Érthető, hogy azok a népek, amelyeknek élete, jóléte az évente megújuló természettől függött, nagy ünnepet rendeztek a téli napforduló, a fény születése napján.

Bár minden közösség a maga módján ünnepelt, volt bennük valami közös. A rómaiak Saturnaliát tartottak, a Mithrász-kultusz a Nap születésnapját (Natalis Solis invicti) ünnepelte, az északi népek Woden és Thor isten tiszteletére nagy máglyákat gyújtottak, hogy fénye elűzze a gonosz lelkeket. A kelták az örökzöld növényeket tisztelték meg mint az újjászületés tanújeleit. A közép- és kelet-európai népek a téli sötétségben megbújó, a jövő évi termékenységet és termést veszélyeztető démoni erőket ajándékokkal igyekeztek megenyhíteni.

A néphit szerint a gonoszok a sötétségtől fölbátorodva ártó hatalmuk teljességében vannak a napfordulat idején. Az Úr születése után már megtörik a hatalmuk, a fény elűzi őket.

Hosszú idő után I. Gyula pápa 350-ben december 25-ére rögzítette Jézus születésének emléknapját, így az addig sokszor gyakorolt hagyományok összeszövődtek az új hit, a kereszténység eseményeivel. Mivel mindkettő a téli napforduló környékére esett, a fény születése egyben Jézus megérkezését is jelentette. Hiszen azért küldte Isten egyszülött fiát az emberek közé, hogy eloszlassa a lelki sötétséget, bűnbocsánatot hirdessen és biztosítsa az embereket arról, hogy ne féljenek; hiába élnek akármilyen sötétségben, a Fény – Jézus – mindig megszabadítja őket a bűn terhe alól.

A hazai ünnepek rendjét a paraszti élet ciklikus változása alakította ki. A téli hidegben a gazdáknak sokkal kevesebb a dolguk, mint a többi évszakban. Gyakorlatilag csak az állatokról kell gondoskodniuk, így marad idejük ünneplésre is. Isten nagyon jól tudta, hogy Jézusnak – valójában Krisztus királynak –, nem fényes palotában, jómódban kellett születnie, hanem a kétkezi, dolgos emberek közé. Betlehemben (Júdea) az éghajlat adottságaiból következően elsősorban állattenyésztéssel, főleg birkaneveléssel foglalkoztak.

A kis Betlehem városka a tengerszint fölött mintegy 750-790 méter magasságban volt a júdeai felföldön. December végén a hőmérséklet ott is túl alacsony ahhoz, hogy a pásztorok és nyájaik egész éjjel a szabadban tartózkodjanak. Nem véletlen, hogy éppen a nyájaikat felügyelő pásztorok tudták meg először és adták hírül a környéken, hogy megszületett Jézus Krisztus, eljött a Messiás, akit a próféták jövendöltek. Csillagászok utólagos visszaszámlálása szerint az esemény Kr. e. 7-ben következett be. Ezt igazolja a betlehemi csillag azonosítása, amely nem lehetett más, mint a Jupiter, a Szaturnusz és a Mars bolygó együttállása.

Az ünnepi készülődéshez napjainkban a lakás díszítése és az étkezőasztal előkészítése is hozzátartozik. Régente a karácsonyt is böjt előzte meg, így akkor a húsételektől és a jóllakástól tartózkodni kellett. Az újabb korban már nincs böjt, de az ételek egy része ma is böjtös. Az idős falusi emberek a lazítás ellenére ma is tartják a böjtöt, csak növényi eredetű ételeket fogyasztanak, még halat is ritkán.

Sokfelé terítenek az elhalt családtagoknak, másutt tűzbe is vetnek az ételekből a tisztítótűzben szenvedők táplálására. Nógrádsápon az asztal alá teknőt tesznek, ez a „Mária teknője”, ebbe ételt tesznek, amit másnap a koldusok kapnak. Az asztalra egytől háromig fehér abroszt terítenek, mivel a későbbiekben nagy szerepe lesz a terítőnek: abból vetették a búzát, a takarmányt arról szórták az állatoknak, de beteg emberre is terítették, vagy ellés idején az istálló ajtajára függesztették.

A karácsony este kellékei szinte természetfölötti erővel töltődnek föl, mágikus erejüket még ma sem kérdőjelezik meg; hagyományként éltetik tovább. A kenyérnek és a kalácsnak mindenütt nagy szerepet tulajdonítanak. A bukovinai Istensegíts falu székely népe vacsorára mézzel ízesített főtt búzát evett még a XIX. században is. A kenyér és a kalács magyar vidékeken egészben kerül az asztalra, amit csak a házigazda szeghet meg, amikor a család már az asztal körül ül. A környező népekre jellemző alakos kalácsok a magyarok asztalán ritka, de például a somlóvidéki csodafiúszarvas, a székely galambos, a szegedvidéki pipicske ismert. A kenyér és a kalács morzsáját gondosan összegyűjtögették, embert és jószágot gyógyítottak vele, de jutott belőle az éhes madaraknak is. Néhány helyen a kertbe, a gyümölcsfa tövére szórták, bő termést remélve.

