– A tekintélyes angol lapban, a The Guardianban Michael Billington színházi szakíró jelentette meg minden idők legjobb Hamlet, színészeinek listáját, amelyen ön is helyet kapott. Hamlet a kedvenc Shakespeare-figurája?

– A világban leginkább a Hamlet címszereplőjeként tartanak számon, ugyanis a különböző Shakespeare-fesztiválokon, előadásokon leggyakrabban ezzel lépek fel, de mégsem mondanám, hogy a dán királyfi a kedvenc szerepem. Inkább mindig az, amit legutoljára játszottam: most éppen Athéni Timon. Ettől a figurától nagyon nehéz elszakadnom, főként az általa kimondott szép szavak és filozofikus gondolatok miatt. A dán királyfiról szóló drámát egyébként már kívülről-belülről ismerem – igaz, hogy utoljára harmincéves koromban játszottam végig a teljes darabot Hamletként –, viszont Laertestől Fortinbrasig minden szerepet alakítottam már színpadon, talán csak a sírásó van hátra. Azt kell mondanom, mára belefáradtam a Hamletbe.

– Hamlet alakjáról úgy tartják, legnagyobb tragédiája a modernség: a reneszánsz ember típusaként megelőzte korát.

– Így van. Hamlet egyrészt a középkori hiedelmek, babonák, szokások foglya, másrészt már ott van a fejében a „ne ölj” reneszánsz gondolata, s nem tűri a „szemet szemért, fogat fogért” elvet. Vagyis fél lábbal még a középkorban, fél lábbal pedig már a reneszánszban áll: ez az a kettősség, amit nem tud feldolgozni, s ez szükségszerűen a halálához vezet. Egyébként valaki egyszer azt mondta, ezt a szerepet bárki el tudja játszani, még testalkat sem kell hozzá: lehet kövér, alacsony, szép vagy ronda. Ezzel sokáig én is egyetértettem, de ma már azt is gondolom, egy színésznek azt kell leginkább éreznie ebből a figurából, hogy mennyi mindent veszít el a történet kezdetétől a végéig, mennyi veszteség éri. Hiszen először mindene megvan, ő a tökéletes herceg, aki még jó sportoló, diplomatikus politikus, egy valódi világfi s egyben egy birodalom örököse is. Ám végül mindent, még az életét is elveszíti.

– De nemcsak a Hamletet, a világirodalom legtöbbet elemzett és legrejtélyesebbnek tartott darabját lengi körül titokzatosság, hanem Shakespeare személyét is: mi a véleménye az őt övező legendákról?

– Néhányan Francis Bacont sejtik az író alakja mögött, néhányan Oxford hercegét, sőt akadnak olyan vélekedések is, miszerint magának Erzsébet királynőnek köszönhetjük a drámákat. E feltételezések már csak azért sem valószínűek, mert például Oxford hercege tíz évvel a Lear király bemutatója előtt meghalt, a királynőnek pedig az uralkodói teendői mellett hogyan is juthatott volna ideje harminchét csodálatos darab megírására? De sokan azzal is érvelnek, nem igazán ismerjük Shakespeare életét, pedig valójában nagyon is sokat tudunk róla, a darabjairól, a művei által kiváltott korabeli reakciókról, például Ben Johnson tollából. Ha létezett is valamilyen titok, azt lássuk be, igen nehéz lett volna ennyi időn át megőrizni. De számomra nem is az az érdekes, hogy ki volt Shakespeare, hanem az, miért vágyunk arra, hogy legendákat gyártsunk vele kapcsolatban. A darabjai magukért beszélnek, nekem pedig az érzésem az, egyszerűen nem tudjuk elfogadni, hogy e briliáns alkotásokat egy közönséges ember írta.

– Az ön által írt monodráma talán leszámolhat e legendákkal, hiszen az életrajzi események megfeleltetése az egyes művek kiragadott részleteivel bizonyítékul is szolgálhatnak. Hogyan született meg ez a mű?

