E generáció kiemelkedő képviselője volt a nemrég elhunyt Vajay Szabolcs, aki először írta le bizonyítékokkal alátámasztva, hogy a kalandozásoknak nevezett kort nem lehet pejoratív módon értelmezni, mivel a nagyfejedelmek korában ezek hadjáratok voltak. Hogy más harcmodort alkalmaztak, az természetes, hiszen a Keletről érkezett, magaskultúrájú, nagyállattartó népnek egyedülállóan sikeres stratégiája, taktikája, valamint fegyverei (íjai) és harci állatai (lovai) voltak. Az össze-vissza kalandozás elmélete Vajay Szabolcs történész szerint teljesen értelmetlen, az ugyanis mindig párosult más céllal: zsoldszerzéssel vagy szövetséggel, de politikával is. Miközben Vajay elismerte a kalandozás zsákmányszerző mivoltát is, alapvető célnak az európai nagypolitika tudatos befolyásolását tartotta.

Korábban más oka is volt a magyarok nyugati tájékozódásának: például a honfoglalás előkészítése, a támadó seregek leverése, szövetséges háborúk megvívása. Harci taktikájukkal győztek, zseniális módon alkalmazták a „jobb az ellenség területén harcolni” elvet. A következtetésekből az is kiderül, hogy a honfoglalás nem előkészületlenül történt, nem hanyatt-homlok menekülve zúdultunk a Kárpát-medencébe.

Vajay Szabolcs történész – és számos egyéb tudományterület művelője – Budapesten született 1921. október 9-én. Doktorátust a Budapesti Tudományegyetemen szerzett, majd 1943-ban Nyugatra távozott. Argentínában ahol a Dél-amerikai Magyarság című lap munkatársa lett, 1946-ban azonban már Svájcban találjuk, ahol tanulmányait Genfben folytatja. Végül Párizsban telepedik le 1953-ban, újságírásból él, miközben a Sorbonne-on közgazdaságtant és a holland Franeker egyetemen protestáns teológiát tanul. Nyugalomba vonulása után a svájci Vevey-ben telepedik le; kutat, tanulmányokat, regényeket, irodalmi és történelmi munkákat ír.

A magyar történész szakma azon része, amely nem félt a „nyugati kollégától”, hamar elismerte zsenialitását. Magyarországon is publikálhatott és taníthatott: elsőként egy Géza fejedelemről és családjáról írt nagy genealógiai tanulmány hozott sikert és elismerést szakmai körökben. Kutatta a középkori magyar „emigránsok” életét, széles körű nyelvismerete, sajátos nézőpontja alkalmassá tette ezekre a feladatokra. Különösen nagy sikert hozott „Én, Anonymus” című, 2000-ben kiadott regénye, amely fiktív önéletrajz és sikeres korrajz együtt.

Élete során olyan sok helyen fordult meg, hogy bízvást mondhatjuk: a kalandozó magyarok nyomán haladt. Célba is ért, senki nem értette jobban eleink szándékait, tetteinek okát, harci szokásait, mint Vajay. Miután Svájcban élt, különösen érdekelte a Wallis tartományban lévő Val d’Anniviers völgyben élő, hun vagy magyar származású népcsoport eredete. Mivel a völgy bejáratánál honfoglaló magyar sírt tártak föl, úgy gondolta, hogy a hun maradék mellett „kalandozó” magyarok is erősíthették a svájci völgy lakosságát. Elképzelése megerősítette azok eredményeit is, akik a sokáig elhallgatott hun-magyar kultúráról, főként az ott található rovásírásról adtak hírt.

Nagy érdeme, hogy egyértelműen kimondta: a kalandozások politikailag vagy katonailag mindenképpen megtervezett vállalkozások voltak. A háborúskodás ideológiai háttere szövetségi vagy zsoldos megállapodás volt, nem gyilkolás és dúlás. Az életképes katonai vállalkozások segítették a magyarság beilleszkedését, elriasztották az őket gyanakvással fogadó európai hadseregeket. Megtanultak úgy élni nagyobb közösségben is, hogy saját identitásukat nem vesztették el. A hátrafelé nyilazó magyar könnyűlovasságtól rettegett egész Nyugat, azért találták ki azokat a rémmeséket, amelyeket ellenségeink ma is terjesztenek. Az Aquileai székesegyház altemplomának falfestményén a brentai csata után felrajzoltak egy hátranyilazó magyar harcost és följegyezték a harcmodor sikerét is: „egy sátorra hullva 27 nyílvesszőt találtak”. Ezért volt a páni félelem a magyaroktól – okkal.

Vajay Szabolcs fölsorolja a magyarok győzelmeit is, amelyekről ugyancsak hallgattak- hallgatnak a korábbi szövetségesek, a későbbi megszállók és a magyar identitást szétzilálni igyekvők. Példaként említhetjük: 892 Morva hadjárat, 894 Levente bolgár győzelme, 895 Árpád bevonulása (Bihari csata), 899 lombard győzelem, 900 Pannónia elfoglalása, előrenyomulás Bajorországba, 907 pozsonyi csata (tizenötezer német támadó megsemmisítése). A szászok által eltúlzott merseburgi vereség és az augsburgi (kétes kimenetelű) csata nem a magyar fősereg és nem is az ország veresége volt, hanem csupán egy kalandozó seregé. Géza fejedelem tizenöt évvel Augsburg után erélyesen beszüntetette a „kalandozásokat”, mert akkorra már önálló, komoly hadsereggel bíró néppé váltunk.

Vajay Szabolcs nyomdokait követve kirajzolódhat egy teljesen új őstörténet, amelyet nem kell szégyellnie a nemzetnek. Az egyik legnagyobb magyar történésznek 89. évében kiesett kezéből a toll.

2010. július 6-án eltávozott, talán a kalandozó magyarokkal rója az égi zónákat. A johannita rend tiszteletbeli kommendátorát, az UNESCO képviselőjét, egyetemi tanárt, a Genealógiai és Heraldikai Társaságok Nemzetközi Szövetségének tiszteletbeli elnökét Svájcban, Veveyben, a Vasin temetőben helyezték örök nyugalomra.

Hankó Ildikó