Több kultikus célzatú eledel is szerepel a magyar néphagyományban. A méz, a dió, az alma, az archaikus fokhagyma olykor só, kapor is foganatossággal telik meg az ünnepen. A kezdő fogás sok helyen mézbe mártott fokhagyma. A méz mágikus jelentősége még a mediterrán képzetkörből származó hiedelemből ered, bár őseink Belső-Ázsiában már jól ismerték a mézet és a mézzel készített ételeket. Eszerint a méhek szűzies életet élnek, szűznemzéssel (parthenogenesis) szaporodnak: régi szőregi hagyomány szerint a méhek a Boldogasszony szívéből, a magyar szentmártoniak szerint a könnyeiből vannak. Nem pusztulnak, nem döglenek, hanem halnak, mint az emberek. Ezért a liturgia ragaszkodik ahhoz, hogy a templomi gyertya méhviaszból és ne faggyúból készüljön.

A méz foganatosságát a fokhagymával erősítik; Szegeden úgy magyarázzák, hogy a mézbe mártott fokhagyma nyáron megvédi a földön fekvő embert attól, hogy kígyó másszon a szájába. A mézet paraliturgikus szentelménynek is tartották, házi orvosságként alkalmazták.

A dió ősi Krisztus-jelkép. A Megváltó a Boldogasszony ölébe, majd a sziklasírba rejtőzött, hogy utána az embereknek karácsonyi üdvössége és húsvéti eledele lehessen. A dió héja a rejtekhelyet jelképezi. Vacsora előtt diót törnek a családtagok: akinek a dióbele egészséges, az a következő évben nem lesz beteg, akié férges, az ne reméljen hosszú életet.

Az almának hasonló szerepe van: kútba dobták, vödörbe vagy ivópohárba, és arról ittak az emberek és a jószág is egészen vízkeresztig, hogy egészségesek maradjanak. Mezőkövesd és Tard legényei régente az éjféli misére igyekvő lányokat almával és dióval dobálták meg. Az alma erotikus jelkép, egyben a paradicsomi tudás fájának szimbolikus gyümölcse. A tudás fája mellett virágzik az élet fája, belőle sarjad az a vessző, aminek virága Mária, almája pedig a Kisjézus. A Kisjézus aranyalma – éneklik ma is.

Az éjféli mise után a család finom, régebben kemencében melegített vacsorához ül. Székelyföldön ez a Mária radinája, másként Mária vacsorája, a gyermekágyas Szűz Mária keresztelői áldomása. Csíkmenaságon a menü: bordáslaskás húsleves, galuska (töltöttkáposzta), kolbász, kocsonya, kalács, gyümölcs. Szeged vidékén angyali kolbász, vegyes fölmelegített disznótoros kerül az asztalra, melléje esetleg angyali kocsonya is. Mezőkövesden angyalhurkát, Mihálygergén angyalgubát, Zagyvarékason angyalcsíkot tálalnak.

Az utóbbi évtizedekben megváltoztak a szokások a karácsonyi étrendet illetően, a főszerep a halételeké lett. Azért ebben is van mágia, a hal pikkelyei sok pénzt jósolnak a következő évre. Leggyakoribb menü napjainkban a halászlé és a rántott hal, majonézes vagy hagymás krumplisalátával és bejgli. A kényelmesebb háziasszonyok hidegtálat készítenek sokféle salátával. Levesek közül borleves dívik, de gyümölcsleves – főleg aszalt szilvával – is kedvelt. A diós és mákos bejgli sem marad el; a dió és a mák ugyancsak mágikus kellék.

Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartozik a gyümölcsleves és a mákosguba mézzel. Karácsony első napján már szabad a vásár, minden család gusztusa szerint készít gazdag ebédet. Töltött káposzta mindig kéznél van, utána sültek, majd az elmaradhatatlan fatörzstorta. Karácsony másnapján az Istvánokat köszöntik, ezen a napon indul meg a vendégjárás. Az archaikus regölés István vértanú estéjéhez kötődik. Felnőtt, családos férfiak járják a falu házait láncos bottal, csengővel, kolomppal. A regös énekek archaikus vallási jelképekkel és jókívánságokkal vannak tele.

Az ősi magyar néphagyományok jobban őrzik népünk keleti eredetét, kultúráját, mint bármilyen írásos dokumentum. Örüljünk neki, tartsuk meg szokásainkat, így biztosan nem megy feledésbe európai küldetését teljesítő népünk eredete.

Hankó Ildikó