Írta: Gőgös Norbert

Fényképezte: Hutka Gábor, Marjai László, Gőgös Norbert

Timúr Emírről (1336–1405) „A Világhódító – A Kiválasztott – A Hét Égtáj Császára” hogy csak néhányat említsünk a Közép-Ázsiában általánosan elterjedt címeiből, meglepően kevés szakirodalom látott napvilágot Európában. Ez azért is meglepő, mert világtörténelmi jelentőségű tettével, az Oszmán Birodalom terjeszkedésének 1402 évi megállításával, megmentette a keresztény államokat I. Bajazid (a Villám) verhetetlennek hitt hadseregeitől.

Ürgencs falai alatt Timúr Istenítélet megmérettetésre, azaz párbajra hívta Juszef Szufi sahot, a város addigi urát. A sah azonban inkább megfutamodot, s ezzel minden élők előtt bizonyságot tett, hogy Allah Timúr oldalán áll. A város Timúré lett, de 1388-ban felkelés tört ki „A Kor Ura” ellen (Timúr egyik további megnevezése). A felkelés leverését követően a csagatáj katonaság tíz napig tartó vérengzést rendezett, és letörölték a térképről Khorezm legnagyobb városát. Ürgencs pusztulása hozta magával Khíva, az új oázis-főváros felemelkedését. Timúr vérengzésének eredményeképpen Khíva, a Sivatag Gyöngye, immár versenytárs nélkül növekedhetett a selyemút egyik legszebb városává.

Az Édenkert oázisa

Az Amu-darja folyó arab neve Jayhoun a Bibliai Gihonból ered. Gihon az Édenkert négy folyójának egyike. A Pamír hatezer méter magas, örök jégfödte vidékén eredő folyam valóban zöld édenkertté alakítja a völgyéhez közel eső, mélyebb területeket a végeláthatatlan sivatagban. A folyót északról a Kizil-kum, délről a Kara-kum sivatag határolja. A két sivatag együttes területe meghaladja a 600 ezer négyzetkilométert. A legendák szerint Sém, Noé fia több mint egy napnyira eltávolodott törzse férfi tagjaival az életet adó Amu-darjától, s rettentő szomjukban kutat próbáltak ásni.

Ásásuk nyomán meglepően friss és édes víz tört a felszínre, a szomjazó nomádok „Khei-vakh” kiáltásokkal, örömkönnyek közepette ünnepelték szerencséjüket. A Khei-vakh (Áldott elégedettség) kifejezésből született Khíva neve. A város tehát az írott idők hajnala óta létezett, de csak Ürgencs hanyatlásával vált az Amu-darja delta, illetve Khorezm fővárosává.

Khíva magyar felfedezője

Az európaiak számára teljesen ismeretlen Khíváról Vámbéry Ármin adta az első, máig is sokszor felhasznált részletes leírásokat 1863 évi utazása után. A magyarok nyelvi rokonságát kutatva, dervisnek öltözve, a dervis életmódot mindenben elsajátítva szállt hajóra a Kaszpi-tenger utolsó perzsiai kikötőjében, s „tűnt el az ismeretlenbe”. Dervisruhában Közép-Ázsián át című, számos nyelven kiadott munkájában részletesen beszámolt arról, milyen emberfeletti megpróbáltatások közepette haladt tevekaravánjuk az Etrek folyó mentén, majd a Kaflankír-síkságon (Tigrisföld) és a Hyrkániai sivatagon át (Kara-kum-sivatag). A karaván több mint egy hónapon keresztül menetelt keletre a sivatagban, mire 1863. június 3-án megérkeztek Khíva falaihoz.

A 7-8 méter magas falakkal teljes egészében körbekerített, ma Ichan Qala-ként ismert városrészben az iszlám világ egyik legérintetlenebb, „középkorból maradt” társadalmát találta. Az orosz–brit gyarmati versengés következtében a még független közép-ázsiai kánságokban (Khívai Kánság, Buharai Kánság és Kokandi Kánság) mindenütt gyanakvással figyelték a nagyritkán Európából idekeveredett idegeneket, s az egyetlen védekezést a teljes elzárkózásban látták. Vámbéry azonban tökéletesen beszélt törökül, ráadásul nála volt egy, a teheráni oszmán nagykövet által kiadott tugrás fermán (a szultán nevében kiadott parancslevél).

