Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Hirdetés

Az Eötvös utcában álló elegáns, neoreneszánsz épület napjainkban az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) ad otthont. Az intézmény negyed évszázada működik, az itt őrzött iratanyag jelentős része a kommunista diktatúra titkosan megfigyelt személyeire, áldozataira, a rendszer erőszakszervezeteire és azok alkalmazottaira vonatkozik, azaz az 1944 decembere és 1990 közötti időszakra.

Az intézmény azonban nem csupán őrzi e titkos iratokat, hanem lehetőséget ad az állampolgároknak a betekintésre is. Hiszen a mélyre ásott titkoknak, a múlttal kapcsolatos elhallgatásoknak, a kibeszéletlen eseményeknek fojtogató, pszichózist teremtő légkörét csakis a múlttal való szembenézés oszlathatja el: mindez egy család, egy kisközösség történeteire éppúgy igaz lehet, mint a társadalom egészére. Talán ezért is az információs kárpótlás az egyik igen fontos tevékenysége az ÁBTL-nek.

– A magyar állam erkölcsi kárpótlást nyújt azon állampolgárainak, akiket az államvédelem a diktatúra időszakában valamilyen módon megfigyelt, jogszerűtlen módon adatokat gyűjtött róluk és fel is használta azokat – magyarázza a Cseh Gergő Bendegúz, az ÁBTL főigazgatója, hozzátéve, hogy a társadalmi információs kárpótlást ugyancsak küldetésüknek tekintik, azaz a közéleti és a nemzeti emlékezet szempontjából fontos tudományos kutatásaikat mindenki számára hozzáférhető kiadványokban publikálják.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Cseh Gergő Bendegúz

Magyar példa

A főigazgató szerint e tevékenység azért is fontos, mert 1944 és 1990 között több mint egymillió ember állt a diktatúra titkosszolgálatainak célkeresztjében, ám ehhez az arányhoz képest igen kevesen, évente mindössze néhány ezren fordulnak a levéltárhoz, hogy megismerjék a családjukról vagy önmagukról vélhetően meglévő iratokat és ezzel együtt saját múltjukat.

Korábban írtuk

– Ennek oka lehet egyrészt, hogy a rendszerváltás körüli évtizedekben elhitették a közvéleménnyel, ezeket az iratokat nem lehet kutatni, másrészt a diktatúra állambiztonsága saját maga semmisítette meg egy-egy történelmi kataklizma során, mint például az ’56-os forradalom és az azt követő megtorlás idején az iratanyagokat. A nyolcvanas évek közepétől ugyancsak hiányosak az iratok: a rendszerváltás környékén az operatív tiszteknél lévő, úgynevezett élő ügyek sokasága semmisült meg, hiszen a politikai változás hullámai során ezeket tudták a leghatékonyabban eltüntetni a rendszer akkori működtetői – mondja Cseh Gergő Bendegúz.

Szerinte a levéltári munka egy kicsit olyan, mint a régészet: a titkosszolgálati információkból mint egy szétszórt mozaik apró darabkáiból rakják össze a múltat. Az eltűnt anyagok felkutatásában vagy kiegészítésében – lévén mindenről volt másolat – olykor segítségükre van az egykori keleti blokk országaiban működő levéltárakkal, például a románnal kötött megállapodás, aminek értelmében elsősorban az erdélyi magyar kisebbséggel kapcsolatosan évente százezer oldalnyi digitalizált dokumentumot adnak át a hazai kutatás számára. Csak hogy ennek nagyságát érzékeltessük: a magyar ÁBTL négy és fél kilométernyi iratot őriz, a diktatúra román titkosszolgálata csupán a magyar kisebbségről ennek többszörösét. El lehet képzelni a Securitaténak az egész országot átszövő gigantikus hálózatát, elképesztő méretű munkáját és adminisztrációját – persze nem csak a magyarokkal kapcsolatban –, ám az kétségtelen, a román kommunista állambiztonságnak a magyar kisebbség, azon túl pedig az anyaország volt az egyik érzékeny pontja.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

Az egyházakkal kapcsolatos iratanyag, a háborús bűncselekmények ügyei, az ötvenes évek koncepciós perei, az ötvenhatos forradalom és a hetvenes–nyolcvanas évek ellenzéki mozgalmai: e témákat mind kiemelt kutatói érdeklődés övezi, mondja a főigazgató, hozzátéve, hogy 2017 óta a levéltár illetékességét kiterjesztették az 1990 utáni, nem minősített nemzetbiztonsági iratokra is, amelyek hamarosan átkerülnek az ÁBTL falai közé.

– A titkosszolgálatok Európa nyugati felén akár 80-100 évig is őrzik iratanyagaikat, vagyis sok helyütt még a II. világháború korát sem tették kutathatóvá. A magyar gyakorlat tehát kuriózum, nálunk jóval nagyobb a kutatói szabadság e téren, mint a nyugati demokráciákban, nem csoda, ha a nyugati kollégák élnek is a magyar intézmény adta szabad kutatás lehetőségével.

Rejtőzködő történetek

Az intézmény tevékenységének széles körű megismertetésére kiváló lehetőséget ad az ÁBTL és a jelenleg is zajló Cziffra-fesztivál közös szervezésében a levéltár impozáns termében nemrég megnyílt Mit rejt a Cziffra-dosszié? című tárlat.

