A 90-es évek eleje óta Magyarország igazi fesztivál-nagyhatalommá nőtte ki magát. Míg egykor a Sziget úttörő kuriózumnak számított, addig az idén már 185 fesztivál került megrendezésre, melyek közt van komoly, könnyűzenei, hagyományőrző és gasztronómiai egyaránt. A könnyen elérhetővé vált mobil felszerelések révén bárhol, bármikor összehozható egy rendezvény. Megszaporodtak a szűkebb közönségnek szóló réteg- és közösségi fesztiválok, aminek köszönhetően ma már szinte mindenki megtalálja számításait a rendezvények színes forgatagában.

A gazdaság romlása mellett részben talán ennek a piacnak a fellendülése is magyarázhatja, hogy évről évre egyre kevesebben mennek nyaralni. Egy fesztiválozással eltöltött nyár már ha nem is ugyanolyan, de hasonlóan emlékezetes élményt kínálhat, mint egy bel- vagy külföldi nyaralás. Ez persze olykor a költségeken is érezhető. Míg vannak ingyenes szórakozást kínáló események, addig az egy hétig tartó „szigetelés” árából egy balatoni vagy akár egy „last minute” görögországi üdülés is kitelik.

A nyári fesztiválkavalkádban a látogatók számát tekintve a nagybetűs Fesztivál továbbra is a Sziget. Egy tavalyi felmérés szerint az idén 18 éves rendezvény ismertségben a Debreceni Virágkarnevállal vetekszik. A Sziget, illetve a köré szerveződő fesztiválok mára az ország populáris kultúrájának szerves részévé váltak, melyek lassan már két generáció közös emlékezetében foglalnak el helyet. Akárcsak egykor a falusi vásárokban vagy búcsúkban, majd az úttörő- és KISZ-táborokban, itt is szerelmek szövődnek, barátságok kötődnek. A koncertek, önfeledt bulik pedig idővel örök emlékekké válnak. Mikor pedig épp nincs utcai zavargás vagy IMF-botrány, akkor a nemzetközi sajtóban talán kizárólag a Sziget Fesztivál, illetve a Hungaroring azok az események, amelyek hírérték szintjére emelik Magyarországot. Ez az országimázs szempontjából sem elhanyagolható.

Az idei szervezés végképp egyértelművé tette azt, amit az elmúlt években csak sejteni lehetett: a Sziget professzionális szórakoztató gépezetté nőtte ki magát. Magyaros slamposságnak már nyoma sincs. A koncertek percre pontosan kezdődnek és érnek véget, a rendőrség térfigyelő kamerákkal pásztázza a tömeg mozgását, az árakat a szervezők (és a beszállítói privilégiumot élvező Gamma Trade Kft.) egységesítették, az eső után hátramaradt tócsákat azonnal homokkal semlegesítik. A célcsoport még mindig a 16-30 éves korosztály. Közülük azonban már nem a formabontók, hanem azoknak a tömegei, akik alternatív módon bár, de valahogy mégis áramvonalasan simulnak a fogyasztói társadalomba.

Ide a fiatalok már nem lázadni, hanem szórakozni járnak. Az ingerküszöb magasan van. A teletetovált hátú lányok csakúgy, mint a női bikinifelsőben feszítő, magát végtelenül viccesnek tartó holland srác csak egy röpke mosolyt képesek kiváltani a járókelőkből. Az egykori szubkultúra népkultúrává vált. Ezt leginkább talán a Johnny Rottenből John Lydonná szelídült egykori Sex Pistols-énekes metamorfózisa mutatja, aki csütörtöki fellépésén a színpadról egykori önmagának fricskát adva már nem „No Future” hanem „Good Future” kiáltással búcsúzott el az úri közönségtől.

Nem véletlen, hogy nosztalgiázó harmincasokat már csak elvétve látni a fesztiválon. „Ez már nem nekünk szól” – mondja partnerének a Mika-koncertet kellő távolból figyelő borostás férfi. A szintén harmincas hölgy pedig lemondóan szürcsöli Dreher sörét. Valahogy így szembesül a modern ember az elmúlással: a felismeréssel, hogy már nem ő a célközönség. Amint az elmúlt években, úgy idén is számos kritika érte a szervezőket internetes fórumokon a zenei felhozatal miatt.

A nagyszínpadon az első napi Kispál és a borz búcsúkoncertet leszámítva, már csak a Tankcsapda árválkodik egyedüli magyar fellépőként. Ők is csak azért, mert velük, a főszervező Gerendai Károly bevallása szerint, a külföldi sztároknál könnyebb volt megegyezni arról, hogy hamarabb adják át a színpadot az utánuk következő Iron Maidennek.

Idén egyébként a nagyszínpadon a Faithlesen vagy az Iron Maidenen kívül alig akadnak a magyar közönség számára vonzó nevek. Ez azonban nem csorbítja a jegyeladási statisztikát. Az index.hu internetes portál felmérése szerint a fesztiválozó fiatalok jelentős része ugyanis nem a zene miatt, hanem – ahogy egykor a KISZ-táborokba – pasizni vagy csajozni jár ide. Ehhez pedig a zene – mint régen a szocialista propaganda – nem több egyszerű háttérkelléknél.

Az idén a nagyszínpadon fellépő zenekarok már nem a magyarok, hanem a közönség hetven százalékát kitevő külföldiek ízlését tükrözik. A Hives, a 30 Seconds to Mars már az ő kedvükért zenél, a hazai rajongók pedig hozzájuk csapódnak. Ennek ellenére a fellépők több mint fele továbbra is „Hungarians”-ként szólítja a már rég nem magyar közönséget. „Scream for me Hungary!” – kiáltotta szombat este a rossz kihangosítással küzdő Bruce Dickinson, a közönség pedig egy emberként sikoltott. A külföldiek térnyerése nem véletlen. Ők azok, akik könnyedén meg tudják fizetni az ötvenezer forintos hetibérletet. De a láthatóan 200-400 százalékos árréssel dolgozó büfék forgalma sem aggasztja a külföldi vendégsereget. A 360 forintos üdítő, 500 forintos sör, 800 forintos gyros, 1400 forintos egytálétel francia, holland vagy brit pénztárcával mérve olcsónak számít. A Sziget mára, ahogy tavaly egy újságíró találóan nevezte, világbúcsúvá vált, ahol a fiatalok nemzeti vagy tartományi zászlókkal a vállukon sétálnak, így találván rá fesztiválozó honfitársaikra, vagy éppen csak jelezvén, hogy valahol ők is rajta vannak a térképen. Fura katyvasz ez, emberek és világnézetek Bábele. Európa kalandozó ifjúsága, pár hektáron összezsúfolva.

Sayfo Omar