Általános vélekedés szerint, ha Irán atomfegyverre tenne szert, nemsokára a szomszédos országok is bejelentenék hasonló törekvéseiket. Így a térségben atomfegyverkezési verseny indulna be, ami idővel akár a fegyverek bevetéséhez is vezetne. Ez azonban abszurdum. A történelmi tapasztalatok korántsem alapozzák meg a közel-keleti „nukleáris dominó” teóriáját.

Az Egyesült Államok 1945-ös atomhatalommá válása utáni két évtizedben összesen öt, a rá következő húsz évben pedig csupán négy ország volt képes hasonló kapacitásra szert tenni. Miután a 60-as években Izrael kifejlesztette bombáját, a régióban nem indult atomfegyverkezési verseny. Pedig az arab–szovjet barátságot figyelembe véve, ez nem feltétlenül lett volna irreális következmény. Hasonló mondható el a Távol-Keletről is, ahol előbb Kína, majd nemrég Észak-Korea atomkísérletei sem bizonyultak elegendőnek a rakétaverseny beindulásához. Ez persze nem kis mértékben köszönhető annak a biztonsági garanciának, amit az Egyesült Államok adott Japánnak és Dél-Koreának.

Ha Irán kifejlesztené atomfegyverét, minden bizonnyal hasonló forgatókönyv zajlana le a Közel-Keleten is. Nem véletlen talán, hogy Hillary Clinton 2009 júliusában reális stratégiaként vázolta fel az amerikai védelmi ernyő kiterjesztését az Arab-öbölre, arra az esetre, ha Irán atomhatalommá válna. Az amerikai külügyminiszter ígérete, amennyire az öböl menti országok, úgy Izrael megnyugtatására is szolgált.

Izrael és az Egyesült Államok kivételes kapcsolata történelmi mélyponton van. Tel-Aviv egyre elégedetlenebbül figyeli az Obama-adminisztráció kísérleteit arra, hogy diplomáciai úton vessen gátat Irán atomprogramjának. A zsidó állam félelme nem alaptalan. Ha valakik, hát ők igazán tudják, milyen módszerekkel lehet titokban szert tenni atomfegyverre.

A 60-as évek során Izrael addig odázta a terepszemléket és játszotta ki az amerikai ellenőröket, míg a Dimona erőmű kész nem lett a bombához szükséges plutónium sűrítésére. Ugyanezt a módszert alkalmazta az elmúlt évtizedben Észak-Korea is, hasonló eredménnyel. Izrael most úgy sejti, Irán is ily módon kíván dúsított uránhoz jutni.

Sok elemző véli úgy, hogy az izraeliek leginkább attól tartanak, hogy Irán továbbadja fegyverét szövetségeseinek – köztük a libanoni Hezbollahnak –, amely aztán adott esetben beveti azt a zsidó állam ellen. Ez azonban aligha reális forgatókönyv. Teherán részéről öngyilkosság lenne egy Izrael elleni atomcsapás. Annak nukleáris arzenálja ugyanis jóval nagyobb és fejlettebb annál, mint amire a perzsa állam legjobb reményei szerint középtávon szert tehet. Nem beszélve az izraeli atom-tengeralattjárókról, melyek segítségével Tel-Aviv könnyen megsemmisítő második csapást mérhetne Iránra.

Az sem valószínű, hogy Irán könnyedén továbbadná féltő gondossággal kifejlesztett fegyverét egy harmadik félnek. Mellesleg, ha valamely Teheránnal szövetséges ország vagy csoport atomfegyverhez jutna, annak nyomai minden kétséget kizáróan Iránba vezetnének, aminek eredménye a fent említetthez lenne hasonló. Mindezek ellenére Izrael félelmei nem alaptalanok. Bár egy Tel Aviv elleni iráni atomcsapás esete aligha reális, a zsidó állam túlélési esélyeit közvetett módon súlyosan veszélyeztetné az iráni atomfegyver.

Egy nukleáris fegyverrel rendelkező Irán megtörné a zsidó állam katonai hegemóniáját a Közel-Keleten. A 2005-ös libanoni és a 2008-as gázai hadjáratok fényében ki lehet jelenteni, hogy Izrael jelenkori katonai stratégiája leginkább abban rejlik, hogy egy aránylag kis sérelemre a lehető legbrutálisabb válaszreakciót ad, ezzel elrettentve ellenségeit. Az iráni atombomba ennek egyszer és mindenkorra véget vetne. Az Irán támogatását élvező Izrael- ellenes erők úgy érezhetnék, nem kell drasztikus választól tartaniuk egy esetleges háború során. Az 1973-as arab–izraeli háború idején Tel-Aviv győzelmét az arab fővárosok elleni nukleáris támadástól való félelem is segítette. Az arab országok akkori fő támogatójának, a Szovjetuniónak nem állt volna érdekében egy közel-keleti atomválság kibontakozása. Irán minden bizonnyal – regionális befolyása kiteljesítése érdekében – nem habozna belemenni egy ilyen konfliktusba.

