Bár marginálisan működő nemzetiszocialista, illetve fehér felsőbbrendűséget hirdető csoportok ugyan még továbbra is zsidóellenes politikát folytatnak, aktivitásuk azonban már csak fröcsögő internetes fórumokra, szűk közönséghez szóló koncertekre, egyre ritkuló felvonulásokra korlátozódik. A tényleges politikai ambíciókat dédelgető szélsőjobb eközben Izrael-barát retorikával igyekszik szalonképessé tenni magát, ettől remélve pénzt, paripát, fegyvert és nem utolsósorban szövetségeseket egy új ellenség, az iszlám elleni harchoz.

A 2004-ben feloszlatott belga Flamand Blokk (Vlaams Blok) utódpártja a Flamand Érdek (Vlaams Belang). A bevándorlásellenes flamand-nacionalista szervezet egy évtizede még a háborús bűnökkel vádolt náci kollaboránsok amnesztiájáért kampányolt, az ezredfordulót követően azonban egy merész köpönyegfordítással a flamand zsidó közösség legjobb barátja lett. A 2006-os helyhatósági választások kampánya során az antwerpeni listát vezető Filip DeWinter a zsidókat mint törvénytisztelő polgárokat méltatta, és természetes szövetségesnek nevezte őket a radikális iszlám elleni harcban. A hála nem maradt el. A városban élő zsidó gyémántkereskedők anyagilag támogatták kampányát, az antwerpeni zsidó közösség 30-35 százaléka pedig a Flamand Érdekre szavazott.

A nyugat-európai szélsőjobb már-már általánosnak mondható pálfordulása leginkább egy új történelmi kihívással, a nagymértékű bevándorlással magyarázható. Míg a II. világháború előtti Európában a zsidóság jelentette a leginkább szembetűnő és így sok rosszért okolt idegen közösséget, addig mára már a színes(ebb) bőrű muszlim bevándorlók képviselik az idegen testet. Ráadásul egy olyan, egyre növekvő, asszimilálódni nem akaró közösséget, amely a nacionalista erők szerint potenciális veszélyt jelent hazájuk és a kontinens kultúrájára.

A fenyegetettséget a bevándorlók által lakott kerületekben élő zsidók is érzik. Franciaországban a legtöbb antiszemita támadást ma már nem neonácik, hanem a muszlim fiatalok követik el, akik a befogadó országban élő zsidó közösséget teszik felelőssé Izrael és szövetségesei politikájáért.

Az iraki, gázai vagy épp afganisztáni konfliktusok európai leképeződésére a svédországi Malmö beszédes példa. A városban ma már 45 ezer muszlim (a lakosság 15 százaléka) él, akik zömükben Palesztinából, Irakból, Szomáliából és az egykori Jugoszlávia területéről érkeztek. Helyi lapok szerint Malmőben a 2008-as gázai háború után egy év alatt megduplázódott a zsidók elleni támadások száma. Nem csoda, hogy a városban élő, közel ezer főt számláló zsidó közösség lassan az utolsó szálig elköltözött.

Az etnikailag és kulturálisan felhígult Európában a zsidóság számára a történelemben tán egyedülálló alkalom kínálkozik az őket korábban megbélyegző szélsőjobboldallal való összeborulásra. És ez meg is történik. Az „ellenségem ellensége a barátom” elvet követve a nyugati országok radikálisai a muszlimokkal szintén hadilábon álló zsidókkal lokális szövetségeket kötnek, mely paktumok globális szinten Izrael ügyének zászlaja alá sorakoztatják fel az európai nacionalistákat.

2008 szeptemberében az Európai Koalíció Izraelért vezetője a cionista szervezet brüsszeli konferenciáján így fogalmazott: „Izrael ellenségei Európa számára is fenyegetést jelentenek. Két generáció múlva Európa legnagyobb hányada iszlám törvények szerint fog élni”.

A radikális európai pártok 2005-ben EURONAT néven szövetséget kötöttek, amely pár év múlva a helyi nemzeti érdekek ütközése miatt hamvába fúlt. 2009-ben a magyarországi Jobbik kezdeményezett új együttműködést Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetsége néven. Az alapító okmányt első körben a az olasz Fiamma Tricolore, a francia Nemzeti Front, a svéd Nemzeti Demokraták, illetve a belga Nemzeti Front írta alá, majd csatlakozott a Brit Nemzeti Párt, továbbá portugál, spanyol és ukrán szervezetek is.

Szövetség ide vagy oda, a cionizmushoz, főleg a palesztin–izraeli konfliktushoz való viszonyban koránt sincs konszenzus Európa radikálisai között. A távoli események megítélése mindig lokális szemüvegen keresztül történik. A messzi konfliktusok helyi arcot kapnak, melyben ki-ki analógiák mentén választja ki a számára szimpatikus és unszimpatikus szereplőt. Így van ez a palesztin–izraeli konfliktus megítélésével is. Kelet-Európában, a radikális jobboldali erők elsősorban a „zsidó tőkében”, illetve a „cigánybűnözésben” találnak ellenségképre. A palesztinok szemükben továbbra is a romantikus honvédő harcosokat képviselik, akiknek emberi jogai védelmében mellesleg más kontextusban szalonképtelen kijelentések is megengedhetők.

