A harminchárom bányász augusztus elején egy rutinfeladat elvégzése céljából szállt alá az Atacama sivatagban lévő bányába, amikor a járat beomlott. Az egész egy pillanat műve volt, és a férfiak hirtelen Baldomero Lillo Ördög alagútja című novellájában találták magukat. Ők azonban szerencsésebbek voltak, mint a chilei író 1904-es művének főhőse. Túlélték az omlást, tizenhét nap múlva pedig megtalálták őket. Ezzel azonban még nem menekültek meg. Hatszáz méter és négyezer tonna kő választotta el őket a felszíntől. Sorsuk nemzeti ügy lett.

A másodállásban saját televíziós csatornáját irányító Sebastian Pinera elnök remekül ráérzett a helyzet kínálta lehetőségekre. Az államfő saját kezébe vette az irányítást és igazi erős emberként vezényelte le a mentést. Pár nap alatt szakértőkből álló nemzetközi koalíciót verbuvált, majd maga is ingujjra vetkőzve segédkezett a beomlott bánya járatánál, ahol az elmúlt hetek során kétezer helyi és külföldi újságíró gyűlt össze.

A harminchárom férfi ötven napra a chilei nappali szobák állandó vendége lett. A grapefruit átmérőjű csatornán leküldött kamerákon keresztül árgus szemek figyelték, hogyan rendezkednek be, alakítják ki belső hierarchiájukat és osztják be élelmüket. A lenn rekedtek állandó kapcsolatban álltak a külvilággal. Aprócska televízión nézték az Ukrajna–Chile futballmérkőzést, és átszellemülten énekelték a himnuszt a nemzeti ünnep napján.

A brit The Guardian egyik publicistája rámutatott: médiaszempontból kifejezetten szerencsés volt, hogy éppen ennyien rekedtek lent. Ha a bánya nem pár tucatnyi, hanem több száz, ne adj’ isten, több ezer vájár fölött omlik be, ők hősök helyett számokká olvadtak volna. Csakúgy, mint az a bányában dolgozó ötszáz ember, akik az omlás miatt elvesztették munkájukat, és akiknek tragédiája említés szintjén sem igen jelent meg a hírekben. A föld alatt rekedt harminchárom bányászhoz viszont személyiség, arc és sors társult.

Osman Arraya, aki énekével szórakoztatta társait, a nikotinelvonási tünetektől küzdő Claudio Yanez, a fogfájós Victor Zamorra, Alison Penya, aki napi tíz kilométert futott a föld alatt, hogy formában maradjon, Johnny Barrios, akit a felszínen két asszony is várt, Jose Enriquez, az autodidakta pap, Claudio Acuna, aki lent ünnepelte születésnapját, illetve Ariel Ticona, aki a föld alól élőben követte gyermeke világrajöttét, szinte latin szappanoperahősökké avanzsáltak.

„A szó a stúdióé ” – zárta jelentkezéseit a 40 éves Mario Sepulveda, a bányászok szóvivője, aki egy hét után már profi riporterként kalauzolta a világtelevízió nézőit a bánya különböző járataiban. A közönség közben nem csak a vájárok, de családjaik sorsát is nyomon követhette, akiknek a kormány ideiglenes lakhelyeket épített a bánya kijárata mellett.

A mentés igazi valóságshow-vá vált, mely közel két hónapig teljes mértékben lekötötte az ország közvéleményét. Figyelem hiányában a politikai okokból börtönbüntetésüket töltő mapucse indiánok felhagytak éhségsztrájkjukkal, és elcsendesedett a társadalmi tiltakozás is, ami az év eleji pusztító földrengés utáni újjáépítés lassúsága miatt látszott kibontakozni. A mentés végül az ígértnél korábban indult meg. „Chile első űrhajósa érkezik!” – kiáltotta az egyik mentő, amikor az első bányász, Florencio Álavos elérte a felszínt.

A hasonlat nem volt túlzás. A latin-amerikai ország igazi nemzeti hősökként fogadta a túlélőket. Az élet egy napra megállt, és még a templomharangok is megkondultak. A vájárok igazi sztárokként – az Oakley cég által felajánlott, egyenként 450 dollár értékű napszemüvegben – léptek ki az őket felszínre szállító kapszulából.