A térség két másik nagyhatalma, Egyiptom és Szaúd-Arábia nem nézné jó szemmel az iráni atomfegyvert. Vezetőik szégyenként élnék meg, hogy a többségben arabok lakta és kulturálisan arabok által dominált térségben egyedül a zsidóknak és a síita perzsáknak van atomfegyverük. Szaúd-Arábia számára ráadásul stratégiai kockázatot jelentene, ha Irán katonailag veszélyeztetné olajlétesítményeit. Mindamellett nem valószínű, hogy az arab hatalmak egyhamar saját atomfegyver fejlesztését jelentenék be. A két ország jelenleg tíz-tizenöt évre van attól, hogy kellő infrastruktúrát építsen ki saját nukleáris fegyver előállításához. Ha viszont valamilyen csoda folytán Egyiptom vagy Szaúd-Arábia atomtöltetre tenne szert, az potenciális veszélyt jelentene Izrael számára. Ezt még az sem csökkentené, hogy Egyiptom, Jordánia és a palesztin Fatah rég elismerték a zsidó állam létjogosultságát, Szaúd-Arábia pedig – a Hamásszal, a Hezbollahhal és Szíriával való szembenállásával – közvetett módon segíti a zsidó államot.

Az Izraellel kiegyező arab vezetőket elsősorban Izrael ereje és hátszele sarkallta tettükre, illetve a nemzetközi támogatások, melyeket belpolitikai hatalmuk fenntartására kaptak ezért cserébe. Aligha valószínű, hogy akad köztük olyan, aki hosszú távon számol a zsidó állam fennmaradásával. Az egyiptomi–izraeli békét szignáló Anvar Szadat elnök Izraelt a keresztes hadhoz hasonlította, amely „ma még erős, de holnap már sehol nem lesz.”

Az arab atomfegyver komoly védelmet jelentene az Izrael-ellenes arab országok számára. Annak árnyékában nem kellene többet megsemmisítő vereségtől vagy újabb területveszteségtől tartaniuk, így csökkenne inspirációjuk a békekötésre. A katonai felsőbbség megszűnése ugyanakkor jelentős csapást mérne az izraeli nemzeti morálra. A veszélyérzet pedig könnyen a zsidó állam kiürüléséhez vezethetne. Az elmúlt hónapokban az iráni sajtó belpolitikai botrányoktól volt hangos. Egyre inkább úgy tűnik, hogy a barikád egyik oldalán Mahmúd Ahmadinezsád, a másikon pedig mindenki más áll. Az elnök összekülönbözött az iráni parlamenttel, a főbírával, a hagyományosan nagy gazdasági és társadalmi bázist jelentő bazári kereskedőkkel, a konzervatív Motalefeh párttal és a keményvonalas vallástudókkal egyaránt. Ali Khamenei ajatollah augusztusban már úgy érezte, muszáj beavatkoznia. A legfőbb vallási és világi hatalmat megtestesítő vezető arra utasította a vitatkozókat, hogy legalább a nyilvánosság előtt próbálják meg félretenni bajos dolgaikat és fogjanak össze az ország érdekében.

Összefogásra nagy szükség lenne. Irán gazdaságilag nem épp a legjobb napjait éli. Az olaj világpiaci árának csökkenése súlyos érvágás volt az országnak. A munkanélküliség 10, egyes becslések szerint 20 százalékos, és sokat elárul, hogy a központi bank 2008 óta nem publikálta az ország gazdasági növekedési rátáját. A perzsa állam komoly átalakuláson megy keresztül. A jelenlegi belpolitikai viták nem a tavalyi választásokon alulmaradt Zöld Mozgalom újjászületésének, hanem a konzervatív táboron belüli feszültségnek a jelei. A liberális és reformer ellenzék szétverése után a kulcspozíciókban kizárólag keményvonalasok maradtak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a konzervatív tábor egyhangúlag Ahmadinezsád-párti lenne. Több prominens képviselőjük még a választóurnáknál is próbára hívta az elnököt. Ali Laridzsáni, a parlament elnöke, Mohammad Qalibaf teheráni polgármester és Mohsen Rezaee, a Forradalmi Gárda korábbi vezetője 2009-ben mind megmérették magukat Ahmadinezsáddal szemben, akinek az egyik vérmes retorikáját, a másik bürokratikus gazdaságpolitikáját bírálja.

Bár Ali Khamenei segítő kezet nyújtott az elnöknek a választások utáni zavargások lecsillapítása érdekében, az ajatollahot hiba lenne az elnök személye iránti elfogultsággal vádolni. A legfőbb vezető szócsövének tartott Kayhan című lap szerint Khamenei gyakran konzultál Admadinezsád-ellenes konzervatív prominensekkel, akiknek olykor még a tanácsait is megfogadja. A belpolitikai feszültséget nem lehet egyedül a szankciók, illetve az azokból adódó gazdasági nehézségek számlájára írni. Irán történelmében nagy hagyománya van a politikai vitáknak és a különféle érdekcsoportok rivalizálásának.

