Valószínűleg nincs még egy olyan kézműves-műhely hazánkban, ahol a mindennapos munkában használt gépek életkorát ha összeadjuk, az eredmény eléri az ezer évet. A Károly körúti Alexandra Könyvesház alagsorában megbújó kicsiny könyvkötő- és könyvrestaurátor műhely azonban pontosan ilyen: tíz ipartörténeti kuriózumnak is beillő gépmatuzsálem dolgozik itt, mindegyik a századelőn látta meg a napvilágot, még a Monarchia szerelőcsarnokainak valamelyikében.

Mint például az öntöttvasból készült monstrum, amellyel az arany- és ezüstszínű betűket nyomták a bőrtáblába, de éppen ilyen koros a kétoszlopos orsósprés vagy az első látásra leginkább Watt-gőzgépére emlékeztető hatalmas kerekes vágógép is. Nem beszélve a műhely korelnökéről, amely egy ereszreverő prés (klotz prés): létezéséről talán csak a legidősebb és legtapasztaltabb szakmabeliek tudnak, hiszen ez a szerkezet arra szolgált, hogy a könyvtest meggömbölyített gerincét a borító fatáblára ereszre verjék.

A műhelyben azonban nemcsak masinák, hanem az eszközök is régiségnek számítanak. Egy öblös szekrény fiókjainak mélyén cirádás fém betűkészletek rejtőznek, de az alapanyagok sem mindennapiak. Lepedőnyi bőrdarabok, színes vásznak, és persze papírhegyek várnak arra, hogy könyv szülessen belőlük.

A falon körben szerszámok sorakoznak: méteres bőrnyomó, amely leginkább egy óriás derelyevágójára emlékeztet, de akadnak hatalmas szabászollók, szikék, szegecsek is. Ám a Kézművész műhelynek nemcsak a mai napig hűségesen működő masinái különlegesek, hanem a gazdái is.

Rétfalvi Orsolya és Erdős Tibor könyvkötő- és könyvrestaurátor mesterek ugyanis, legyen szó akár száz kötet egyedi bőrkötéséről vagy egy XVII. századi térkép restaurálásáról, mindent kézi munkával végeznek. Pontosan úgy, ahogyan azt tették a mesterek száz évvel ezelőtt. Mégpedig azért, hogy e nagy múltra visszatekintő szakmát megőrizzék az utókornak.

Céhes keretek

A könyvkötő-műhelyek legtöbbje ma már nem úgy működik, mint az aranykorban. Sokan nyomdával társultak, vagy bélyegző készítésre korlátozták a munkájukat, a régi iskolához kötődő mesterek pedig már kiöregedtek.

– A képzőművészeti szakközépiskolában működik a klasszikus könyvkötő-képzés, a diákok tanulnak látványtervezést, művészettörténetet, beleshetnek a restaurálás fortélyaiba is, ám innen legtöbbjük művészpályára megy. A régi szakmát továbbörökítő könyvkötő-képzés évekkel ezelőtt megszűnt. Nem is csoda, hiszen a digitalizáció miatt eltűnőfélben van ez a mesterség, az új technikákkal nehéz versenyezni. A szakmunkásképzőkben végző diákok csak a nyomdában tudnak elhelyezkedni, ahol futószalagon megy a munka, és nincs szükség jól képzett szakemberekre, csak segédekre, akik a modern gépek kezeléséhez értenek. Szerencsére azonban akadnak olyan kiadók, amelyek újra keresik a klasszikus könyvkötészeti ritkaságokat. A háború előtt ugyanis szokás volt, hogy egy kiadó a köteteit egyforma stílusban jelentette meg. Ez újra kezd divattá válni, a kis szériás kiadványok számozott reprint kötésben gyönyörűek, ezeket kifejezetten keresik a gyűjtők, hiszen kuriózumnak számítanak – mondja Rétfalvi Orsolya.

Férjével, Erdős Tiborral együtt pontosan úgy dolgoznak, mint egykor a céhekben: egyenként kötnek minden egyes darabot, és nem bánják, hogy a modernizáció az ajtón kívül rekedt. Ahogyan Rétfalvi Orsolya fogalmaz, modern gépeket a könyvkötészetben használni olyan, mint egy automata sebváltós autót vezetni.

