Európa öregszik. A demográfusok által sokáig csak elméletinek tartott inverz életkori piramis megvalósulni látszik: a hatvan év felettiek száma már meghaladja a húsz év alattiakét. Kivétel nélkül minden országban ez a helyzet, s bár láthatunk pozitív tendenciákat, többek között Franciaországban, általánosságban elmondható, hogy egy családalapítás előtt álló fiatalra legalább kettő termékenységi korából már kiöregedett, idős ember jut. Azt gondolnánk, ez a fejlett országok szükségszerű velejárója, ám nem így van. A világ többi nagy országában nem ilyen drámai a helyzet, sőt! Az Amerikai Egyesült Államokban a fiatalabb korosztály lélekszáma meghaladja a nyugdíjasokét, Kínában csaknem kétszer annyi fiatal él, mint ötvenen felüli, Indiában pedig háromszoros a tizen- és huszonévesek aránya. A világrekordot tartó török, arab, ázsiai és afrikai muzulmán országokban átlagosan ötször annyi gyermek születik évente, mint amennyi idős ember él. Ezzel szemben az egyetlen olyan európai ország, ahol a születések száma meghaladja a halálozásokét, a muszlim Albánia.

Míg harminc évvel ezelőtt évente mintegy hatmillió gyermek született az öreg kontinensen, ma a lényegesen magasabb szaporodási arányokkal bíró, egyre növekvő létszámú bevándorlókkal együtt is alig négymillióan látják meg a napvilágot. Az uniós tagállamok bővítése nem hozott megoldást a népesedési gondokra, hiszen a kelet-európai országoknak ugyanúgy meg kell küzdeniük saját népességcsökkenésükkel, mint a korábbi tagországoknak.

Évente több mint másfél millió legális bevándorló érkezik az Európai Unió nyugati térségébe, akiknek jelentős hányadát, mintegy hétszázezer főt Németország fogadja be. Az elképzelhetetlenül hatalmas tömeg nagyságát felfogni szinte képtelenség, s a számokból világosan látszik, négyszer olyan gyorsan nő a bevándorlók száma, mint az őslakosság, amibe – minő paradoxon – természetesen a korábban érkezett letelepedők szaporulatát is bele kell számolnunk, s akkor még nem beszéltünk az illegálisan a kontinensen tartózkodókról.

Óvatos becslések szerint csak Franciaországba évente két-háromszázezren érkeznek engedély nélkül, s alig öt százalékukat sikerül a hatóságoknak kiszűrni. A kor liberális találmánya, a családegyesítés is nagyban hozzájárult szaporodásukhoz. Egy-egy honosított állampolgár a valóságban még négy-öt, hamarosan megérkező családtagot jelent.

Ám nélkülük is átalakulna Franciaország, mely az egyik elsődleges migrációs célpont: saját statisztikái szerint a század végére megszűnik európai országgá lenni. Jelenleg a születések számának mintegy 16 százalékát az ország ma alig 9 százalékos muszlim kisebbsége adja. A nagyobb városokban sajátos tendencia alakult ki, az átlagos gyermekszám sok esetben meghaladja a nyolcat. Nizzában, Marseille-ben vagy Le Havre-ban már most 45 százalék feletti a születési arányuk. 2030-ra az egész országban az akkorra 10 millió feletti muzulmán közösség leszármazottai teszik majd ki az újszülöttek számának egyharmadát. A borúlátó előrejelzések szerint negyven év múlva Franciaország muszlim többségű köztársasággá válik.

A svájci gyermekek sem őseik protestáns hitét követik. Genfben az újszülöttek hatvan százaléka iszlám hitű bevándorlók leszármazottja. Herwig Birg demográfus is lakosságcserét jósol riasztó mértékben csökkenő lélekszámú hazájának. Németország lakosságának száma a század végére a kétharmadára esik az évi hétszázezer bevándorló ellenére is, s addigra a lakosság alig fele lesz német. A muszlimok már az elmúlt években több helyen túlszaporodtak az őslakosságon. A hatszázezres Dortmundban már 2002-ben is alig ötezer német gyermek látta meg a napvilágot, ma a fiatalok nyolcvan százaléka török, illetve afrikai eredetű. Duisburg lakosságának fele muzulmán, de hamarosan Stuttgartban és Frankfurtban is többségbe kerülnek.

A kutatók „demográfiai kapitulációnak” nevezik azt az állapotot, amikor száz negyven év körüli férfire nyolcvannál kevesebb óvodásnál fiatalabb fiúgyermek jut. Németországban két felnőtt férfire jut egy fiúgyermek. A Gázai övezetben, illetve Törökországban, Azerbajdzsánban vagy éppen Iránban öt-hat-hét kisfiúra egy felnőtt férfi jut. Könnyen rájöhetünk, melyik térség az életképesebb.

