– Az anyai ágról mit érdemes tudni?

– Az anyai ág horvát, osztrák és magyar keverék, akik jobbára kereskedők voltak, de nagyapám szabóként kereste a kenyerét. Egy szál varrótűvel indult el az életben, és szorgalmas munkával felépített egy úgynevezett készruhaszabóságot, meg egy káprázatos háromemeletes házat a várkerületben. Tizenegy gyermeke született, abból kilenc maradt életben. A vállalkozását szépen kiépítette, vásárokra járt, elég sok autója volt, de a háború alatt, meg az infláció miatt teljesen tönkre ment. Haragjában, hogy az autóit elvesztette, majdnem megbolondult. Szétverte a saját házában az ablakokat, és otthagyva a családját, a sok gyermekét, elment Füle faluba kanásznak, mert azt mondta, hogy amíg nincs pénze, addig ő csak ennyit ér. Négy-öt évig tartott ez az élet, közben elővette megint a tűjét, és elkezdett varrni, előbb zsákokat, aztán ruhákat is, és mikor visszatért a családjához, a hátizsákja tele volt pénzzel. Szétosztotta mindet a gyerekei között, és mikor az összeset kiszedte már a zsákból, volt még az alján egy sült kacsa vagy kettő. Kilenc gyereke közül többen mérnökök, papok lettek.

– Édesapjáék hányan voltak testvérek?

– Öten voltak, Kapuváron élt a család, közöttük is akadt pap, úgyhogy az ötvenes években mi voltunk a klerikális reakció, ahogy akkoriban divatos szóval mondták. Veszprémben tanított az apám, volt egy nagyon szép házunk a város közepén, ott, ahol most egy hatalmas toronyház áll. Négyen voltunk testvérek, és együtt laktunk anyám egyik öccsével, aki római katolikus pap volt. Mikor a politikai bizonytalanság miatt nem neveztek ki püspököt a Veszprémi egyházmegye élére, akkor három alkalommal is őt bízták meg az apostoli kormányzói teendőkkel, ő irányította az egyházmegyét. Egyik első gyerekkori emlékem 1950-ből, akkor voltam hétéves, hogy tüntetést rendeztek a házunk előtt a családom ellen. Egy verőfényes késő tavaszi napon fölvonult a veszprémi fényes szelek nemzedéke, élükön egy szerencsétlen párttitkárnővel. Még most is hallom a hangját, azt rikácsolta az utcán, hogy ez a család takarodjon a városból, mert ez az ember – az apám – klerikális reakciós, és nem méltó arra, hogy a városi ifjúságot nevelje, és akkor megszólalt a zene. A tüntetés hírére a házban az összes redőnyt leengedték a felnőttek, és a gyerekeket hátravezényelték a cselédszobába, de én a zenét hallva kiszöktem, kinéztem a redőny résén. Ha hiszi, ha nem, zenés műsor volt, három szál cigánnyal húzatták azt a mozgalmi nótát, hogy „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják”, és két ember táncolt rá, körülöttük meg álltak a többiek. Az egész nem lenne érdekes, csak azért említem, mert utána éjjel lovas kocsin menekültünk, apa, anya, pap nagybácsi és a négy gyerek.

– Hova tudtak menni?

– Valahogy elkerültünk Balatonalmádiba, ahol minden veszprémi pedagógusnak volt szőlőskertje, gyümölcsöse. Az én szüleimnek is volt ilyen, egy nagy, boros hegytetőn, egy kis nyaralóval, amiben se víz, se villany nem volt, éjszaka odamentünk, és ott nőttünk fel mély szegénységben. Még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy nem telepítettek ki. Apám sokáig nem kapott állást, és mikor nagy nehezen kapott, napi tizennégy kilométert vonatozott, öt kilométert gyalogolt ahhoz, hogy betűvetést taníthasson egy falusi iskolában. Szüleim, hogy meg tudjanak élni, mikor apám munka nélkül volt, elkezdtek tyúkokkal foglalkozni, azokat elvitte a sas, akkor elkezdtek libákat tartani, azt elvitte a róka, ilyen vad helyen laktunk. A végén aztán rájöttek, hogy legjobb a bor, elkezdtek azzal foglalkozni, és vettek egy tehenet, úgyhogy ebből, meg a tanítói fizetésből végül létrehozta magát a család, mind a négy gyereknek diplomája lett, ahogy kell. Ez mai szemmel is érdekes, hogy apa, anya, négy gyerek, és a tanulás kihozható néhány szőlőtőkéből, meg egy tehénből, ha van hozzá szorgalom. Ez azt jelentette, hogy azok a gyerekek, akik már olyan korban voltak, vették a nagy kosarat, és széthordták a tejet a környéken, de hegyen föl, hegyen le, így kell elképzelni. A szomszédban lakó gyerekeket azért irigyeltük, mert ők mustáros kenyeret ehettek, mi pedig csak zsíros kenyeret, nem is tudtuk, mi az a mustár. A vizet két kilométerről hordtuk fel a hegyre, olyan volt, mint a Kopár sziget című japán filmben. A nagy szegénységben a nővérem tébécés agyhártyagyulladást kapott, ami abban az időben halálos betegségnek számított, és a nővérem volt az első, aki kigyógyult belőle, benne is van az esete az orvosi könyvekben. Anyám természetesen úgy gondolta, hogy a szent kútból származó víztől gyógyult meg, de apám egyik öccse, aki Sao Paulóban volt bencés rendfőnök, küldött antibiotikumot, a kettőt együtt adtuk neki, így lassanként, fél év alatt szépen rendbe jött. Ez az egész csak azért tanulságos, hogy lássuk, egy politikai fordulat hatására mi történhet egy családdal. Egy ilyen család fiúgyerekeit természetesen beíratták a papokhoz, de a lányokat nem merték az apácákhoz, mert az apácarendek annyira szét voltak kergetve, hogy tulajdonképpen nem működtek. A bencéseknél végeztem, és hallatlan szerencsém volt, mert egy ilyen helyen a szerzetesek nem munkaidőben dolgoznak, hanem reggeltől estig ott vannak, és délutánonként kinyitották a szobájuk ajtaját, be lehetett ülni hozzájuk, kérdezni lehetett, beszélgetni.

