Az Egyesült Államokban, Európában és a fejlett világ nagyobbik részén a kormányok intervencionista politikával próbálják enyhíteni a gazdasági recesszió hatásait. A fejlődő világban pedig az államok stratégiailag ellenzik a szabadpiac doktrínáját, állítja Ian Bremmer a Foreign Affairsben. A neves amerikai külpolitikai folyóirat jóslata szerint a világgazdaság szabadpiaci orientációja véget ért és a közeli jövőben mind nagyobb teret fog hódítani az „állami kapitalizmus”.

A kijelentés már nem is meglepő, pedig két évtizede még minden jel arra mutatott, hogy a Nyugat hidegháborús győzelme után a gazdasági világrendet a szabadpiac szelleme fogja uralni. A 90-es évek elején Oroszország éles váltással a nyugati gazdasági modellt vette át, számos korábbi szovjet tagállam és szövetséges pedig nyugati értékeket kezdett hirdetni és nyugatiak által alapított szövetségekhez csatlakozott.

Kínában az egy évtizeddel korábban elindított liberális piaci reformok lassan nyugati szeleket fújtak a Kínai Kommunista Párt vitorlájába. Brazília, Dél-Afrika, India, Indonézia és Törökország kormányai több korábbi piaci korlátozást feloldottak, Nyugat-Európában pedig a privatizáció felgyorsulása miatt számos addig állami tulajdonban lévő vállalat és ágazat került magán cégek tulajdonába. A folyamat megállíthatatlannak tűnt.

Napjainkban azonban úgy látszik, régi szelek kezdenek fújni. A szabadpiac egyre inkább visszaszorul, az államok pedig, átvéve a multinacionális cégek helyét és szerepét, ismét a gazdaság mozgatóerőivé válnak. Két évtizeddel a kétpólusú világ megszűnése után új globális versengés indult el, melyben immár nem ideológiák, hanem gazdasági modellek versenyeznek.

A gazdasági válságot ki-ki másként kezeli. Általánosságban viszont szembeötlő, hogy a világon egyre inkább az állami irányítású kapitalizmus van elterjedőben. A gazdasági recesszió miatt a szabad és nyitott piac pártolói mind nagyobb szkepticizmussal kényszerülnek szembenézni. Az amerikai típusú piacgazdaság egyre kevésbé vonzó alternatíva a világ országaiban, ahol a vezetők úgy érzik: hatalmuk megőrzése érdekében kénytelenek kezükbe venni a gazdaság irányítását. Bremmer szerint az állami kapitalizmusnak négy fő szereplője van. Ezek a nemzeti olajvállalatok, az állami tulajdonban lévő vállalkozások, a magántulajdonban lévő nagyvállalatok, illetve az állami befektetési alapok.

Ha olajvállalatokról esik szó, sokaknak elsőre olyan multinacionális vállalatok jutnak eszébe, mint a BP, a Shell, az ExxonMobil vagy a Total. Kevesen gondolnák, hogy ha forrásaik mérete szerint vesszük őket sorra, akkor a világ tizenhárom legnagyobb olajcége állami tulajdonban van. Az olyan óriások, mint a szaúd-arábiai Aramco, az Iráni Nemzeti Olajvállalat, a Petróleos de Venezuela, az orosz Gazprom, a Kínai Nemzeti Olajvállalat vagy a brazil Pertobras a föld olajkészletének több mint 75 százaléka felett rendelkeznek. Eközben a multik a világ olajtermelésének csupán 10 százalékát biztosítják, a forrásoknak pedig mindössze 3 százalékát birtokolják. Ráadásul ők piaci pozíciójuk megtartása érdekében sokszor kénytelenek behódolni az államoknak, akik mellesleg a konkurenseiket birtokolják.

Ami az állami nagyvállalatokat illeti, elmondható, hogy az államok egyre inkább ragaszkodnak monopóliumukhoz az olyan, korábban sokszor magán, vagy multi kézen lévő stratégiai ágazatokban, mint az energiaipar, hajózás, fegyvergyártás, autóipar vagy telekommunikáció. Egyre többen vannak azok a kormányok, amelyek helyi politikai pozíciójuk zálogát látják az emberek irtózatos tömegét foglalkoztató és a fogyasztók tízmillióit kiszolgáló cégek felügyeletében.

