– Az ausztriai előrehozott választásokon, illetve a bajor tartományi voksolásokon egyaránt sikert arattak a populistának, radikálisnak, sőt akár szélsőjobboldalinak nevezett erők. Mi lehet ennek magyarázata?

– Gyanítom, hogy mindkét ország esetében a belpolitikai kényszerek nyomán köttetett nagykoalíció, valamint az az érzés, hogy e koalíciók fennmaradásának feltétele egy redukált és szelektált kormányprogram, nagymértékben hozzájárult a radikális jobboldali pártok megerősödéséhez. A választók negyede a Szabadságpártra és a Szövetség Ausztria Jövőjéért nevű alakulatra adta le voksát, azt gondolva, hogy ez elbillenti a centrumba befeküdt, de a globális kihívásokra nem válaszoló, vagy egyenesen ezeket kiszolgáló nagykoalíciót helyéről. Csakhogy a Jörg Haider 1999-es sikere utáni európai hisztéria világosan jelezte, amíg a globális uralmi rend elitje ül a brüsszeli hivatalokban, addig radikális nemzeti párt nem kerülhet kormánypozícióba, mert még tényleg komolyan gondolhatják és kormányzati cselekvéssé formálhatják a nemzeti vagyon és intézmények megvédését. Azonban az a tény, hogy Ausztriában és Bajorországban is a mainstreamtől eltérő párt is 10 százalékon felüli eredménnyel került a törvényhozásba, illetve a tartományi parlamentbe, mindenképpen a választók tudatos elfordulását mutatja a globalizmustól. A litvániai választások is ezt igazolták, ahol 13 százalékot ért el a radikális Rend és Szabadság (TT), élén Rolandas Paksas korábbi miniszterelnökkel.

– Jörg Haider halála milyen politikai következményekkel járhat az osztrák belpolitikára és a jobboldali erőviszonyokra nézve?

– Kétségkívül nagy űrt hagyott maga után. Egyfelől mint karizma fog hiányozni az osztrák politikai életből, és ezt még politikai ellenfelei is elismerték, másfelől Karintia, de leginkább pártja, a BZÖ számára lesz pótolhatatlan. Az utóbbinak azért, mert az FPÖ képes volt Haider vezetése után is önálló szereplőjévé válni az osztrák pártpolitikának, az viszont nagy kérdés, hogy a BZÖ meg tud-e maradni ilyennek, hiszen a szó szoros értelmében tényleg Haider pártja volt. Talán a két párt a jövőben egyesül, vagy szövetségi rendszerbe kerül, ha a személyes ellentéteket félre tudják tenni. Ha nem, akkor valószínűbb, hogy az FPÖ visszaveszi hegemóniáját a radikális jobboldalon.

– A 2000-es években Európa-szerte a nemzeti radikális pártok erősödése figyelhető meg, sőt Svájcban a legerősebb alakulat a bevándorlóellenes Svájci Néppárt. Mivel magyarázható ez a jelenség? Egyfajta paradigmaváltásról van szó, vagy véletlenszerű esetek ezek?

– Nem nevezném paradigmaváltásnak ezt a jelenséget, de mindenképpen jelzi, hogy egyre nagyobb tömegeknek van elegük a globalizációból. Nemrég írtam egy tanulmányt a nemzeti identitás globális kihívásairól. Ebben részletesen elemzem azt, hogy a multinacionális cégek a kommunikációs világtársadalomban egy modern „fogyasztóközösség” létrehozatalát valósították meg. E fogyasztóközösség civilizációs értékének a fogyasztást, a fejlettség mércéjének pedig a fogyasztás lehető legnagyobb mértékét állították be. E rendszer politikai védőbástyája az a globális uralmi rend – Pokol Béla terminológiájával élve –, amelynek tagjai a piac oligarchikus rendjéből beültek a nemzetállamok politikai rendszereibe, hogy tovább bontsák a társadalmak hagyományos, nemzeti kötőszálait, és elpiacosítsák az állam szektorait. A nemzeti radikalizmus ezzel száll szembe a maga politikai programjával. Ezért bélyegzik meg rögtön meg, avíttnak, szélsőségesnek minősítik és száműznék a politikai arénákból. Csakhogy a modern embernek is elege lett ebből a típusú modernségből és új utakat keres. Európa nemzetei egyediségükben, sajátosságaikban igyekeznek ezt megtalálni. Ennek politikai programját leginkább a radikális jobboldal képviseli, a középpártok jobbára nem vagy csak szőrmentén mernek erről beszélni, s gyakran maguk is az említett globális rendszer részeivé válnak.

– Vagyis egyre növekvő protestrétegről van szó, vagy többről van szó?

