A rendszerváltoztatást követően mindenütt, így a tudományos életben is pezsgés indult meg. Az évtizedeken át háttérbe szorított kutatók idővel helyzetbe kerültek és megpróbálták európai módra szervezni a hazai tudományt. Mindenki előtt világos volt, hogy hazánk kitörési pontja csak a szürkeállomány felhasználása, szabaddá tétele, támogatása, politikai nyomástól való felszabadításának eredménye lehet.

Ahogy teltek az évek, az eleinte visszavonulót fújó pártelit kedvenc tudósai ismét az első sorokba kúsztak, a megalkuvó, kompromisszumra gyakran hajló korábbi tudományos elit engedékenységének hatására. Kisebb szervezeti változtatásokat leszámítva jószerével ment minden a régi kerékvágásban, üdítő kivétel Pungor Ernő tárca nélküli miniszter tevékenysége volt. Nagy változást jelentett volna, ha a soron következő kormányok hallgatnak a nemzetközi tudományos életben sikereket elért, hazájukat soha meg nem tagadó, külföldön élő kutatókra.

Egy ország jólétét, kulturáltságát, fejlettségét nemcsak gazdasági mutatókkal lehet mérni. Az a szellemi tőke, amivel egy nemzet kiállhat a világ elé, legalább annyira jellemzi európaiságát, mint mondjuk a GDP.

Ahogy lehetett, a külhonban élő magyar tudósok, kutatók azonnal hazajöttek segíteni a tudományos élet megszervezését. Mindjárt az elsők között Gulyás Balázs neurobiológus, a stockholmi Karolinska Egyetem idegtudományi részlegének kutatója. A Magyar Tudományos Akadémia Biológiai Tudományok Osztályának külső tagjai közé választották. Mindig szívén viselte hazája sorsát, amit lehetett, segített, főleg a hazai szegényes műszerállomány beszerzésében, új módszerek betanításában, tudományszervezési ötletek adásában. Nagy hírértéke volt 1994-ben annak, hogy Kelet-Közép-Európában elsőként a debreceni Atomkiban helyeztek üzembe egy pozitronemissziós tomográfot (PET). Az üzemeltetést a Debreceni Orvostudományi Egyetem végezte, ám a készülék helyileg az MTA Atommagkutató Intézetében volt, mivel működéséhez egy ciklotron (gyorsító) is szükséges.

Az első vizsgálatokat és a kipróbálást július 7-ig végezték el, rendszeres használatára 1994 szeptemberében került sor. Az Atomki fizikus igazgatója, Pálinkás József – ma az MTA elnöke – adott helyet a készüléknek és sokat segített a „beröptetésében” is. Az esemény kapcsán akkor Gulyás professzort kérdeztük a PET előnyeiről, mert ő már tíz éve foglalkozott a Karolinska Intézetben ezzel a módszerrel, mivel fizikusként is kiváló kutató.

Személyesen az Akadémián ismertem meg. Kérdésemre elmondta, hogy sok PET-laboratórium működését ismeri és látta közelről, sőt az indulási nehézségeket is volt alkalma megismerni. Ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában kijelentette, hogy kevés olyan PET-központ létezik, ahol annyira zökkenőmentesen kezdődtek volna a diagnosztikai vizsgálatok, mint Debrecenben.

A hazai tudományos élettel, az 1990. évig tartó politikai függéssel Gulyás Balázs nyilván nem volt megelégedve, tehetségét itthon nem lehetett béklyóba szorítani. A nemzetközi hírű Karolinska Egyetemen aztán befutotta azt a tudományos pályát, amely sok, hasonló kutatónak is hiányzott feltételek híján; műszerek, tisztes megélhetés, segítőkész kollégák, a nemzetközi tudományos élet vérkeringése, publikációs lehetőségek, folyóiratokhoz és szakkönyvekhez való hozzáférés és sorolhatnám tovább. Sajnos ezek többségében ma is megvannak, különösen az ország nyolcéves kirablását követően; ezért napjainkban talán még nagyobb a végzett fiatal szakemberek elvándorlása, mint korábban.

Sokat tett ezek ellen az Antall-kormány tárca nélküli minisztere, Pungor Ernő. Nemrég a Hír TV egyik riportere Gulyás Balázs professzort kérdezte arról, hogy miként látja a magyar tudományos élet helyzetét. Elmondta, hogy a gazdaság jelenlegi állása nyilvánvalóan nem kedvez a tudomány fejlődésének. Nálunk egy piacra vihető termékben csak 20 százalék a hozzáadott szellemi érték, miközben fejlettebb országokban ez eléri a 68 százalékot. Vagyis egy termék kifejlesztésében nálunk több az anyagi ráfordítás, mint a szellemi. Pedig a gazdaság fejlődése is csak a tudomány megfelelő szintű hasznosítása révén indítható be, jól bizonyítják ezt a fejlett gazdasággal rendelkező országok.

A lisszaboni határozat értelmében Magyarországnak az EU tagjaként 2010-ig jövedelme (GDP) 3 százalékát kellett volna tudományos kutatásra fordítania. Az első Orbán-kormány alatt ez az érték elérte az 1 százalékot, az azt követő szociálliberális regnálások alatt ledolgozták magukat talán 0,2 százalékig. Tudománypolitikáról szinte beszélni sem lehetett, annyira a süllyesztőbe került.