A diadal fényéből mások is kivették részüket. A Real Madrid és Manchester United meghívta a bányászokat európai mérkőzésükre, egy görög vállalat görögországi nyaralást kínált fel, az Apple vezére, Steve Jobs pedig iPodokat küldött nekik. Kiszabadulásukat David Cameron, Barack Obama, a NASA és a római pápa is üdvözölte. A csapat egyetlen bolíviai tagját pedig hazája elnöke, Evo Morales is felkereste a kórházban.

A chilei bányászok kalandját egymilliárd tévénéző és újságolvasó követte szerte a világon. A mentést a chilei televíziós csatornákon kívül az amerikai ABC és Fox News is élőben közvetítették, ezzel hétmilliós rekordnézettséget érve el. A BBC-nek százezer angol fontjába került a tudósítás, így le kellett mondaniuk arról, hogy élőben tudósítsanak a mexikói Cancúnban megrendezésre kerülő klímatárgyalásokról.

Az ügy jelentősége mégiscsak belföldön volt a legnagyobb. A Pinochet egykori országát keresztül-kasul szelő repedések, ha rövid időre is, de feledésbe merültek. Bal- és jobboldaliak, szegények és gazdagok egyként ünnepeltek. Pinera, a ragyogó fogsorú milliárdos elnök láthatóan őszintén ölelte keblére a felszínre érkező szakadt férfiakat. „Chile kincse nem a szén, hanem a bányász” – nyilatkozta később, kissé populista felhanggal az átszellemült arcú államfő. Való igaz, Chile nagyrészt a nemzeti bevételek 40 százalékát biztosító bányászatnak köszönheti létét. Ennek ellenére a hatalom és bányamunkások között nem mindig volt felhőtlen a viszony. A militáns vájárok gyakran álltak tüntetések, zavargások, nem egyszer forradalmak élén. Pinera elnök most az ő hősükké vált.

„Boldogok vagyunk és büszkék vagyunk az országunkra és mindarra, amit értünk tett” – köszönte meg a mentést a bányászok választott szóvivője, Mario Sepulveda, majd a szerénység kedvéért megkérte a közönséget, hogy „ne kezeljenek úgy, mint valami sztárt vagy újságírót, hanem mint egy bányászt.” Az elnök elégedetten dőlhet hátra. Támogatottsága 70 százalékra ugrott, Laurence Golborne bányaügyi miniszter szimpátiaindexe pedig 85 százalékon áll, amivel az ország legnépszerűbb emberévé lépett elő.

A helyzetet kihasználva Pinera elfogadtatott egy törvényt, melynek értelmében a bányavállalatok a jövőben külön adót fizetnek majd a februári földrengés okozta károk helyreállítása érdekében és szigorúbb biztonsági intézkedéseket lesznek kénytelenek bevezetni bányáikban. A bányász-show, illetve annak flott levezénylése nemcsak a milliárdos elnök, de az ország megítélésének is jót tett. Az állami és hivatali gépezet hatékony erődemonstrációja a befektetők szemében tovább növeli Chile vonzerejét a balra tolódó Latin-Amerikában.

A bányászok története igazi sikersztori lett. A show-nak azonban – mint lenni szokott – még nincs vége. A chilei médiumok most pszichológusok bevonásával követik a kiszabadult bányászok visszailleszkedését, pár hét múlva pedig baráti futballmeccset rendeznek a mentők és mentettek között. A Discovery Channel és a PBS is bejelentette, hogy dokumentumfilmben fogják feldolgozni a történteket. A Spike TV nevű kis amerikai kábeladó pedig arról adott hírt, hogy áprilistól Coal vagyis „Szén” néven új valóságshow-t indít, melyben egy West Virginia állambeli szénbánya dolgozóinak életét mutatja be.

A chilei bánya-reality nagy nyertesei a vájárok, óriáscégek és politikusok mellett a nézők lettek, szerte a világon. Hiszen végre olyan show-t izgulhattak végig, amelyben tényleg hiteles szereplők játszottak, szívből jövő érzelmek tobzódtak, és ahol valóban volt tétje a játék végkifejletének.

Sayfo Omar