„Rum császára” (a mohamedán világban még mindig Római Birodalomként emlegették az Oszmán Birodalmat) nagy tiszteletben állott a Khívai Kánságban, hiszen ő volt a szunniták feje, a kalifa, Mohamed próféta helyettese és földi helytartója. Vámbéry ráadásul ismerte Sükrullah bajt, Khíva volt isztambuli nagykövetét, így a magyar kutató megérkezése pillanatától Sükrullah társaságát és védelmét kereste.

A rendkívüli nyelv- és kulturális ismeretének köszönhetően Vámbéry mindvégig el tudta kerülni, hogy kémkedéssel gyanúsítsák. Ez a felkészültség segítette abban is, hogy hazatérte után elkészítse szerteágazó történeti, néprajzi és földrajzi leírásait.

1863-ban a khívai állapotok még sokban megegyeztek a Timúr Emír korabelivel. Még a magyar kutatót is meglepte, hogy az utca népe úgy beszélt az 1402-ben lezajlott, sorsfordulót jelentő ankarai csatáról, mintha csak néhány nappal korábban történt volna. Öt évszázados falak között változatlanul éltek az öt évszázados szokások. Buhara „az iszlám pillére” közelségének köszönhetően is, Khíva kánjai törekedtek arra, hogy mindent úgy őrizzenek, „ahogyan az régen volt”.

Dzsingisz Kán unokái

Dzsingisz Kán főfelesége, Börte a Kungrát nemzetségből származott. A Kungrátok később is sok és előkelő feleséget adtak az Arany Horda kánjainak és a Kínában székelő nagykánoknak egyaránt. Az Amu-darja vidékét és ezzel Khívát is a nagykán második fi ára, Csagatájra hagyta. Csagatáj nevéből származott a több mint egymillió négyzetkilométer területen kialakult mongol-török Csagatáj Birodalom, mint ahogy maga a csagatáj nyelv is ennek a mongol-török összeolvadásnak volt az eredménye.

Az egymást váltó dinasztiák közül 1717-ben emelkedtek ki Börte kései unokái, a Kungrátok közül. Hatalmukat Dzsingisz Kán és felesége, Börte jogán gyakorolták, megkérdőjelezhetetlen legitimitásuk alapja a Kungrát vér volt.

Vámbéryt már megérkezése másnapján magához kérette Szejd Mehemmed kán (1856–1864). Resid efendi (a magyar kutató muszlim neve), a kolduló dervis, fátihát, vagyis áldást osztott a betegeskedő kánra. Khíva ura az első audiencia során kegyeibe fogadta a magyar kutatót, ahogy erről saját sorai is tudósítanak: „Úgy látszott, hogy szavaim tetszésben részesültek, mivel ő királyi felsége méltóztatott kegyelmesen meghagyni, hogy húsz aranyat és egy derék, izmos szamarat adjanak nekem.”

Vámbéry kolduló dervisként nem fogadhatta el a húsz aranyat, az uralkodó kegyét elnyerve azonban kinyíltak előtte Khíva ajtói, és az ajtók mögött rejtőzködő titokzatos, keleti világ. A Sivatag Gyöngye egy hónapig látta vendégül a magyar kutatót, s ő ezalatt óráról órára megfigyelhette a kán életét, a káni udvar működését. A számos életmódbeli hagyomány közül talán a két legkülönlegesebb az, hogy a sivatagi forróság ellenére is megőrizték a szibériai juh-kucsmák (kara-kalpak, azaz fekete kalpag) használatát, illetve a palota udvarokban is felállították a sztyeppéről hozott jurtákat.

Khívát 1873-ban foglalta el Konstantin Petrovich von Kaufman tizenháromezer fős hadserege, ezért Mohamed Rahim Bahadur (1864–1910) kán békekötésre kényszerült az Orosz Birodalommal. A kán ezzel a cári kormányzattól függő alkirállyá vált. A cári rendszer nem fosztotta meg hatalmuktól Dzsingisz kései unokáit, csak 1920-ban – amikor a cári Oroszország is megszűnt létezni – döntöttek a bolsevikok „a múltat végképp eltörölni” fellépés alkalmazásáról.

