– Mi lett a földdel?

– A téeszesítés idején kénytelenek voltak belépni a téeszbe, hogy elkerüljék a kulákká nyilvánítást, meg le is kellett mondaniuk a föld egy részéről. Ráadásul az összes eszközt be kellett vinni a téeszbe, aztán egyszer feloszlott, akkor saját pénzen meg kellett venni, amit előtte bevittek, és amikor újra megalakult, megint be kellett adni. Mocskos gondolkodás uralkodott akkor, sok mindenre rákényszerültek az emberek, hogy valamennyire nyugalmuk legyen. De nagyapám szorgalmas, dolgos ember volt, ott is megállta a helyét, a végére brigádvezető lett.

– Hogyan emlékszik a gyerekkorára?

– Tizennégy éves koromig arany életem volt. Akkor, 1981-ben bekerültem Debrecenbe az ország egyik legjobb gimnáziumába. Az osztályban rajtam kívül még volt egy lány, aki tanyáról járt, mindenki más értelmiségi szülők gyereke volt. Nem is volt közös témánk, nem tudtam beilleszkedni. Akkor már nem éreztem jól magam. Ők beszélgettek mondjuk egy márkás sportcipőről, én meg nem is tudtam, hogy van olyan. Azért jó eredménnyel érettségiztem, sohasem volt gondom a tanulással, viszont tovább tanulni nemigen volt kedvem. Annál inkább lett volna ahhoz, amit most csinálok, próbálkoztam a kézművességgel, mindig lenyűgözött, hogy az ember valamit a kezével létre tud hozni. Mégsem választottam ezt akkor, mert a család elvárása más volt, úgy gondolták, hogy a nyolcvanas évek elején nem a legjobb választás kézművesnek lenni, inkább legyen a gyerekből diplomás. Nem adtam be egyből a derekamat, megkerestem egy rézműves iparművészt, aki szívesen tanított, de bizonyítványt nem adhatott, nem is lehettem az alkalmazottja, ezért elmentem az erdőgazdasághoz dolgozni. Ott rájöttem, hogy talán mégiscsak könnyebb tanulni. Fel is vettek a Debreceni Agrártudományi Egyetemre, csakhogy mire végeztem, éppen összeomlott a téeszrendszer. Elvégeztem hát egy felsőfokú vadászat/vadgazdálkodás képzést, de ilyen végzettségűekre nagyjából ugyanannyi szükség volt akkor, mint agrármérnökökre. Közben folyamatosan tanultam a kézművességet, akkor már hosszú évek óta, és egyre pontosabb, egyre finomabb munkák kerültek ki a kezem alól. Már tizenéves korom óta gyakorolgattam, sőt, volt egy kovácsmester a környéken, hozzá is bejárogattam, mikor pici gyerek voltam, sok mindent láttam nála is.

– Ha a diplomáival ennyire nem lehetett mit kezdeni, miért nem választott a szíve szerint, miért nem lett már akkor késműves?

– Még nem jöttem rá, hogy ez az én utam. Nősülés előtt álltam, a leendő rokonaim kíváncsiak voltak, miből fogom eltartani a feleségemet, és éppen indult egy új képzés az agráregyetemen, ami doktorátussal járt, gondoltam, elvégzem azt is. Pályáztam, és el is nyertem egy hároméves ösztöndíjat, aminek a végén már elég jól álltam a dolgozatommal, bár a témája nem volt túl izgalmas. Az volt a lényege, hogy ha magánkézbe megy át egy tehenészet, akkor a léhűtőket kirúgják. 1996-ban már ott tartottam, hogy csak be kellett volna fejezni a dolgozatot, de nem kínáltak olyan állást, ami megfelelt volna. Már népi iparművész voltam, úgy döntöttem, hogy mégiscsak szívemre hallgatok, és késműves leszek.

– Ha jól értem az ön sorsát, akkor azt üzeni, hogy a szív okosabban szól, mint az ész.

– Igen. A feleségemmel is megbeszéltem, ő is látta, hogy választanom kell két út között, egyetértett velem.

– Ha egymás mellé teszek egy ilyen mívesen megmunkált kést és egy doktori dolgozatot, látom, hogy amit a késműves csinál, az szép, hasznos és maradandó, a doktori dolgozat viszont nem.

– Esetleg annyi történhet, hogy ha valaki hasonló hiábavalóságot ír, akkor lehet, hogy hivatkozik az általam írt hiábavalóságra, de ennél a damasztolás sokkal fontosabb.