– Csaknem negyven éve játszom Shakespeare-t, több mint húszezer órát töltöttem el vele. Úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy a Csehov-előadásom mintájára készítsek egy egyszemélyes Shakespeare-reflexiót is. De míg az előző inkább egy szórakoztató és látványos show volt, ezt olyannak szerettem volna, mint amilyen egy középkori színházi előadás lehetett: a legegyszerűbb díszlettel – csupán egy széket használok a színpadon – és világítással. Ráadásul szándékosan a kevésbé ismert darabok részleteiből állítottam össze az előadást, amelyhez hozzátettem azokat a személyes élményeimet és gondolataimat, amelyek immár oldhatatlanul összefűznek az íróval. Persze, ahogyan minden emberrel, Shakespearerel való kapcsolatom is igen változékony, vannak jó és rossz periódusai.

– Hogyan találkozott először Shakespeare- rel?

– Tizenegy éves koromban a focin kívül semmi nem érdekelt. A szüleim úgy gondolták, menjek már el legalább egyszer színházba, ők is osztották azt a véleményt, miszerint „jót tesz a gyereknek, ha lát egy Shakespeare-darabot”. Egyébként őket sem érdekelte kifejezetten, csak ki akartak rángatni az állandó meccsnézésből. Nem voltam persze valami lelkes, de azért elmentem egy előadásra – ami történetesen a Macbeth volt. Úgy ért, mint egy pörölycsapás: ahogyan kibontakozott a történet, már nem is a fából ácsolt színpadot láttam, hanem a Glamis kastély kőlapjait, a bőrömön éreztem a tornyok körül örvényélő hideget, a sötétséget és a csöndet. Szóval ez a darab oly nagy hatással volt rám, hogy hazamentem és egy szuszra elolvastam az egészet. A mű azóta is végigkíséri az életemet, számtalanszor láttam színházban. A nyelvezete, a szöveg gyönyörű dallamossága hatott rám leginkább.

– Említette Csehovot, aki szintén nagy hatással volt a pályájára, művészi útjára. Miért?

– Az angol színészek általában közel érzik magukat Csehovhoz. Én is sok darabját játszottam, már a főiskolai éveimben is. Később elutaztam Szibériába és ugyanazt az útvonalat jártam végig vasúttal, amelyet Csehov, mikor a korabeli orosz börtönhelyzetekről tudósított. Az ő esetében egyébként éppen az a folyamat érdekelt, ami Shakespeare-nél: mi állhat amögött, hogy valaki hátrahagyja a tisztes polgári életet, és írásra adja a fejét. Talán ezért is alakult úgy, hogy a Csehovról írott darabomban nem az orosz drámaíró műveiből játszottam részleteket, hanem megszemélyesítettem őt, az ő bőrébe bújva, az ő szemszögéből beszéltem a közönséghez, olyan látszólag érdektelennek tűnő, ám mégis fontos részletekről, mint amit a pezsgő vagy a horgászat örömei jelentenek. A két író közt azonban van egy igen fontos különbség: Csehov sokkal bátrabb, s ez főként a darabjai végkifejletében érhető tetten. Így például a Három nővér esetében, mikor a darab végére minden összeomlik, elveszítik a földjüket, a férfi akat is, ám még ezután is bíznak a megmenekülésben, hogy végül eljutnak Moszkvába. Csehov darabjainak az üzenete tehát a túlélés, míg Shakespeare alkotásaiban tulajdonképpen mindig mindenki meghal – ami sokkal gyávább megoldás.

– Tagja volt a Royal Shakespeare Companynak, amely a világ egyik, ha nem a legjobb Shakespeare-színháza. Miért érezte mégis szükségét egy saját társulat megalakításának?

