igaz: Obama afganisztáni háborúja egyre inkább rászorul a jó marketingre. Az eddigi mérleg szerint 2001 és 2010 között a hadjárat több mint 420 milliárd dollárba került, a koalíciós erők embervesztesége pedig meghaladja a 7200 főt. És a tendencia egyre csak romlik. Barack Obama hatalomra kerülése óta többen haltak vagy sebesültek meg a fronton, mint az elmúlt nyolc évben bármikor. Az ENSZ tanulmánya szerint az idei év első négy hónapjában 94 százalékkal több támadás érte a szövetséges erőket, mint az elmúlt év hasonló időszakában. Ráadásul a 30 ezres csapaterősítéssel a misszió tavaly 132 százalékkal többe került, mint Bush elnöklésének utolsó évében. Nem csoda, hogy Obama afganisztáni missziója rohamosan veszít társadalmi támogatottságából. Legutóbbi felmérések szerint az amerikaiak 53 százaléka véli úgy, hogy a háború nem éri meg a befektetett energiát.

A harc demokrata berkeken belül is zajlik. Charlie Rangel kongresszusi tag korábban egyenesen azzal vádolta meg az elnököt, hogy Bush-sal és Cheney-vel fúj egy követ, ha a háború körüli hazugságokról van szó. Valószínű tehát, hogy megfelelően időzített cikkével az egyébként demokrataközeli New York Times a liberális olvasóiban próbálta feléleszteni a szunnyadó imperialistát. A cikk ugyanis egyértelművé teszi, hogy az esetleges amerikai kivonulás után Kína rögvest rátenné kezét az afgán kincsekre. Erre bizonyítékul hozza fel, hogy Peking márciusban már megszerzett egy rézbányát, ami akkor mellesleg az egyik fő oka volt Obama elnök meglepetésszerű kabuli látogatásának.

Risen írásának minden bizonnyal külpolitikai üzenete is volt. Az Afganisztánban harcoló nemzetközi szövetség egyre inkább omladozik, a novemberre tervezett lisszaboni NATO-csúcs kimenetele pedig erősen kérdéses. 46 ország az Afganisztánban állomásozó haderőnek egyharmadát, a logisztikai erőknek pedig ennél is nagyobb hányadát adja.

A résztvevők egy része azonban egyre csökkenő lelkesedéssel támogatja a közös ügyet. Az új brit kormány például már korántsem olyan elkötelezett, mint elődje volt. David Cameron legalábbis júniusi látogatásán azt ígérte a katonáknak, hogy amint lehet, hazahozza őket. A brit haderő legfőbb parancsnoka, Jock Stirrup pedig ezzel szinte egy időben bejelentette, hamarosan megszorítások várhatók a brit hadi kiadásokban.

A 2600 katonát állomásoztató Lengyelország egyre jobban sürgeti a kivonulási terv lefektetését, Németországban a háború ellenzőinek aránya meghaladja a 70 százalékot, Kanada és Hollandia pedig már jövőre haza kívánja hívni katonáit. A kételyek gyarapodása miatt így korántsem biztos a novemberi lisszaboni NATO-csúcs kimenetele. Különösen, hogy a frontról igencsak nyugtalanító hírek érkeznek. Az amerikai hadvezetés saját bevallása szerint a frissen kiképzett afgán rendfenntartók 20 százaléka dezertál. Fegyvereikkel hazatérnek falvaikba, és adott esetben az ellenállókat erősítik.

A New York Times június 21-i számában pedig arról számolt be, hogy az amerikai adódollárok egy része a táliboknál köt ki. A Pentagon ugyanis 2,1 milliárd dolláros szerződést kötött afgán fuvarozási vállalatokkal, hogy élelmet, vizet, üzemanyagot és lőszert szállítsanak az országban állomásozó amerikai csapatoknak. Ezek a vállalatok azonban helyi hadurakkal és tálib lázadókkal kapcsolatban álló biztonsági cégeknek fizetnek védelmi pénzt azért, hogy békében áthaladhassanak a veszélyes területeken.

Minden bizonnyal a romló helyzet játszott közre abban, hogy Obama június 24-én felmentette hivatalából az afganisztáni erők legfőbb parancsnokát, Stan ley A. McChrystalt. A tábornok menesztésének állítólagos oka az volt, hogy McChrystal a Rolling Stone-nak adott interjúja rossz fényt vetett az amerikai hadvezetésre. A tábornok ugyanis a magazinnak elmondta, csalódott az elnökben, amiért nehezen engedte meggyőzni magát a csapaterősítés fontosságáról. Emellett megvádolta az Egyesült Államok afganisztáni nagykövetét, hogy a jövő történelemtankönyveitől védi az arcát, miközben cserben hagyta őt afganisztáni stratégiai elképzeléseinek megvalósításában.

McChrystal menesztésének valódi okát azonban utódjának személye mutatja. Barack Obama nem kisebb figurát, mint a központi parancsnokság vezértábornokát, David Petraeust nevezte ki az afganisztáni front élére. Az iraki front hőseként tisztelt tábornok nagy népszerűségnek örvend, nemcsak az őt támogató republikánusok, de a demokrata szavazók körében is. Ő volt az ugyanis, akinek köszönhetően az iraki front, ha nem is teljesen, de úgy-ahogy stabilizálódott. A tábornok kinevezésével Obama kiütötte az adut az afgán stratégiáját gyakran bíráló republikánusok kezéből. Hiszen még az elnök egykori riválisa, John McCain szenátor is beismerte: nem ismer Petreausnál alkalmasabb személyt az afgán front rendezésére.

A tábornok kinevezése azonban kétélű fegyver lehet. Obama – különösen a 2012-es elnökválasztás közeledtével – aligha teheti meg, hogy nyíltan konfrontálódik a tábornokkal. Minden jel arra utal tehát, hogy a 2011 júliusára ígért kivonulás meghiúsul. Ami azonban még ijesztőbb: Obama könnyen Petraeus és így Afganisztán túszává válhat.

Sayfo Omar