A nyugat-európai radikálisok számára viszont éppen az izraeliek jelentik a hősöket, akik muszlim terroristáktól védik a hazát. Így van ezzel az iszlámellenes európai politikusok legérdekesebbike, a holland szabadságpárti Geert Wilders is. A szőkített hajú pártvezér a muzulmán bevándorlás, burkaviselés és mecsetépítés ellen folytatott kampányával mára a harmadik legerősebb párttá tette szervezetét. Wilderst azonban csupán – iszlám alapú – bevándorlóellenessége helyezi egy platformra a kelet-európai szélsőjobbal. Bár Wilders gyakorta hangoztatja saját szavai szerint judeo-keresztény gyökereit, valójában nem a krisztusi, hanem a liberális Hollandiát félti a radikális muszlimoktól. Azt a Hollandiát, ahol a könnyűdrog fogyasztása és a nyilvános homoszexualitás a szabadelvű tradíciók részét képezi. Nem véletlen, hogy szavazóbázisának jelentős részét ez utóbbi tábor képviselői jelentik, akik egyébként rendszeresen kénytelenek atrocitásokat elszenvedni az őket nem toleráló muszlim fiatalok részéről.

A filippínó és zsidó felmenőkkel egyaránt rendelkező Wilders 2008 decemberében, Jeruzsálembe tett látogatásán így nyilatkozott: „Mi, keresztények és zsidók egy kultúra részesei vagyunk. Mikor itt vagyok, úgy érzem, népemmel, a saját országomban és értékeimmel körülvéve vagyok. Sokkal inkább otthon érzem magam, mint sok európai országban. Izrael demokrácia, mindaz, amiért mi kiállunk.”

A holland helyzetről sokat elárul, hogy míg a Szabadságpárt a legutóbbi választásokon 24 helyet szerzett a 150 fős parlamentben, addig a Wildershez hasonlóan bevándorlóellenes, és alapállásában erősen keresztény Rita Verdonk, volt integrációs és bevándorlásügyi miniszter konzervatív világnézetével kibukott a politikából.

A második világháború óta Európában a zsidóság érthető módon markáns védelmet élvez az antiszemita kritikákkal szemben. Ezt azonban a legkevésbé sem veszik figyelembe a muszlimok, akiket szélsőjobboldali támadóik – politikai korrektségre törekedve – nem bőrszínük, hanem ideológiájuk alapján támadnak, sokszor éppen őket vádolva rasszizmussal és fasizmussal.

Minden jel arra utal, hogy Nyugat-Európában a szélsőjobb faji alapú rasszizmusának ideje lejárt, s most a kulturális alapú rasszizmus ideje jött el.

A brit szélsőjobboldal a 70-es évektől a 90-es évekig még kétfrontos háborút vívott a bevándorlókkal és cionista erőkkel szemben. Az anticionista National Front a „Keep Britain White” (Őrizd meg Britanniát fehérnek) szlogennel kampányolt, nem különböztetve meg a „paki”-nak gúnyolt muszlim pakisztániakat a keresztény afrikaiaktól.

A 2005. július 7. utáni Angliában az English Defense League bőrfejűi azonban már izraeli zászlókat lengetve szidalmazták a muszlim bevándorlókat! A retorika változásában a politikusok generációváltása is közrejátszik. A francia Jean-Marie Le Pen még nem a muszlimokat általában, hanem a Franciaországban élő, beilleszkedni képtelen bevándorlókat fenyegette kitoloncolással. A Nemzeti Front vezére bevándorlóellenességével párhuzamosan pragmatikus külpolitikát hirdetett, miszerint a saját hazájában mindenki azt csinál, amit akar. Le Pen nemcsak elítélte az amerikai intervencionista politikát, de határozottan barátinak mondható kapcsolatot ápolt Szaddám Huszeinnel és sok más, szalonképtelennek kikiáltott arab vagy épp muszlim vezetővel. Le Pen számtalanszor kihúzta a gyufát a franciaországi zsidó közösségnél is, amikor a „történelem részletkérdésének” nevezte a holokausztot, vagy épp a gázkamrák léte feletti kétségeinek adott hangot.

Az idén 78 éves Le Pen azonban hajlott kora miatt lassan visszavonul a politikától. Lánya, Marine Le Pen pedig mérsékelve apja anticionista retorikáján már csak a bevándorlókat kárhoztatja.

Hasonló cipőben jár a brit szélsőjobb is. A Brit Nemzeti Párt egykori markánsan anticionista alakjai, mint Martin Webster, Robert Edwars kikoptak a politikából, az újabb hullámot képviselő Nick Griffi n pedig már Izrael-barát politikát képvisel. A pártvezér, aki a 80-as években fiatal bőrfejűként még neonáci koncerteket szervezett, 2009 októberében a BBC beszélgetős műsorában büszkén jelentette be, hogy a BNP volt az első brit párt, amely elismerte „Izrael önvédelmi jogát a Hamász terroristáival szemben”.

