A díszelgő alakulatok, díszszázadok feladata a XX. század óta szorosan összefügg a médiával. Amikor egy államfő vagy magas rangú politikus egy másik országba érkezik, a vendégfogadó a nemzetközi protokoll szerint végigkíséri őt az országot jelképező díszszázad előtt. Ezt az esetek többségében közvetíti a küldő ország médiája is, de ha az esemény nemzetközi jelentőségű, a hír – s általa a fogadó ország díszelgő alakulata – bekerül a világmédiába, minek következtében emberek százmilliói azonosítják a vendéglátó országot díszelgő katonáival.

Így ismerte meg a világ a görög díszőrség tagjainak fekete pomponos cipőjét, fehér harisnyáját, rövid szoknyáját, vagy a meggypiros zekés, medvebőr kucsmás brit gárdistákat és a skót dudások szoknyás öltözetét, a vatikáni svájci gárda kék-okker csíkos viseletét. Ezek ma is működő díszelgő alakulatok, de ilyeneket látunk Olaszországban és Franciaországban is, ahol például Napóleon híres gárdájának egyenruháját hordja a francia díszegység („a gárda meghal, de meg nem adja magát…”), továbbá Spanyolországban, Svédországban, Dániában, Oroszországban és még egy sereg országban Európában és szerte a világon.

Kivéve Magyarországot. Nálunk még ma is a szocialista néphadseregből a második világháború előttibe oltott egyenruhában feszítenek a katonák, holott a magyar államiságnak és harcképességnek olyan intézményével rendelkezünk, amelyet az egész világ tisztel és magyarnak ismer el. Ez a huszárviselet. A huszárság intézménye kirobbanó sikert aratott az egész világon. Különösen népszerű lett Oroszországban, Angliában és Franciaországban, ahol még ma is két reguláris huszárezred, a Bercsényi és az Esterházy őrzi a régi magyar hagyományok emlékét.

A ma ejtőernyős alakulatként működő Bercsényi huszárezred honlapján (http://fr.wikipedia.org/wiki/1er_régiment_de_hussards_parachutistes) olvashatjuk az alábbi szöveget:

„Dienne guen vi o la nack

Les teureute aze aga

Aze éne bana tome nack

Nintche vigas ta la cha

Refrain (bis) :

Chou hogue a sell

Kéchemark failette

Edeche ro jame

Ichtene velaide

Nadie Bertchényi Micloche

Chir do gal ma gabane

Elfodiote se guénie neck

Mine daine cato naya

Refrain (bis) :

Chou hogue a sell

Kéchemark failette

Edeche hazame

Ichtene velaide.”

Ne akarja lefordítani az olvasó, mert ez magyarul van, de francia kiejtés szerint. A hagyományőrző magyar huszáregyesületek egyik legkedvesebb élménye, amikor fiatal francia tisztek ellátogatván valamely itteni rendezvényre, eléneklik a maguk katonadalait, hallatják a csatakiáltást, a vezényszavakat, sőt a káromkodásokat is – magyarul.

Természetes és jogos igény, hogy a nemzetközi kapcsolatokban kiemelkedő jelentőségű eseményeken, ahol egy adott ország arculatát ingyen röpíti szét a világmédia, az adott országot a világ ne csupán felismerje, de ez a felismerés a nézőt örömmel töltse el. Ennek értéke az országimázs alakításában pénzben ki sem fejezhető. Ma a magyar díszszázad katonáit aligha képes bárki külföldi azonosítani Magyarországgal, s talán jobb is így: sem a második, sem az első világháború nem ad alkalmat arra, hogy hazánk – vesztesként – magát a világ előtt kedvező színben tüntesse fel. Ráadásul a huszadik század tömeghadseregeinek öltözete meglehetősen egyhangú: mindenütt a barna valamelyik változata. Nem véletlen, hogy az országok a tömeghadseregek előtti időszakba nyúltak vissza e téren.

Annál inkább büszkék lehetünk – és minden okunk meg is van rá – a huszárjainkra, akik Szentpétervártól Washingtonig öregbítették évszázadokon át a magyar vitézség hírnevét.

Eddig értelmetlen lett volna ezt a változtatást javasolni, mert az elmúlt nyolc évben olyan kormánya volt Magyarországnak, amelyik szándékosan rombolta a nemzettudatot. De most megnyílt a lehetőség arra, hogy a magyar díszelgő alakulat katonái felöltvén a huszárviseletet, egyik pillanatról a másikra kirobbanó népszerűséget szerezzenek hazánknak. A jelző nem költői túlzás. A hagyományőrző huszárok a megmondhatói, milyen lelkesedéssel fogadják őket külföldön, lépjék át bárhol az országhatárt.

A magyar huszárt mindenki ismeri, tiszteli és szereti. E sorok írója egy barátjával Esterházy-, illetve Radetzky-gúnyában jelent meg a müncheni Oktoberfesten. Az egyik hatalmas sörsátorban, ahol körülbelül tizenötezer ember tartózkodott, amikor meglátták a magyar huszárokat, a többségükben nemzeti viseletben söröző bajorok felugráltak helyükről és állva tapsolták a bevonulókat. A spontán öröm végigkísérte az egész látogatást. Egy ilyen díszszázad pontosan ezeket az érzelmeket váltaná ki emberek százmillióiból szerte a világban. Megismerne és megszeretne bennünket a világ, mert újra meglátná azt a lelki nagyságot, amelyet valaha szeretett és tisztelt bennünk.

A váltás kivitele egyszerű, a jó kiállású, képzett legényeken pompásan festene a huszáregyenruha. Egy rend öltözet költsége néhány százezer forint, vagyis a század beöltöztetését aligha érezné meg a honvédelmi tárca, de ha mégis, mert olyan üres a kassza, hogy még ez is gond, e célra alighanem pár hónap alatt összejönne közadakozásból a pénz, mert a választási diadal óta tudjuk, hogy Magyarország népének több mint kétharmada ismét akar és mer nagynak lenni.

Nem kéne spórolni az egyenruhán. A magyar huszár, a huszárok legderekabbika legyen a legszebb és legelegánsabb, mert így ismeri őt a világ. Semmi műanyag, semmi olcsó panofix, semmi 1948 mintájú Kossuth-kard. A brit gárdisták medvebőr kucsmája sem Kínában készült.

Hajrá, Magyarország, hajrá, huszárok!

Bencsik András