Közeleg a végjáték

Egyre kétségbeesettebben figyelik az ukrajnai frontok helyzetének alakulását a nyugati blokkban. A reménykedve várt ukrán ellentámadás 2023-as kifulladása már szembesítette a valósággal az eliteket, az orosz csapatok téli előre nyomulása pedig még tovább rontotta a hangulatot Európában. Az ukrán erőknek ugyanis Avgyijivka/Avgyejevka feladását követően sem sikerült stabilizálniuk a védelmet. A donecki fronton sorra esnek el a környező települések, Lasztocskino/Lasztocskinét Szjeverne/Szevernoje és a Berdicsi–Orlivka/Orlovka–Tonenyke/Tonyenykoje vonal követte. Már csak idő kérdése, hogy az orosz csapatok továbbhaladva elérjék az úgynevezett Donyecki Népköztársaság belső területeit. Úgy tűnik, hogy az ukrán fél az Avgyijivkától 40 kilométerre fekvő Szelidove/Szelidovo térségében próbálja majd az orosz erőket megállítani. De nem jobb a helyzet a bahmuti vagy éppen a zaporizzsjai front mentén sem, ahol az orosz hadsereg szintén offenzívába lendült több szakaszon, és lassan visszaszerzi a nyári ellentámadásban elvesztett Robotine/Rabotyino környékét. Moszkva tehát az egész hadszíntéren újra magához ragadta a stratégiai kezdeményezést, célja pedig vélhetően az, hogy kihasználva az Avgyijivkát követő részleges operatív káoszt és a nyugati fegyverszállítások lassúságát, a front egész hosszában megossza és túlterhelje az ukrán haderőt. Közben Európa ráébredt arra is, hogy Ukrajnának nemcsak elegendő fegyvere és lőszere nincsen, de lassan már katonája sem.

A nyugati vezetők kétségbeesését tovább fokozza annak a felismerése, hogy egyre inkább Európára hárulnak az ukrán állam működtetésének, a háború finanszírozásának, valamint jó eséllyel az újjáépítésnek a költségei. Az amerikai finanszírozást ugyanis blokkolja az elnökválasztási kampány, amelyben a republikánusok még véletlenül sem engednének semmilyen sikert felmutatni Joe Bidennek, és ennek érdekében túszul ejtették az ukrán kérdést is. De emellett kirajzolódik azon elvárás is, hogy Európa fizessen, mégpedig lehetőleg amerikai fegyverekért, és így a háború nyereségét az óceánon túli hadi ipar fölözze le. A vérmesebb washingtoni héják nemcsak a finanszírozás terhét lőcsölnék Európára, de a helyzet nagyon kedvezőtlen alakulása esetén beugrasztanák a háborúba is. A fő nyugati cél, Oroszország elszigetelése, gyengítése, ennek érdekében a nyomás fenntartása miatt a háborút lehetőség szerint sokáig el kell húzni, ehhez pedig Ukrajnának előbb-utóbb nem lesz elég katonája.

Az európai vezetőket mindezen felül még Donald Trump várható visszatérése is nyugtalanítja. Ő ugyanis ahogy a 2016 és 2020 közötti első elnöki ciklusa idején, úgy most sem Európára fókuszálna, amely így egyre kevésbé bízhatná biztonságát kizárólag az amerikai védőernyőre. Donald Trump dél-karolinai kampánybeszédében visszatért régi vesszőparipájához, és megüzente, hogy nem védi meg a GDP két százalékának megfelelő védelmi kiadásoktól elmaradó – a 31 tagból ez csupán 11 országot nem érint – tagállamokat. Sőt, egyenesen arra buzdítja Oroszországot, hogy tegyen velük, amit csak akar. Ismerjük Trump stílusát, de az is biztos, hogy ezek a kijelentések nem erősítették a NATO-ba, a kollektív védelembe és az egymásba vetett bizalmat. A baj csak az, hogy két év alatt nem lehet felpörgetni az évtizedek során leépített hadiipart, megerősíteni a „történelem végének” mámorában és a jólét hajszolása jegyében operettesített hadseregeket.