– Ezzel a kovácsok között használatos kifejezéssel bele is vágtunk az ön szakmájába, sőt ha jól gondolom, annak is a kellős közepébe. Mi a damasztolás, vagy ahogy még nevezni szokták, a damaszkolás?

– Acélrétegek egymásra kovácsolását jelenti, azok a finom rajzolatok, amiket a kés pengéjén lát, így jönnek létre. Jelkép is ez a módszer, mert a kovácsmesterség lényege egyesül benne, a nyújtás és a zömítés. Először rétegeket nyújtunk az acélból, aztán egymásra hajtogatjuk őket, mint a rétestésztát, így sokkal ellenállóbb anyag jön létre, mert közben a szerkezete átalakul. Tehát már az alapanyag elkészítése is hosszadalmas munka, a szív, az ész és a kéz együttműködése kell hozzá. A kovács még hozzá sem kezdett a kívánt eszköz elkészítéséhez, már bensőséges viszonya van az alapanyaggal. Nagyon fontos, hogy mindez nem szobahőmérsékleten jön létre, hanem ezerkétszáz fokon, és hogy az anyag mikor megfelelő, azt csak az emberi szem láthatja. Az izzó fém sárga színéről, de főleg a felület jellegzetességeiről látja a kovács, hogy jó lesz-e az neki késnek. Érdekes, hogy a felületnek olyannak kell látszania, mintha egy kicsit nyirkos lenne.

– Legtöbb kését juhászok veszik meg. Miért kell a juhok gondozásához kés?

– A juhászbicska legfontosabb feladata a juhok lábvégápolása. Tudniillik van rajta egy görbe penge is, ami arra szolgál, hogy a körmöt megfaragják vele, ha észreveszik, hogy kezd betegedni, felpuhulni, vagy ha magától nem kopik eléggé, és túlnő. De ezenkívül minden másra is használják a bicskát, ha villanyelet kell faragni, akkor arra, ha nyúzni, darabolni kell az állatot, akkor arra, azt a nagy pengével szokták, de a bőrök kiszabását, szíjak hasítását is mind ezzel végzik, nem is használnak más kést. Ez a magyar túlélőkés. Ha télen kint kell éjszakázni a pusztán, egykettőre nádkunyhót lehet csinálni a segítségével, mert a görbe pengével nádat is könnyű vágni, és akkor már nem fagy meg az ember.

– Mindig egyedül dolgozott?

– Nem mindig. Férfiak kétféleképpen tudnak jól együtt lenni, vagy isznak, vagy dolgoznak közösen. Nekem is addig volt igazán élvezetes a kovácsolás, amíg a bátyámmal kettesben csináltuk. Ő orvos, jó kikapcsolódás volt neki ez a munka, sokszor segített, megbeszéltük, mit hogyan kellene, milyen műveletet végezzünk, egészen jól megtanulta ezt a szakmát. Talán megérintette őt a tűz varázsa, az üllő csengése, de erről ő tudna inkább beszélni. Sajnos már nem ér rá annyira, mint régen, én meg haladni akartam, ezért kénytelen voltam egy kovácsológépet venni, most az segít nekem. Az a baj, hogy azzal nem lehet beszélgetni, pedig sok gondolat megfordul az ember fejében, amíg nézi, ahogy a tűz sárgára változtatja a fémet, aztán meg ahogyan a kalapácsütések alatt formálódik, nem tudom, lehet-e ilyesmiről is szót ejteni.

– Nagyon is lehet.

– A késműves munkája azért is érdekes, mert a tudása három részből áll. A kovácsolás során a nyújtással, zömítéssel még csak az alapanyag, egy rétegelt acél jön létre, abból kell kialakítania a kést, amiben legfontosabb eszköze a reszelő, és ha kész van, akkor jön csak a használata, ahhoz is érteni kell, különben nem is tudna jó késeket készíteni. Ha megnézi a különböző népek késeit, meglepődik, mennyire benne van mindegyikben a néplélek. A magyar kések pengéjének felső íve egy nagyobb körív része, az alsó egy kisebbé. Ez a kettő együtt adja a kés lényegét, de legárulkodóbb a penge és a nyél találkozása, abból lehet látni, mire szánták azt a kést. A magyar késeken egyből látszik, hogy nem nagy erőkifejtésre, hanem finom mozgásra készítették őket, a használatukhoz nem izom kell, hanem tudás és lélek. De a legfontosabb, hogy a magyar ember számára a kés nem fegyver, hanem arra való, hogy egyen vele.

Boros Károly