– Ennek több oka is van. Öt évig dolgoztunk együtt – ekkor játszottam többek közt a Hamlet címszerepét –, de aztán kölcsönösen belefáradtunk egymásba. Húsz éve szó szerint frusztrált lettem attól, amit az akkori Shakespeare-produkciókban láttam. Azt vettem észre, hogy mivel a közönség egyszerűen csak jó színészeket akar látni, akik küszködnek a nagy szerepekkel, a színház egyre inkább ennek az elvárásnak kívánt megfelelni. Pedig Shakespeare-nél minden tele van okfejtéssel, minden sora átható vita. Például Rómeó és Júlia nem csupán egy gyönyörű szerelmi történet, hanem kérdés is: képes-e két ellenséges család – mint a világ két ellenséges fele – leülni és megbékélni, ha fiataljaik szeretik egymást. Ahogyan az is kérdés, Othello őrült-e vagy csupán áldozat. Így Michael Bogdanovval közösen létrehoztunk egy új társulatot, az English Shakespeare Company-t és körbejártuk vele a világot. Ez a csapat aztán híressé vált modern feldolgozásairól, így például a III. Richardot egy számítógéppel teli tanácsterembe helyeztük, Coriolanust, Shakespeare utolsó nagy tragédiájának egyikét pedig az 1989-es évek Bukarestjébe, a forradalom idejére. De van egy prózai oka is annak, hogy eljöttem a Royal Shakespeare Company-tól. Angliában ugyanis más társulati rendszer működik, mint Kelet-Európában. A mi struktúránk sokkal inkább a piacon alapul: a leghosszabb szerződés, amit aláírunk, az egy, legfeljebb két évre szól. Ma, idősebb fejjel úgy gondolom, jobb egy állandó társulat, ami biztonságot ad, de nálunk, Angliában ez nem ilyen egyszerű.

– Mit szól a kelet-európai Shakespeare-feldolgozásokhoz, más a megközelítés?

– Kelet-Európában csupán Romániában volt szerencsém látni ilyen produkciót, mikor Ion Caramitrúval – a bukaresti Nemzeti Színház igazgatójával, aki maga is neves Hamlet-színész –, csináltunk közösen egy workshopot. A különbséget abban látom, hogy a szöveg dallama és ritmusa, ami az eredeti, angol nyelvben nagyon kötött és egyszerű, más nemzeteknél szabadabban válik költőivé. Az angolul hallott szöveg, pedig éppen a szigorúsága miatt, jobban befolyásolja a játékmódot.

– Anglia legfőbb exportcikke kétségtelenül Shakespeare, műveinek olvasottsága a Bibliával vetekszik. Mi lehet ennek az oka?

– Shakespeare nyelvezetében az a legszebb, hogy a filozófiai magasságokból azonnal képes leereszkedni az utcai beszélgetés szintjére, s így univerzalitásában mindenkit képes megszólítani. És mindig eljátssza azt a trükköt, hogy győzelemre viszi a „buta” karaktert az okostojással szemben. Például a Lear királyban is kiderül a bolondról, hogy bölcsebb, mint az uralkodó, ahogyan a dán királyfi bölcsességét szintén megszégyeníti a sírásó. Shakespeare hétköznapi ember volt, aki darabjain keresztül mindig emlékeztet minket arra, hogy mi fontos mi nem, s a legjobb, hogy tehetségessé tesz minket – s egy kicsit az ő szemével láthatjuk a világot.

Farkas Anita, Szentei Anna

MICHAEL PENNINGTON

színész, színházi rendező

1943-ban született Cambridge-ben.

Iskoláit szülővárosában végezte, majd a Nemzeti Ifjúsági Színház tagja lett.

A színházi világ karrierjét Shakespeare életművével azonosítja: számos darabban játszott főszerepet vagy rendezett a Royal Shakespeare Company, a National Theatre és az English Shakespeare Company társulatoknál. Ez utóbbit 1986-ban közösen alapította Michael Bogdanov rendezővel.

Emlékezetes rendezése volt a Vízkereszt vagy amit akartok a chicagói Shakespeare Színházban, majd Tokióban, illetve a Szentivánéji álom Londonban.

A mozilátogatók elsősorban Moff Jerjerrod szerepében emlékezhetnek rá az 1982-es A Jedi visszatér című mozifilmből, a Csillagok háborúja utolsó részéből.

Michael Billington színházi szakíró a következő szavakkal méltatta a The Guardianban:

„Michael Pennington az egyetlen olyan színész, aki nem csak eljátszotta Hamletet, hanem írt is a műről egy értelmező-elemző könyvet. Olyan intellektusú ember alkotása ez, aki minden kétséget kizáróan – tudósokat megszégyenítő rálátással bír Shakespeare műveit illetően.”