Nincs benne izgalom, szépség és hiányzik a legfontosabb összetevő: az alkotó ember. Ám azért, hogy azt a szakmát művelhessék, amelyhez értenek, nagy árat kellett fizetniük. A házaspár ugyanis egy évvel ezelőtt nyitotta meg a Remekek Házát a pécsi belvárosban. A látvány könyvkötészet mellett a helyi kézműves szakmákat és persze a hagyományőrző népi és iparművész mesterek tárgyait szerették volna megmutatni a közönségnek – már ha a bérleti díjat tudták volna fizetni.

– Sokáig úgy tűnt, a megyei önkormányzat is támogatja ezt a kezdeményezést, hiszen nem profitorientált vállalkozásról volt szó, hanem értékőrzésről: programokat, kézműves foglalkozásokat szerveztünk, de olyan magas bérleti díjat kellett fizetni, hogy csődbe ment a vállalkozás, be kellett zárnunk. Hiába miénk az ország egyetlen működő, muzeális gépekből álló könyvkötő-műhelye – még Németországban, Ausztriában sincs hasonló, ahol pedig óriási reneszánsza van ennek a mesterségnek –, senki sem segített, sőt, a különböző intézményeknél azt vágták a szemünkbe, hogy piacgazdaság van, s ha ebből nem tudunk megélni, csináljunk mást – emlékszik vissza Rétfalvi Orsolya.

A kálváriájuk végére idén nyáron került pont, ugyanis olyan lehetőséget kaptak Matyi Dezsőtől, az Alexandra kiadó igazgatójától, amire nem tudtak nemet mondani: pakoltak és Budapestre költöztek. A család azonban szétszakadt, a házaspár öt gyerekéből négy Pécsett tanul, ők nem tartottak a fővárosba a szüleikkel.

– Nem volt más választásunk, ez számunkra jutalomjáték. A gépek továbbra is a mi tulajdonunkban vannak, alkalmazottak lettünk, ám az Alexandra alagsorában nyitott műhelyben végre nyugodtan dolgozhatunk – mesélik.

Ráadásul amellett, hogy működtetik a könyvkötészetet, felnőtteknek szóló nyitottműhely-programot is indítottak. Ennek keretében bárki belekóstolhat a könyves szakma rejtelmeibe, kipróbálhatja a gépeket, ellesheti a műfogásokat. Vagy éppen csak figyelheti a két szakembert munka közben, akad ugyanis munkájuknak egy rendkívül kényes területe: könyv- és papírrestaurálást is vállalnak.

Könyvészeti kalandtúrák

Rétfalvi Orsolya hivatásos régiségmentő, mióta felsőfokú képesítést szerzett az Országos Széchenyi Könyvtár könyv- és papírrestaurátor képzésén. Pályája elején a pécsi levéltárban dolgozott. Mostanában is akad Pécsett munkája, ugyanis vállalkozóként restaurálja a Klimo gyűjtemény, vagyis az egyetemi könyvtár védett állományának egyes darabjait. Nem is csoda, hiszen bibliofil legyen a talpán, aki nemet tud mondani e könyvtörténeti kalandtúrákra.

Munkája során már számos könyvritkasággal találkozott, restaurált például Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájából származó Bibliát a XVII. század második feléből, melyet a pécsi református egyházmegye küldött az egyetemi műhelybe. Ez a darab kiváló példája annak, hogyan válik a hiba erénnyé az évszázadok leforgása alatt: a Biblia sajtóhibával került a forgalomba, s mivel e hibája egyedivé tette, ma már értékesebb a társainál.

De akadt más különlegesség is, egy ugyancsak a református egyházmegye tulajdonából származó 1700-as latin nyelvű könyv.

– Mikor megkaptuk, be volt kötve egy koszos pergamenlapba. A szétbontás után azonban kiderült, hogy nem koszos pergamen, hanem egy gyönyörű ciszter énekes kottalapot rejt a poros csomagolás. Rendbe hoztuk, s a református egyház szép gesztusként a pécsi ciszterci gimnáziumnak adományozta a kottalapot – meséli a szakember.

Ám legyen szó akár egy porosodó levéltári dokumentumról vagy egy értékes családi ereklyéről, a könyvrestaurátor munkamódszerei ugyanazok.

