Irak elhagyására szólította fel a keresztényeket Athanasios Dawood érsek. A Nagy-Britanniában élő asszír keresztények vezetője azután adta ki nyilatkozatát, hogy az al-Kaida iraki szárnya szabad prédává nyilvánított minden keresztényt. Az iszlamista szervezet fegyveresei november elején ejtették túszul egy bagdadi templom gyülekezetét. A biztonsági erőkkel kialakult tűzharcban több mint ötvenen vesztették életüket, a túszdráma óta pedig már több elszórt támadást is intéztek keresztény célpontok ellen.

A keleti asszír egyházat még Szent Tamás alapította 33-ban, az asszír apostoli egyházat pedig Szent Péter egy évvel később. A legtöbb iraki keresztény ma káldeusnak tartja magát, aki nem tartozik ugyan a Vatikán fennhatósága alá, de elismeri a pápa fensőbbségét.

Az arab hódítást követő évszázadokban a keresztényeknek kiemelt szerepük volt a térség kulturális és gazdasági életében egyaránt. A XIII. és XVI. század között jobb-rosszabb időszakok váltogatták egymást, az oszmán hódítások után pedig másodrendű polgárokként élték mindennapjaikat. Szaddám Huszein alatt a keresztényeknek ismét jó soruk lett: a pánarab ideológiát hangoztató elnök minden pozíciót megnyitott előttük. Integrációjukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Huszein külügyminisztere, a nemrég halálra ítélt Tárik Aziz szintén keresztény származású.

Irak amerikai megszállása azonban véget vetett az arany éveknek. Bush elnök Irak „felszabadítása” és a keresztes hadjáratok közötti párhuzama a közel-keleti keresztényeket érintette legkellemetlenebbül.

Az első ellenük irányuló támadássorozat 2004-ben volt, 2006-tól pedig rendszeressé váltak a keresztény templomok, papok és alkoholt árusító üzletek elleni merényletek. Azóta a keresztények talpa alatt egyre forróbb a talaj. Noha a választási törvény öt képviselőhelyet garantál számukra a döntéshozatalban, védelmük nem garantált. Míg a síita és szunnita csoportok saját milíciákkal, a kurdok pedig autonóm területtel rendelkeznek, a keresztényeket semmi nem védi a támadásoktól. A radikális iszlamisták pedig továbbra is a megszállók kollaboránsaként tekintenek a keresztényekre, akik közül korábban valóban sokan a megszálló erőknél vállaltak munkát.

Kirkuk káldeus érseke részben a nyugati hittérítőket tette felelőssé a keresztényellenes támadásokért. Louis Sako szerint a tankokkal szinte egy időben érkező evangélikus és amerikai újkeresztény missziók semmibe veszik a felekezetek közti békés együttélés játékszabályait.

Nem értik, hogy a közel-keleti kollektivista társadalmakban a vallás nem szabad választás kérdése, hanem közösségi kohéziós erő. A békés egymás mellett élés csakis a többi felekezet vallási autonómiájának tiszteletben tartásával lehetséges.

A bő büdzséből gazdálkodó, embereket utcáról berángató, füzeteket osztogató és előadásokat tartó hittérítők felbőszítik a muszlimokat. A megszállást követően egyedül Bagdadban harminc új templom nyílt. Tanulságos ugyanakkor, hogy 2009-ben a bagdadi St. George anglikán templomban megtérített tizenhárom muszlim közül tizenegyet egy héten belül holtan találtak.

A keresztények ellen elkövetett legtöbb támadás ma az al-Kaida számlájára írható. A radikálisok célkeresztjében 2006 óta szerepelnek előkelő helyen az asszírok. Egészen 2006 végéig az al-Kaida leginkább az amerikaiak és az ország politikai életében dominánssá vált síiták ellen vívta háborúját, remélve, hogy ezzel maga mellé tudja állítani az ország szunnita lakosságát. Nagy pofon volt hát számukra, mikor a szunnita törzsek szövetséget kötöttek a kormányzattal. A perifériára szorult, a hétköznapokba visszailleszkedni képtelen harcosok azóta újabb és újabb támadásokkal folytatják harcukat és nem utolsósorban erősítik identitásukat.

Fő ellenségnek továbbra is a hitetleneknek kikiáltott síitákat tartják, akik ellen hetente több támadást intéznek. A síita célpontok elleni véres merényletek azonban mára alig lépik át a nyugati híradások ingerküszöbét. Nem így a keresztény közösségek elleni támadások, melyek hamar vezető hírekké válnak. A könnyű célpontok elleni akciók nagy publicitást kínálnak az egyre gyengülő radikálisoknak.

A támadások miatt a 2003-ban még másfél milliós közösség mára a felére apadt. A keresztények a lakosságnak csupán három, a menekülteknek azonban harminc százalékát teszik ki. Aki teheti, menekül. Az idén októberben tartott vatikáni szinódus felszólította a keresztényeket, ne adják el ingatlanaikat. Még ha el is menekülnek, legalább gyermekeiknek hagyják meg a lehetőséget a visszatérésre. Ennek azonban kevesen tesznek eleget.

Európában Svédország fogadta be a legtöbb keresztényt. A skandináv országban élő 120 ezres asszír közösségnek két futballcsapata is van, a Suryo TV nevű műholdas csatorna pedig Södertalje-ból sugározza adását. Az iraki keresztények többsége persze nem vállalkozik ilyen nagy útra. Többségük Szíriába és Jordániába menekül, a kevésbé vagyonosak pedig a kurd területek vitatott hovatartozású fővárosa, Moszul – a bibliai Ninive – felé veszik az irányt.

A korábban is jelentős asszír közösséggel bíró Ainkawa városrész mára keresztény fellegvárrá vált. A probléma csak az, hogy az olajban gazdag térségre mind a kurd autonóm hatóság, mind pedig a bagdadi központi kormányzat igényt tart. A feszültség fokozódása esetén így az asszírok könnyen az üllő és a kalapács közé kerülhetnek. 2004-ben, miután az amerikaiakkal szövetséges Asszír Demokratikus Liga a ninivei fennsík önrendelkezése elismerését kezdte követelni, kurd milíciák több támadást intéztek asszír célpontok ellen.

A keresztény közösségek helyzete anyagilag sem könnyű. Az amerikai külügyminisztérium elvi okokból etnikai vagy vallási hovatartozás alapján semmilyen csoport számára nem biztosít anyagi támogatást. A washingtoni apanázs leginkább újjáépítési projekteknek és régióknak szól. A USAID, illetve az iraki amerikai nagykövetség eddig 2,6 milliárd dollárral támogatta a ninivei kormányzatot. Ennek azonban alig 1,3 százalékát, 33 millió dollárt költöttek a ninivei fennsíkra, ahol az asszír keresztény közösség él.

Az iraki keresztények magukra maradtak. Az Egyesült Államok és más nyugati hatalmak nem kívánják egy mára másfél százalékosra apadt, politikailag súlytalan kisebbség pátyolgatásával megrontani kapcsolatukat a többségi síitákkal, szunnitákkal vagy épp kurdokkal. A szomszédos Szíriában és Jordániában élő keresztényeknek sem áll érdekükben a menekültáradat feltartóztatása. Gazdag hittestvéreik befogadásával ugyanis hosszú távon erősödhet pozíciójuk a muszlim országokban.

Több keresztény vezető a nyugati országokat is a menekültek befogadására szólította fel. Jogos a kérdés tehát, hogy ha a Nyugat megnyitná kapuit, pár évtizeden belül maradna-e akár egyetlen keresztény is Irakban.

Sayfo Omar