– Az egyre hangosabb jobboldali tiltakozás összefügg Európa föderalizációs integrációjával. Hiszen az euroszkeptikusok az mondják, hogy az integráció csak kisebb részben a kulturális minták azonosságán nyugszik, sokkal erősebb benne a már említett fogyasztóközösséggé változtatás szándéka. Ez viszont az egyedit, speciálist is tömegesen akarja reprodukálni. Hogy érthető legyek, e felfogás számára nem baj, ha a szegedi pirospaprika Brazíliából származik. Csakhogy így hazugnak mutatkozik a rendszer. A nemzeti radikalizmus ennek fordít hátat, bírálva e hazug, félreértett modernitást. Jobbára protestrétegről beszélhetünk, ugyanakkor összetett, kerek világnézetek is felbukkannak, vagyis valódi alternatíva is van már.

– Lehet-e a radikális jobboldal Európa-szerte tapasztalható megerősödésének bármilyen hatása a hazai viszonyokra?

– A politikusok és a média mindig szereti, ha párhuzamokban gondolkodhat, csakhogy a politikai mozgások és struktúrák nagyban társadalomfüggők. Persze az információáramlás által ezek hatnak is egymásra, azonban óvatosan kell bánni a hasonlításokkal. Meg kell nézni, hogy milyen viszonyban áll a hasonló és a hasonlított. E tekintetben azt mondhatom, hogy teljesen más a magyar belpolitika struktúrája, mint az osztráké vagy akár a németé. A mára tisztán szocialista, bukdácsoló kisebbségi kormány és emblematikus vezetője, valamint a vele szemben álló jobboldali szövetség tiszta képletet ad a választópolgár számára, ilyenkor az árnyalatok a fő célhoz képest elhalványodnak, a nagy pártok pedig a győzelem kockáztatásaként tudják beállítani az azonos oldal kisebb, radikálisabb politikai pártjait. Olyan pártokként, amelyek a politikai váltást veszélyeztetik, ha szavazatokat vonnak el a nagy párttól. Vagyis strukturálisan és a nyilvánosságszerkezet szempontjából jelenleg nem látom a kisebb, radikális pártformációk megerősödésének esélyét.

– Mit ért nyilvánosságszerkezeti probléma alatt?

– Azt, hogy a hazai jobboldal is kitermelte a maga nagy médiumait, azonban ezek csak úgy és addig engednek be politikai szereplőt nyilvánosságukba, amíg az az ellenzék vezető pártjának kedvez, és rögtön lezárja e nyilvánosság csatornáit, ha benne bármilyen kritika megfogalmazódik irányában. Különösen akkor, ha vetélkedne is egy program szimpatizánsaiért.

– A mainstream szociáldemokrata, illetve kereszténydemokrata színezetű középpártoknak van-e válasza a radikalizmus megerősödésére?

– Európában keresik e választ, Magyarországon viszont a Fidesz–KDNP-szövetség ügyesen integrálta a korábban eltérő pártokban meglévő radikálisokat. Érdekes jelenség, hogy a jobboldali vereségek nem szélre, hanem középre hajtották azon tízezreket, akik a nemzeti radikalizmusban hittek. Ehhez az is hozzájárult, hogy e pártok szektásodott vezéralakjai, amilyen gyors és elragadó spirituális élményt nyújtottak korábban híveiknek, olyan gyors kiábrándulást eredményezett amatörizmusuk, emberi gyengeségeik. A Fidesz–KDNP pedig mindeközben rájött, hogy a politika a szimbólumok világa is, és a modern jobboldali radikalizmus különösen vonzódik a politika világának ezen jelenségéhez. Ezen szimbólumok fokozott használatával pedig sikerrel oldotta fel a radikális szavazók kritikai ellenszenvét a párttal szemben, s így tömegek fordultak felé. Az utóbbi időben némi erősödés volt tapasztalható a hazai nemzeti radikális táborban, kérdés azonban, hogy a szétziláltságon úrrá tudnak-e lenni. Ha a legközelebbi választás során az MDF kimarad a parlamentből, s hárompárti országgyűlés jönne létre, ám a Fidesz–KDNP eredménye nem lenne elég az önálló kormányalakításhoz, akkor bizony a nemzeti radikalizmus új korszaka kezdődhet el.

Ágoston Balázs

ZÁRUG PÉTER FARKAS

1975-ben született Marosvásárhelyen.

A Miskolci Egyetemen szerzett politológus diplomát.

2007 szeptemberétől ugyanitt egyetemi adjunktus.

Doktori dolgozatát a politikai beszéd és diszkurzív környezete témájában írta. Rendszeresen publikál közéleti és politikatudományi lapokban, több médium állandó politikai elemzője.