A khívai karavánok

A selyemút megszokott áruinak (selyem, fűszerek, finom kelmék, illatszerek, ékszerek, teveszőr) átrakodása mellett Khívában egy további hírhedt árucserét is folytattak: a rabszolga-kereskedelmet.

A „civilizált Nyugaton” az afrikai rabszolgák gyarmatokra hurcolása a XIX. század első harmadában még általánosan elfogadott volt, így Khíva csak egy volt a megannyi rabszolgapiac között. Földrajzi helyzetéből adódóan (a letelepedett perzsák és nomád turkománok határvidéke) azonban Nyugat-Turkesztánban messze itt adták el a legtöbb rabszolgát. Egy hónapos khívai tartózkodása alatt Vámbéry minden részletében megfigyelhette a rabszolgák adásvételét, illetve sorsát. Külön fejezetet szentelt a „Rabszolgakereskedés és Rabszolgaélet…” megörökítésére, ezzel az egyik legmaradandóbb összefoglalást adva a sok száz éves szokásjogról.

Az áldozatok a letelepedett, földművelő perzsák – míg a rablók, a gyorsabb és sokkal harcedzettebb török nomádok voltak. Vámbéry erről így ír: „A sivatag szélén és belsejében valamennyi turkomán törzs olyannyira elválhatatlannak tartja saját fennállásától a rabszolgarablást, hogy csaknem elképzelhetetlennek tűnik fel előttük a pusztaságon való megélhetés azon esetben, ha ez a fő életforrás kiapadna.”

Az elrabolt perzsák közül a tehetősebb családok tagjait sokszor két-három nap elteltével felkutatták és visszavásárolták. Az emberrablók a „zsákmányt” három nap után alkuszoknak adták tovább. Meglepő az, hogy az uzsorás alkuszok között sok volt a sajátjaival üzletelő perzsa. Férfiak esetén a jó erőben lévő, egészséges 25-40 éves rabszolgákért adták a legtöbb pénzt, míg a női rabszolgáknál a 10-15 éves, feltűnően szép lányok érték a legtöbbet. Az eladók három napi jótállást biztosítottak árujuk rejtett testi hibáiért. A rabszolgák egészen magas hivatalokig is eljuthattak. A szelíd és tehetséges szolgák közül sokan hét év szolgálat után megválthatták szabadságukat. A szabadságlevelet a kádi és a világi hatóság is törvényesítette, a felszabadulással járó ünneplést az addigi gazda finanszírozta. A volt rabszolgák számos alkalommal meg is gazdagodtak, de a kul (felszabadult rabszolga) státusz alsóbbrendű megítélése minimum a negyedik nemzedékig kísérte az utódokat (és később is nyilvántartották). Az utolsó rabszolgakaravánok 1873-ban érkeztek Khívába.

A Sivatag Gyöngye ma

A több mint két kilométer hosszú fallal körbeölelt Ichan-Qala, az iszlám világ egyik legnagyobb és legszebben megőrzött középkori építészeti remeke. A falakon belüli teljes terület UNESCO világörökségi védelem alatt áll. A két káni palotaegyüttes körül (a XII. századi Kunya Ark és a XIX. századi Tas Hauli) több mint 60 védett középület látható (medreszék, minaretek, fürdők, mecsetek). Az Ata-darvaza kapun (Atya kapu) belépve, Timurida kerámia utánzatokból összerakott térkép igazítja útba a látogatót.

A falakon belüli középkori hangulat egyedülálló. „Ez itt Aladdin és a csodalámpa világa” – fogalmazódik meg a keleti mesékben jártasabb látogatókban. A Sivatag Gyöngye utcáin sétálva, a turista csodálkozó szemlélővé alakul, a kézben tartott kamerákról és fényképezőkről megfeledkezve, csak a tágra nyílt szemek próbálják befogni a tömérdek látnivalót.