Hasonlóan vélekedik a Dán Néppárt is, amely elkötelezett támogatója Izraelnek és az Egyesült Államok úgynevezett terror elleni háborújának, a mainál is drasztikusabb szankciókat követelve a muszlim totalitárius rendszerek ellen. De nem csak Európa nyugati fertályán van így. A hagyományosan antiszemita orosz radikális jobboldal, amely – miután Putyin elnök politikája következtében a zsidó oligarchák jelentős része kiszorult a gazdasági életből – ma a kaukázusi és közép-ázsiai muszlim bevándorlókat tekinti legfőbb ellenségének. Ennek megfelelően egyre gyakrabban hangoznak el vezetőik szájából Izrael-barát kijelentések.

Az európai radikálisok muszlimellenességéről persze részben a gyűlölet tárgyát képező bevándorlók is tehetnek. A jelentéktelen, de a médiumokban kiemelt figyelemmel kísért iszlamista aktivisták és prédikátorok uszító kijelentései, illetve a kukaborogató fiatalok félelemmel töltik el a többségi társadalmakat. Ezzel párhuzamosan a globalizáció, az európai társadalmakra pszichés súllyal nehezedő „terror elleni háború”, a társadalmi marginalitás és identitásvesztés spiráljában vergődő és most első számú közellenségnek kikiáltott bevándorló fiatalok körében a szüleiktől örökölt nemzeti identitást lassan felülírja a muszlim önazonosság.

A lázadó elemek önmagukat már nem marokkóiként, törökként vagy pakisztániként, hanem muszlimként definiálják. Természetes hát, hogy az európai szélsőjobb is így definiálja őket. Ahol a bevándorlók magukat nemzetiségük alapján definiálják, ott a diszkrimináció is nemzeti alapon jár ki. Kitűnő példa erre Németország, ahol a problémás török bevándorlók – talán hazájuk szekuláris hagyományai miatt – sokkal inkább törökként, semmint muszlimként definiálják önmagukat. Ennek megfelelően a negatív érzések is a törököknek szólnak. Általánosságban pedig a német nyelvben a külföldiekre használt pejoratív „kanacke” kifejezés sokkal inkább bőrszín, mint vallás alapján jár ki az idegeneknek.

Németország ma még mikroklíma a Nyugaton belül. Az antiszemitizmus és a rasszizmus kérdésére fokozattan érzékeny Németországban a bevándorlásellenes NPD furcsa helyzetben van. A párt a helyi zsidó és cionista szervezetek állandó támadásaira – politikailag korrektségre törekedve – a palesztin, illetve iráni nép védelmezésével válaszol, párhuzamot vonva például Drezda és Gáza bombázása között. A többség azonban a könnyebb utat választja. Az antiszemita bélyeg leoldása ugyanis korábban elzárt pénzforrásokat és megjelenési fórumokat nyit meg az addig szalonképtelennek számító szélsőségesek előtt. Nem ritka, hogy a filoszemita fordulat egyenes utat nyit akár a hatalomig.

A zsidóellenes Svéd Nemzeti Demokrata párt 2001-ben vált ki a Svéd Demokrata Pártból. Az idő az utóbbiakat igazolta. Az Izrael-baráttá lett Svéd Demokrata Párt a közvélemény-kutatások szerint a következő választásokon a parlamentbe is bejut, a Svéd Nemzeti Demokraták viszont a széles körű médiabojkott következtében alig mérhetővé váltak. Az olasz fasiszta hagyományokat nyíltan vállaló Olasz Szociális Mozgalom utódpártjaként működő Nemzeti Szövetség vezetője, Gianfranco Fini a 90-es évek elején döbbent rá, hogy politikai karrierje érdekében szakítania kell múltjával. Pár év alatt pártját megtisztította az antiszemita és fasiszta elemektől. Nem sokkal később a szalonképessé avanzsált Nemzeti Szövetség csatlakozott Berlusconi jobboldali pártszövetségéhez: 2001-ben Fini miniszterelnök-helyettes lett.

A korábban anticionista politikus 2003-ban Izraelbe látogatott, ahol többek között magával Ariel Saronnal is parolázott. Európa nyugati fertályán mára az a helyzet állt elő, hogy inkább a szélsőbaloldali aktivisták és baloldali intellektuelek vállalnak közösséget a palesztinokkal, fogalmazzák meg a legélesebb Izrael-ellenes kritikát és indítanak tiltakozó kampányokat a zsidó állammal szemben.

Vona Gábor és pártja csapdába került: vagy a szélsőjobboldali fősodort követve Izraelbe utazik egy kis barátkozásra, vagy ha hű akar lenni elveihez, az európai szélsőbal marxistáihoz csatlakozik.

Sayfo Omar