Európa tehát ott tart, hogy lassan már magát sem tudja megvédeni, és akkor még nem beszéltünk Ukrajna támogatásáról. Ráadásul a háborúban egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt Nyugat-Európa országaiban két éve elképzelték. A nyugati sajtó még jó egy éve is arról írt, hogy Oroszország gyenge, visszavonul, erre most lassan összeomlik az ukrán hadsereg. A jelenlegi helyzetben Ukrajnának, az ukrán népnek és persze egész Európának az lenne az érdeke, hogy a nyugati vezetők kompromisszumra bírják rá Kijevet. A nyugati, főleg az európai politikusok azonban nincsenek felkészülve arra, hogy elismerjék Oroszország fölényét és belássák, Ukrajna veszíthet. Az Európai Unió vezetői olyannyira a szélsőséges propaganda, az oroszellenesség foglyai lettek, hogy tehetetlenül szemlélik az európai közhangulat, a washingtoni hatalmi játszma és egyáltalán a háború fordulatát. Rettegve gondolnak arra, hogy Oroszország győzelme alapvetően változtathatja meg az eddigi európai biztonsági rendszert és általában véve az erőviszonyokat. Főképp úgy, ha az Egyesült Államok tényleg teljes mellszélességgel Kína, Ázsia felé fordul.

A pánik és a kapkodás közepette két kommunikációs irány bontakozik ki. Az egyik az orosz veszélyt igyekszik felnagyítani, és azt sugallja, hogy amennyiben Oroszország győz Ukrajnában, akkor nem fog megállni, és ütközni fog a NATO-val. Az „Európa veszélyben!”, „Oroszország nem győzhet!” szlogenekkel a nyugati kommunikáció egyrészt mozgósítani próbál Ukrajna megsegítésére, másrészt magyarázatot ad a társadalmaknak arra, hogy miért kell elviselniük az egyre növekvő terheket. Ennek a kommunikációs stratégiának a jegyében foglalkozik a sajtó az állítólagos orosz támadási irányokkal, és szellőztetik meg a védelmi előkészületeket.

Emmanuel Macron már szintet lépett, amikor a minap egy Ukrajna támogatásáról szóló informális párizsi csúcstalálkozó után felvetette, hogy a NATO tagállamai esetleg katonai egységeket is küldhetnének Ukrajnába. A kommunikációs bombát korábban Robert Fico robbantotta, amikor nyilvánosságra hozta, mire készülnek egyes nyugati államok. Aztán mindezt a francia elnök is megerősítette, hozzátéve, hogy a kérdésben nincs egységes álláspont. Ezt alátámasztandó, a szlovák kormányfő után az Egyesült Államok, Németország, Csehország, Lengyelország, Svédország és Magyarország vezető politikusai azonnal kijelentették, hogy a NATO ilyen jellegű szerepvállalásáról szó sincs. Reagált Vlagyimir Putyin is, és arra figyelmeztetett, hogy a NATO erőinek megjelenése Ukrajnában közvetlen katonai összecsapáshoz vezet Oroszországgal, ez pedig az atomfegyver bevetésével fenyeget.

Macron később úgy fogalmazott, hogy a döntéssel Oroszország számára „stratégiai dilemmát” hozhatnak létre. Az is kiderült, hogy a francia elnök sem klasszikus szárazföldi csapatokra, hanem különleges katonai erőkre, a légvédelmi eszközök kezelőire, kiképzőkre és néhány egyéb egységre gondolt. A francia vezetés szerint egy ilyen katonai jelenlét megvédhetné Ukrajna egyes területeit, és korlátozná a megszállók támadásait. A fronton persze továbbra is az ukránok halnának meg. A Macron felvetése körül kialakult vita arról is fellebbentette a fátylat, hogy a különböző nyugati szolgálatok képviselői és egyes eszközök kezelői, valamint tanácsadók már ténylegesen jelen vannak ukrán földön. Ráadásul ez az ötletelés csak megerősítette azt az orosz narratívát, miszerint Oroszország nem Ukrajnával, hanem a NATO-val harcol. S persze az információs bomba ismét elterelte egy rövid időre a figyelmet arról, hogy a Nyugat egy ideje már képtelen megfelelő mennyiségű lőszert és fegyvert szállítani Ukrajnának.