Anglia muszlim vallású lakossága az elmúlt harminc évben a harmincszorosára, alig százezerről két és fél millióra nőtt. Hollandia újszülött lakosságának fele muzulmán szülők gyermeke, de nincs ez másként Belgiumban sem. Ott a lakosság negyede muszlim, ám háromszor annyi gyermeknek adnak életet, mint az őslakos flamandok és vallonok. Oroszország sem kerülheti el végzetét, a század végére a tradicionálisan keresztény birodalomból is iszlám ország lesz. Jelenleg már a 143 milliós lakosság 17 százaléka, 25 millió fő muzulmán vallású, számuk azonban az 1989-es rendszerváltás óta 40 százalékkal nőtt. Alig harminc esztendő, és több muszlim él majd az Orosz Föderáció területén, mint az összes többi vallás képviselője.

Riasztó jövőkép? Pedig alig hatvan évvel ezelőtt szinte egyáltalán nem éltek muzulmánok Európában. Az Oszmán Birodalom bukását követően először a második világháború után érkeztek nagyobb tömegben a kontinensre, addig csak mutatóban találkozhatott velük az ember a fővárosokban, kis túlzással élve, sátoros ünnepeken. Az ötvenes évek nagy gazdasági fellendülése azonban kifogott a már akkor is fogyatkozóban lévő őslakosságon, ekkor mutatkozott először komolyabb munkaerőhiány.

A koncepció szerint gyorsan át szerették volna ezt hidalni, így nem volt idő megvárni, amíg gyermekek születnek és nőnek fel. A meg nem születők gyors pótlására kézenfekvő megoldást jelentett a korábban világméretű gyarmatbirodalom. A nyugati országok vezetői úgy gondolták, a gyarmatosítók nyelvén tanuló, a szokásokat nagyjából ismerő ifjú generációk könnyen és gyorsan hozzászoknak majd az új környezethez, képesek lesznek asszimilálódni és betölteni azt az űrt, amelyet a háborúban elveszett, majd a gyorsan emelkedő jólétben meg nem született európai nemzedékek hagytak maguk után.

Az iszlám országokra az elmúlt száz esztendőben jellemző lassú, de biztos népességnövekedés már ekkor is általános volt. A mára másfél milliárdos muszlim világ létszáma évente mintegy három százalékkal nő csak Európán kívül, vagyis minden 25. évben megduplázódik. S bár általánosan ismert az a népesedéslélektani jellemző, mely szerint a bevándorlók a születésszám-csökkenés tekintetében asszimilálódnak a befogadó nemzethez, ez mintha az Európába érkező muzulmánokat nem érintené. Ez talán csak az első generációs bevándorlók gyermekeire lehetett jellemző, ám az ő utódaik immár hitükben megerősödve, önazonosságukat keresve nyúlnak vissza a gyökereikhez. Egyre növekvő számuk óhatatlanul kulturális konfliktusokat eredményez már napjainkban is. Ráadásul minél többen vannak, annál nagyobb politikai erőt képviselnek, így könnyen lehet, hogy Nyugat-Európa országainak következő választásain már nem az őslakosság kegyeiért folyik a harc, hanem azokért a csoportokért, akikről bizton tudni, húsz év múlva is jelen lesznek az ország életében.

A jelenleg egységes koncepció nélkül vegetáló öreg Európa számára a megmaradás alternatívája egy pozitív mérlegű népesedéspolitika, illetve a bevándorlás különböző eszközökkel való szigorítása. A jelen helyzetben egyikre sincs esély. Az egyéni boldogulást piedesztálra állító liberalizmusra alapozott Európai Unió nem képes népességnövelési terveket készíteni, mert az kívül esik elfogadott világképén. Ugyanakkor korábbi rossz tapasztalatai miatt Európa nem meri megvédelmezni saját érdekeit, sőt ma már talán fel sem ismeri azokat. A „nemzetek Európája” hamarosan a „nemzetiségek Európája” lesz.

A szétforgácsolódó európai nemzetek, ha nem sikerül paradigmát váltani, eltűnnek a süllyesztőben. Ahogy a régi vicc mondaná, „ötven év múlva két török gyökerű politikus beszélget majd a Bundestagban: Te Ali, ezt a német kérdést már igazán meg kellene oldani… Minek? Tíz év múlva már hírük sem lesz…”

Gerhát Petra

16 kontra 256

Magyarországon a nőknél az elmúlt húsz évben öt évvel, 28 évre tolódott ki az első gyermek megszülésének életkora; Nyugat-Európában a nők átlagosan 30 éves korukig várnak az első gyermekkel. Ha egy anya harmincévesen szüli első gyermekét és két gyermeket vállal, akkor negyven év múlva négy, hatvan évvel később nyolc lesz leszármazottainak száma. Ha viszont már húszéves korában életet ad első gyermekének és szintén csak kettőt vállal, hatvan év múlva a duplájával, 16-tal nő a populáció lélekszáma. Ha azonban egy népcsoport asszonyai átlagosan négy gyermeket vállalnak húszéves korukban, akkor már húsz évvel később 16, negyven évvel később 64, hatvan év múlva pedig 256 lesz az utódok száma. A 16-tal szemben.