Az állami tulajdonban lévő vállalatok sokszor akár egész szektorok stabilizálásáért felelősek. Ilyen például az energiában utazó azerbajdzsáni AzerEnerji, a kazahsztáni urántermelésért felelős Mazatomprom vagy a marokkói Office Chérifi en des Phosphates. De megemlíthetjük az 1,4 millió embernek munkát adó Indiai Nemzeti Vasúttársaságot, vagy az orosz telekommunikációs és fegyvermonopóliumot.

Az ebből adódó piaci körülmények között a magánkézen lévő óriásvállalatok nem rúghatnának labdába állami hátszél nélkül: hitelek, szerződések és támogatások tekintetében sokszor egy adott kormánytól függnek és állami segítséggel veszik fel a harcot külföldi riválisaikkal.

Ilyen lakájvállalat az orosz, bányászattal foglalkozó Norilsk Nickel, a fémipari Evraz és Metaloinvest, a kínai, telekommunikációval foglalkozó Huawei, az informatikában utazó Lenovo vagy a repülőket gyártó AVIC. Ezek a cégek gyakran állami hátszéllel találnak utat a szabad piacokra. Elég itt megemlíteni az algériai Cevital-t, a brazil Vale-t, az izraeli Tnuva-t, vagy éppen a magyar Molt.

A kormányok természetesen nem finanszírozhatják saját vagy preferált vállalataikat egyre több pénz nyomtatásával, vagy az állami büdzséből. Előbbi esetben az infláció, utóbbi esetben pedig a befektetéssel járó kockázat komoly károkat okozhatna a gazdaságban. Éppen ezért egyre jobban terjednek az állami befektetési alapok, amelyek különféle valuták portfóliójából, államkötvényekből, illetve bel- és külföldi vállalatokban való részesedésből állnak.

Bár az első ilyen alapot még 1953-ban hozták létre Kuvaitban, az elnevezés csak 2005-ben az állami befektetési alapok szerepének megnövekedésével született meg. Ma már Dubaitól Szaúd-Arábián át Dél-Koreáig és Kínáig vannak ilyen alapok, amelyek célja az államhoz közel álló vállalatok működésének és terjeszkedésének támogatása.

Érdemes megjegyezni, hogy a tíz legnagyobb állami befektetési alap gazdái közül Norvégia az egyetlen demokratikus ország. Az állami befektetési alapok a globális befektetéseknek 12 százalékát adják, ami duplája az öt évvel ezelőttinek, értékük pedig 2015-re elérheti a 15 ezer milliárd dollárt.

A Nemzetközi Valutaalap befolyásától független befektetési alapokat létrehozó államok, a vállalatok támogatásával nemcsak gazdaságilag, de politikailag is profi tálnak. A szoros összefonódások miatt a gazdasági és politikai világban egyre jellemzőbbek a személyi összefonódások. A Gazpromot például jelenleg többek közt Mihail Fradkov volt miniszterelnök vezeti, a jelenlegi elnök Dimitrij Medvegyev pedig korábban ugyancsak a gázóriás első embere volt. Számos országban a politikusok olyan gazdasági befolyással bírnak, amilyenre a hidegháború óta nem volt példa. Ez azt is eredményezi, hogy döntéseik sokszor inkább politikai, semmint gazdasági prioritásúak.

A kínai kommunista párt például tudja jól, hogy hosszú távú hatalmon maradása érdekében ki kell elégítenie népe igényeit. A kínai nemzeti olajtársaság így sokszor akár hátrányos nemzetközi szerződéseket is aláír, csak hogy hosszú távon megszerezze valamely külföldi olajmező kitermelési jogát. Az üzletet elősegítendő pedig a kínai vezetés nemegyszer előnyös hiteleket kínál az ellátó országnak.