A 2009-es választásokat követő zavargások idején külföldi megfigyelők jócskán túlbecsülték az irániak rendszerrel szembeni elégedetlenségét. Úgy tűnik, a világi és vallási vezetés összefonódását bíráló reformer erők még nem jelentenek veszélyt a rezsimre. Nem szabad azonban számításon kívül hagyni, hogy az iráni társadalom igencsak fiatal. Több mint fele az 1979-es iszlám forradalom után látta meg a napvilágot, így ideológiailag nem feltétlenül elkötelezett a vallástudók uralmát garantáló alkotmány mellett. Bár Ali Khamenei ajatollah tekintélye jelenleg megkérdőjelezhetetlen, a középtávú demográfiai folyamatok nem feltétlenül kedveznek a fennálló rendszernek. Ami leginkább segítené a rezsim fennmaradását, az egy kívülről jövő támadás lenne, mely eredményeképp a frakciók mind felsorakoznának a zászló alatt.

A jelenlegi belpolitikai feszültségek aligha befolyásolják Irán külpolitikai irányát. Az iráni politikai elit körében széles konszenzus van a legsarkalatosabb külpolitikai kérdésekben, köztük az atomprogram ügyében. A belföldi olajfogyasztás növekedése miatt Irán számára létfontosságú az alternatív energiaforrás megteremtése, mely segítségével tartani tudja olajexportja mértékét. Bár az amerikai adminisztráció azt állítja, hogy a korábbi és a legutóbbi szankciók kényszeríthetik tárgyalóasztalhoz Teheránt, az igazság az, hogy Irán már jóval ezek előtt késznek mutatkozott a tárgyalásra.

Afelől sincs ok kételkedni, hogy Teherán éppen kompromisszumból fogadta el Törökország és Brazília ajánlatát dúsított uránium szállítására. Irán szempontjából inkább Amerika a békés megállapodás kerékkötője.

Sayfo Omar

„Nem rajtunk múlik”

Ha Európa lemond erről a piacról, száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy más hatalmak örömest kitöltik a vákuumot – mondta a Demokratának Saeed Seyed Agha Banihashemi, Irán budapesti nagykövete.

– Hogyan éli meg Irán a gazdasági szankciókat?

– Nem ez az első alkalom, hogy szankciókat vezetnek be Irán ellen. Az iszlám forradalom óta már három évtized telt el, azóta az európai országok és az Egyesült Államok nemegyszer próbáltak ily módon nyomást gyakorolni ránk. Számadatok bizonyítják azonban, hogy az izolációs kísérletek ellenére az Iránba áramló külföldi befektetések megduplázódtak. Irán ugyanis nagy és gazdag ország, mely sok lehetőséget tartogat partnerei számára. Ha Európa lemond erről a piacról, száz százalékig biztosak vagyunk benne, hogy más hatalmak örömest kitöltik a vákuumot.

– Mely országokra gondol?

– Elsősorban Kínára és Oroszországra. Mint említettem, az elmúlt évek növekvő befektetései is mutatják, hogy Irán kitűnő terep a beruházásokra. Legyen szó iparról, olaj és gáziparról, mezőgazdaságról vagy más ágazatokról. Magyarországon való rövid tartózkodásom alatt számos kiváló lehetőséggel találkoztam, mely haszonnal kecsegtetne a két ország számára, kiváltképpen a mezőgazdaság tekintetében. Miközben Magyarország exportáló ország, Iránnak vannak olyan termékei, ami önöknél hiánycikk. Emellett az iparban Iránnak számos olyan termékre van szüksége, melyeket Magyarországon kiváló minőségben és előnyös áron gyártanak. De jó esélyei vannak az olyan államközeli vállalatoknak is, mint a Mol. Egyedül a magyar félen múlik, hogy kihasználja-e a lehetőségeket.

– Az együttműködésnek leginkább az iráni atomprogram lehet a gátja.

– A nemzetközi megfigyelők egybehangzóan állítják, hogy Irán kizárólag békés célokból dúsít uránt. Ez pedig minden országnak joga. Irán független ország, mely semmiféle nyomást nem fogad el. Mint az események mutatják, a függetlenség nem mindig olcsó, mi azonban készek vagyunk megfizetni az árát.

– Nemzetközi tiltakozást váltott ki, hogy nemrég házasságtörés miatt megkövezésre ítéltek egy asszonyt…

– Ez az eset kiváló példa arra, hogyan próbálnak egyes hatalmak beleavatkozni egy ország belügyeibe. Iránban igen ritka esetben szabnak ki halálos ítéletet. Sakinah Mohammadi Ashtiani fő bűne az volt, hogy megölte a férjét. A gyilkosságért törvényeink szerint halálbüntetés jár. A külföldi propaganda hatására a nemzetközi közvélemény mégis azt hiheti, hogy a halálra kövezés a házasságtörésért jár. A gyilkosságnak az Egyesült Államok számos államában is kivégzés a büntetése.