Részben ez a terelés is lehetett a francia elnök célja magával a támogató konferencia megrendezésével és a felvetéssel, hiszen ne felejtsük például el, hogy Párizs nem teljesíti a kétszázalékos küszöböt, és eddig nem jeleskedett Ukrajna katonai támogatásában sem. A németek tízszer annyi katonai támogatást nyújtottak Ukrajnának, mint a franciák. Most viszont mindenki arról beszél, hogy Macron akár katonákat is küldene Ukrajna megsegítésére. Arról persze mélyen hallgat az Élysée-palota is, hogy ezzel az ötlettel egy friss felmérés szerint a franciák háromnegyede nem ért egyet. Az elterelés mellett a francia államfő – nem először ragadva magához a kezdeményezést – felvetésével tesztelhette az európai közvéleményt is. Az ugyanis reális probléma, hogy az ukránoknak lassan nem marad bevethető tartalékjuk, így a háború elhúzódása esetén meg kell oldani a fogyatkozó élőerő kérdését is. Macron persze a francia imázs fényezése mellett ezzel a blöffel erősítheti az ukrán hadsereg gyengülő harci morálját is, miközben az európai társadalmakat arra figyelmezteti, hogy amennyiben nem megy elég fegyver Ukrajnába, akkor lassan magának a NATO-nak kell harcolnia Oroszországgal. Ezt a taktikát alkalmazza egyébként Joe Biden is a republikánusok „meggyőzésére”, és ezt az érvet hangoztatta a mostani vitában az amerikai védelmi miniszter is.

De a végkifejlet felé közeledve azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a nyugati blokkban már mindenki a háború utáni helyzetre készül. Ukrajna protektorátussá tételére, pacifikálására, felelősségi zónákra osztására, ezzel a befektetett pénz visszaszerzésére. Mert ugye a Kijev által 750 milliárd dollárra becsült újjáépítés költségeinek jelentős részét feltehetően az Európai Uniónak kellene finanszíroznia, és ezért cserébe azért mindenki remél valamit. Ehhez pedig már el kell kezdeni helyezkedni. Főleg úgy, ha eddig az illető ország nem tette úgy oda magát, mint az Egyesült Államok, Németország, Lengyelország és bizonyos tekintetben Nagy-Britannia is. Nem kizárt tehát, hogy Franciaország a hajrában akarja behozni eddig összeszedett hátrányát, amelyre már a német kancellár is felhívta a figyelmét. Részben magyarázható a verseny kiéleződésével a nyugati blokkon belüli feszültség, az egymásra mutogatás is.

A már eddig orosz ellenőrzés alatt lévő ukrán területek, a 2014 előtti Ukrajna húsz százaléka adta ugyanis egykor a GDP nagyjából felét. A háborúig e régiókban 15 millióan éltek. Ha pedig az orosz csapatok ehhez még elfoglalják Mikolajiv, Harkiv és Odessza megyét is, akkor Ukrajna újabb hétmillió embert veszít, és a GDP további 25 százalékát. Ukrajnának ez esetben húszmillió lakosa és az egykori GDP 25 százaléka marad. Elveszíti a legfontosabb iparvidékeket és a legjobb termőföldeket is. Kijevnek pedig ott marad a sokmilliárdos adósság, amelynek fejében a nyugati „védnökök” minden bizonnyal ráteszik a kezüket a csernozjomra, a Nyugat- és Közép-Ukrajna mélyén lévő olajra, gázra, vasércre, uránra, ritkaföldfémekre és egyéb természeti kincsekre, létesítményekre. Mert Ukrajnában a délkeleti országrészen kívül is lesz azért még mit elosztani, és a háború tétje a geopolitikai célok mellett az is, hogy milyen kézbe kerülnek ezek a javak.