– Mi akart lenni?

– Bencés tanár, mert ugye a gyermek vagy a szüleit utánozza, vagy a tanárait, gondoltam, elmegyek szerzetesnek, de azt mondták a tanáraim, hogy az nekem nem lesz jó, mert nem vagyok alkalmas arra, hogy kolostorban éljek. Azt mondták, én bohóc vagyok, menjek bohócnak.

– Mit jelentett a bohócság az iskolában?

– Nekem kellett rendeznem a gimnáziumban a bált, meg a József Attila szavalóversenyt. Mindent velem rendeztettek, mert volt érzékem ahhoz, hogy az embereket mozgassam.

– Hogyan lett rendező?

– Elmentem autóstoppal Győrbe, megnéztem két vagy három színházi előadást, elmentem Pestre, ott is megnéztem kettőt vagy hármat, megkérdeztem, hol van a Színművészeti Főiskola, jelentkeztem, és fölvettek 1961-ben, tizenhét évesen. Én voltam az első, akit egyházi iskolából fölvettek, ugyanebben az évben Marton Lászlót, a Vígszínház rendezőjét azért nem vették fel, mert akkor már ketten lettünk volna egyházi iskolából. Elmondom, hogy a főiskolán életemben egyszer idegösszeomlást kaptam, mert az osztályfőnököm azt a feladatot adta, hogy írjam meg az Antigoné osztályharcos elemzését. Én ezt a feladatot nem tudtam megoldani, ott álltam kétségbeesve, mindent értettem a darabból a katolikus teológia szempontjából, de az osztályharc nem jött össze. Idegösszeomlást kaptam, megszöktem a főiskoláról, és elmentem a Bakonyba autóstoppal. Elég az hozzá, visszafelé lementem a Dunára kezet mosni, elfogtak a határőrök, kiderült, hogy engem keresnek, mert már köröztek Pesten, hogy hol lehetek. Ki is akartak rúgni a főiskoláról, egyszer csak valaki felhívott, hogy akar velem beszélni. Ádám Ottó volt az, aki később a mesterem lett a Madách Színházban, igen szerettem és tiszteltem őt. Azon a találkozón elmondtam neki, hogy szerintem engem nem így kell tanítani, ahogy akarnak, megértett szárnyai alá vett, elintézte, hogy ne rúgjanak ki, és a főiskola után maga mellé vett.

– Miért lépett be a pártba?

– Ádám Ottót állandóan szorongatta a színház párttitkára, minden főszerepet ő akart játszani. A nagy ravasz mester meg azt mondta nekünk fiataloknak, voltunk ott páran, hogy mindnyájan lépjünk be a pártba, és csináljunk egy új párttitkárt. Ez történt. Egy csomóan beléptünk, azt sem tudtuk, miről van szó, de eldöntöttük, hogy a Juhász Jácint lesz a párttitkár. Attól kezdve a művészeti vezetés nyugodtan dolgozhatott. Mielőtt beléptem, megkérdeztem anyámat is, apámat is, hogy mit csináljak, azt mondták, hogy fiam, te támadott gyerek vagy, lépjél be. Egyszer csak kiszemeltek engem kádernak. Felhívtak, hogy az Aczél elvtárs azt akarja, hogy én legyek a szolnoki igazgató, és észre sem vettem, már én voltam az igazgató. A legbalosabb megyébe kerültem. Addig fogalmam sem volt, milyen a kommunizmus, akkor megtudtam. Azt mondja nekem a megyei párttitkár, hogy Kerényi elvtárs, mi adunk magának egy ótót, de rend legyen ám a színházban. Az ótó egy Dacia volt, amit nem adtak, hanem meg kellett venni, csak megengedték, hogy soron kívül fizethessek érte. Minden hónap elején be kellett menni a párttitkárhoz, állt három üveg konyak az asztalán, és italozni kellett vele, végül azt mondta, hogy most akkor jelentsek. Én meg azt játszottam, hogy nem értem, mit kell jelenteni. Két év múlva szöktem meg ebből az állásból, mert be akartam mutatni egy színdarabot, ami arról szólt, hogy a politikai hatalom birtokában az ember személyisége torzulhat. Caligula császár személyisége például annyira eltorzult, hogy kinevezte szenátornak a saját lovát. Betiltották a darabot. Aczél behívatott a parlamenti dolgozószobájába, és a beszélgetés végén a folyosóra ordította utánam, hogy vegyem tudomásul, hogy ebben a hazában csak kormánypárti művésznek érdemes lenni.

Boros Károly