– Cziffra zseniális művész volt, akinek életét derékba törte a kommunista államvédelem, ám a megpróbáltatásokkal teli évek után visszatért a legnagyobb magasságokba, a zenei élet csúcsára. A tárlat az emberi példa, a művészi életút különlegessége mellett rávilágít arra is, számos olyan történetet rejtenek az intézményben őrzött akták, amelyeket érdemes kutatni, felfejteni – mondja a főigazgató.

A nemrég nyílt kiállításnak két aktualitása is van: idén számos, Cziffra Györgyhöz kötődő magándokumentum került az intézményhez, valamint idén harminc éve hunyt el a zongoraművész Párizsban.

– A magániratok, többek közt levelek, szerződések, fotók, valamint a levéltárból származó állambiztonsági iratok, például titkosszolgálati jelentések, kihallgatások jegyzőkönyvei egymást kiegészítve, párhuzamba állítva rajzolják fel Cziffra életének három periódusát – tudjuk meg Viszket Zoltán történész-levéltárostól, a Mit rejt a Cziffra dosszié? című tárlat egyik kurátortól, akivel a kiállítás enteriőrjében, Cziffra György tárgyai között ülünk le beszélgetni.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely
Viszket Zoltán

A történet 1945 körül kezdődik: megismerhetjük azokat az éveket, amikor Cziffra leszerelt a katonaságtól, majd bárokban zenélt, és azt az időszakot is, amikor családjával 1950-ben a sikertelen emigrálási kísérletet követően megjárta a poklok poklát: a művészt feleségével együtt letöltendő börtönbüntetésre ítélték, fiukat pedig a szombathelyi nevelőintézetbe küldte az államvédelem – egy kanyarójárvány kellős közepébe. A nagymama lélekjelenléte és bátor kiállítása kellett ahhoz, hogy a fiúcskát a nevelőintézet helyett végül hazaengedjék a családjához. Többek közt az árvaház vezetőinek a járványról írt levelét is olvashatjuk az egyik tárlóban, megrázó dokumentumaként a diktatúra kegyetlenségének – és nem utolsósorban a kitartó szeretetnek.

Börtön és világhír

A legtöbb Cziffrával kapcsolatos jelentés 1956 után született: a disszidens, befutott zongoraművész pályája, hírneve, kapcsolati tőkéje és nem utolsósorban a Franciaországban megalapozott anyagi jóléte érdekessé tette személyét a titkosszolgálat számára.

– A kommunista blokk országaiban működő állambiztonságiaknak egy-egy híres, köztiszteletben álló disszidens hazacsábítása kifejezett feladat volt, hiszen úgy gondolták, egy ilyen siker a kommunista állam és végső soron a keleti blokk uralkodó ideológiájának győzelmeként fogható fel – fejti ki a kurátor.

Fotó: Demokrata/Vogt Gergely

Cziffra György disszidálásának oka azonban – családi visszaemlékezések és az önéletrajzi kötetében leírtak szerint – nem politikai természetű volt, sokkal inkább a mellőzöttség érzése űzte külföldre, és nyilván nem marasztalta az sem, hogy a börtönévek alatt megsérült kezével csak csuklószorítóban volt képes játszani. Úgy érezte, tehetségéhez mérten nem kap itthon elég lehetőséget. Igaz, börtönbüntetése letöltését követően újra beiratkozhatott a Zeneakadémiára, koncertek sorát tartotta, és átvehette a Liszt-díjat is, ám mindez már későn jött: Cziffra akkorra már eldöntötte, nem marad Magyarországon. Az ’56-os forradalom előtti pillanatok ugyancsak szerepet kapnak a tárlaton: Cziffra 1956. október 22-én tartotta híres koncertjét, amelyen Bartók II. zongoraversenyét játszotta. A városi legenda szerint ez az este is hozzájárult a forradalom kitöréséhez.

– Ez utóbbi talán túlzás, ám kétségtelen, a rádióban is sugárzott koncertnek vitathatatlanul nagy sikere volt, Cziffra pedig a következő napokban hagyta itt az országot. Miután emigrált, sokáig elhallgatták, itthon nem lehetett tudni róla, csupán egy apró tudósítás jelent meg az újságban arról, hogy anyósától szélhámosok kicsalták a neki kiutalt állami tulajdonban álló zongorát – meséli Viszket Zoltán.

A sorok között olvasni tudó pestiek innen értesültek a művész távoztáról. Cziffra karrierje külföldön meredeken ívelt felfelé: Los Angelestől Tokióig az egész világot bejárta, ekkoriban került újra az állambiztonság fókuszába. Római koncertje után még a szovjet nagykövet is igyekezett kikérdezni emigrálása okáról, ám Cziffra bölcsen hallgatott. Érdekes, hogy Cziffra megfigyelései általában félbeszakadtak, és nem zárultak semmiféle eredménnyel, viszont a maguk módján adatokat szolgáltattak egy külföldre szakadt, immár világhírű ember életéről. A tárlaton látható titkosszolgálati iratok, családi fotók, magánlevelek így közelebb hozzák az érdeklődőkhöz e nem mindennapi művész pályáját, életének sorsfordulóit, inkább árnyalva, mintsem újraírva Cziffra Ágyúk és virágok című kötetében már amúgy is megvallott élete krónikáját.