Gulyás Balázs professzor is megemlítette Pungor Ernő nevét, mint olyan tudományszervezőét, aki képes volt elindítani hazánkat a nemzetközi fejlődés útján. Mit tudott a világhírű professzor? Jól tudta, hogy a sikeres nemzetközi integrálódáshoz, a társadalmi és gazdasági fejlődéshez fokozni kell az ország tudományos és technológiai értéktermelését. Okos szervezéssel, nemzetközi kapcsolatok és projektek kialakításával és jó értelemben vett orientációváltással a rendelkezésre álló pénzeszközök hozama is kielégítő lehet. Egész életében a „teljesítményelvű támogatás” híve volt, mint a sikeres országokban mindenütt. A tehetségtelenséget és az impotenciát nem támogatta, ezért bevezette a pályázati rendszert. Méghozzá oly módon, hogy a pályázati pénzek felhasználásáról el kellett számolni. Elképzelhetik, milyen riadalmat okozott ez azok között, akik a gazdasági élet egyéb területén is számolatlanul költötték az állam pénzét; az elszámoltatást most próbálja elvégezni a polgári kormány, de a pénznek legtöbbször hűlt helye sincs, eredmény pedig semmi. Létrehozta a Bay Zoltán Alapítványt és intézethálózatot, amely végigkíséri egy terméknek az oktatástól, az alapkutatáson át, majd a kutatásfejlesztéssel folytatódó gyártással és marketinggel bezáródó innovációs folyamatát; a terméket születésétől a megtérüléséig.

A Bay Zoltán-intézethálózat gyönyörűen indult, három éven belül önfenntartónak kellett lenniük. A Horn-kormány ellehetetlenítette az „európai nyelvet” beszélő hálózatot, de életképességét mutatja, hogy ma is él, innovációs főtanácsadója Babcsán Norbert, aki évtizedek óta a legnagyobb találmányt, a fémhabot hozta létre. A Bay Zoltán Közalapítvány három helyen hat intézetet működtet. A kutatás-fejlesztés (K+F) támogatása nem jelentheti az alapkutatások mellőzését. A neves tudománypolitikus elképzelése szerint az alapkutatások támogatására létre kellene hozni egy alapítványt, megfelelő magas szintű kuratóriummal. A kasszafeltöltést évente a parlament végezné. Emellett biztosítani kellene – a parlament által megszabott keretek között – egy infrastrukturális segítséget, amely biztosítaná az intézetek szükséges fejlesztését. Nem úgy, ahogy korábban volt; akkor az intézetek kaptak egy összeget, és azután kezdtek azon gondolkodni, hogy mire költsék, mit vegyenek?

Szinte minden rendszerváltáskor napirendre kerülő téma a tudomány kezelése számára kialakítandó minisztérium vagy egyéb, független intézmény létrehozása. Legtöbbször a kulturális és oktatási tárcához építettek be egy részleget, amely a tudományos élettel foglalkozott. Néhány fejlettebb ország külön tudományos minisztériumot tart fönn, mivel így jól átlátható, ha valahol gond van. Nálunk ezt a szerepet némileg az MTA vette át, ami nem biztos, hogy jó, mert eredendően olyan független nemzeti intézmény kellett volna legyen, amelynek feladata elsősorban az anyanyelv védelme. A diktatúra éveiben aztán olyan méretűre duzzasztották, hogy a kezelése is nehéz volt, nemhogy a finanszírozása, amellett betagolták a politikai irányítás alá. Föltöltötték olyan kutatókkal, akiknek sem tehetsége, sem a nemzeti elkötelezettsége nem volt fontos, tisztelet a kivételnek.

A 90-es fordulat után megpróbáltak ezen segíteni, a kutatói létszámot, az intézetek számát csökkentették, vezetését pedig kivették a pártirányítás alól, amit addig a főtitkári posztot betöltő akadémikus közvetített az MSZMP felé. Ennek ellenére még ma is léteznek párhuzamosságok az egyes intézmények között, ami elsősorban a társadalomtudományokra vonatkozik. Ma még vannak olyan eredményes kutatók hazánkban, akiket érdemes lenne bevonni a hazai tudománypolitika újragondolásába, mert csak egy komoly tőkénk van, a szürkeállomány. Ez a grémium képes lenne kitalálni – no nem Magyarországot –, hogy miként lehetne itthon tartani tehetséges fiataljainkat, megteremteni számukra azokat a munkakörülményeket, amelyek között világhírű eredmények születhetnének és a családokról sem kellene lemondani.

Érdemes lenne hazahívni az olyan kutatókat, mint Gulyás Balázs professzor, természetesen megfelelő körülmények közé. De a kiválóságok közül említhetném Freund Tamást, Kondorosi Ádámot, Náray-Szabó Gábort, Palkovics Miklóst, Pálinkás Józsefet, Sándor Pétert és még jó néhány kutatót, főleg a Professzorok Batthyány Köréből. Ők azok, akik mint a földobott kő, mindig visszatérnek tudásukkal segíteni hazájukat.

A magyar szellemi tőkéből bőven maradt itthon is, velük találkozhattak olvasóink a Millenárison rendezett kutatók éjszakáján. Mindannyian alkalmasak arra, hogy egy jól átgondolt tudománypolitikával felfuttassák a nemzetgazdaságot.

Hankó Ildikó