Az efféle magatartás persze felveri az árakat és hátrányos helyzetbe hozza a kisebb tőkével rendelkező multicégeket. Emellett lassul az új olaj- és gázmezők feltárásának folyamata is, mivel az állami cégek általában kevesebb gyakorlattal és gyengébb technológiával rendelkeznek ezekhez, mint magántulajdonban lévő riválisaik.

A recesszió azonban világszerte aláásta az amerikai típusú szabadpiacba vetett bizalmat. A gazdaságot kiegyensúlyozó láthatatlan kéz létezése egyre inkább babonás hiedelemmé válik. Kína és Oroszország az amerikai típusú kapitalizmust okolja a gazdasági lassulásért, a növekvő munkanélküliségért és a termelés visszaeséséért.

Ráadásul a korábbi gyakorlattal szembemenve az Egyesült Államok törvényhozói is egyre inkább beavatkoznak a gazdaság folyamatába. Mindezt egy olyan országban, ahol történelmileg nagy a bizalmatlanság az állami tulajdon és erős a bizalom a magántőke irányt.

A példát azonban Ausztrália és Japán is követi. New York többé már nem a világ pénzügyi fővárosa, sőt ez már Amerikára sem igaz. A valódi gazdasági központ már Washington, ahol a kongresszusi képviselők olyan súlyú gazdasági döntéseket hoznak, mint elődeik a 30-as évek során.

A tendencia világméretű. Shanghai helyét Peking, Dubaiét Abu Dhabi, Sydney-ét Canberra, Bombayét Újdelhi veszi át, a londoni, moszkvai és párizsi tőzsdék helyett pedig az adott ország parlamentjeire vetül a világ szeme. Ami tehát most Magyarországon a kétharmados forradalomnak köszönhetően történik, valójában nem más, mint hazánk dinamikus ütemű csatlakozása egy új világtendenciához.

Kérdés, hogy az Egyesült Államok miként reagál az új helyzetre. Ereje kimerülőben van. Amerika a jövőben nem számíthat az eddig szövetséges országokra, amelyek felvásárolták államkötvényeit. Sokkal inkább riválisokra, akik egyre kevésbé érdekeltek az amerikai álom életben tartásában.

Kína eddig amerikai kötvények felvásárlásával garantálta saját valutája árfolyamának alacsonyan tartását és így exportjának versenyképességét. Peking érdeke azonban ma már egy olyan gazdasági rendszer kiépítése, amelynek növekedése nem az Amerikába vagy Európába irányuló exporton, hanem saját felvevőpiacán múlik. Kína tehát egyre kevésbé érdekelt az amerikai kötvények felvásárlásában, ami pedig azt jelenti, hogy az amerikai gazdaság fellendülése tovább lassul. Amerika a jövőben már egyre kevésbé fog vezető szerepet játszani a G20-ak között, és így egyre nehezebb lesz kompromisszumra kényszerítenie a feltörekvő gazdasági hatalmakat.

Ha a dolgok továbbra is így haladnak, a 2012-es amerikai elnökválasztási kampányban az egyik jelöltnek szükségképpen protekcionista politikát kell majd meghirdetnie. Ha azonban Washington a gazdasági bezárkózás mellett dönt, a példa az egész világon ragadós lehet. A folyamat mindenesetre már elindult, ugyanis a másik lehetőség, egy, a világgazdaságot átrendező világháború ma már Amerikát is beláthatatlan veszélyekkel fenyegeti.

Peking eközben adókedvezményeket állított vissza bizonyos exportőreinek, Moszkva 42 stratégiai ágazatban korlátozta a külföldi befektetéseket, Indonézia több mint 500 külföldi termék vámját emelte meg, Argentína és Brazília új adót vetett ki az importált borra és textilre, Franciaország pedig állami alap létrehozását hirdette meg, melynek célja a hazai vállalatok védelme a külföldi felvásárlástól.

A protekcionista politika idővel a világ tömbökre bomlásához és a regionalitás erősödéséhez vezethet. Egy egészen új világrend, az erőteljesen központosított birodalmak kora hamarosan megszületik. Quo vadis, Európai Unió?

Sayfo Omar