– A legfontosabb elv a restaurálásnál, hogy használható állapotba hozzuk a tárgyat, nem a vitrinnek dolgozunk. Ha könyvről van szó, a régi kötést, a papírdarabokat, a kasírozást is visszaépítjük: a lényeg, hogy használható legyen. Az első lépés mindig a portalanítás. Ha nagyon szennyezett a könyv, kap egy nedves tisztítást, ami lehet mosószeres vagy tiszta víz is. Attól nem kell tartani, hogy elázik a papír, a régi időkben készült rongy- vagy merített papírok rostjai ugyanis a vízfürdő után nem mállanak szét, hanem fellazulnak és újra rendeződnek, ellentétben a manapság készült papírokkal. Ezeket kimosni reménytelen vállalkozás, ugyanis összeragadnak. A régi papír mosása egyébként nem árt a tintának sem, hiszen a többnyire vasgubacs terméséből készült festékanyag nem oldódik a vízben. A vízfürdőből kikerült papírok aztán itatós közé, a présbe kerülnek, ahol kiszáradnak, kisimulnak, s csak ezt követően kerül sor a hibák pótlására, javítására – magyarázza Rétfalvi Orsolya, aki mindig arra törekszik, hogy munkáin látszódjon a javítás, miközben szem előtt kell tartania azt is, hogy a javítás folyamata visszabontható, visszakövethető legyen az eredeti, restaurálás előtti állapotig. Mikor pedig a hibák korrigálása megtörtént, felfűzik a könyvtestet, pontosan úgy, ahogyan a régi volt, majd a munka lezárásaképp a kötet visszakapja a megtisztított, felújított régi bőrborítását.

– Mindig nemet mondok, ha arra kérnek, fessem ki az illusztrációkat, vagy vágjak ki képet a könyvből. Sok olyan kötetet hoznak be, amelyből hiányoznak a nyomatok, ezeket ugyanis képként adják tovább, így jóval könnyebb értékesíteni – meséli Rétfalvi Orsolya, aki találkozott egyéb különös kéréssel is. – Egyszer egy úr azzal hozott be egy több száz éves térképet, hogy az elsárgult példányból csináljak szép tiszta fehéret. Nem vállaltam el. Egy hét múlva azonban visszajött és büszkén mutatta: két napig áztatta hypóban, de megérte, mert hófehér lett.

Kontárok és hamisítók

Ez a történet is mutatja, sokan nincsenek tisztában a könyvek valódi értékével. Sőt, az emberek többsége festményrestaurálásért hajlandó komoly összeget fizetni, egy több száz éves könyv helyreállításárért azonban csak jóval kevesebbet. Azok pedig, akik divatból gyűjtenek régiségeket, nem a könyvekkel kezdik a vásárlást, a megszállottak pedig, ha értenek is hozzá, nem engedhetik meg maguknak, hogy megfizessék a könyvrestaurátor munkáját.

Mindez közrejátszhat abban, hogy kevesebb a könyvhamisítvány, vagy legalábbis jóval kisebb publicitást kap egy-egy ilyen eset – már ha egyáltalán napfényre kerül.

– Még nem találkoztam hamisítvánnyal a pályafutásom során, ám a gyűjtőktől hallottam arról, hogy akadnak ilyenek a régiségpiacon. Vízjeles papírt lehet ugyan hamisítani, de rendkívül nehéz, ám az előfordul, hogy régi papírt tudnak szerezni egy korabeli szériából, s azt az ügyes kezű hamisító megrajzolja, ám a gyakorlott szemű szakértő ezt általában azonnal észreveszi. Igaz, hogy a vízjelről lehet a legkönnyebben beazonosítani a papír korát, hiszen az helyhez és időhöz kötött, de vannak még egyéb árulkodó jelek is. Például a kötés fajtája, az, hogy a bőrborítás alá, vagy a kötéstábla belső felére ragasztották ki a bordazsinórokat. És az sem mindegy, hogy van-e a könyv lapjain oldalszám, vagy csupán az őrszó jelzi, hogy melyik oldalon jár az olvasó. Az őrszó ugyanis akkor volt használatos, mikor még nem írták ki az oldalszámot: a következő oldal első szótagját írták az előző oldal végére, jelezvén, hogy ott a folytatás. S ha már oldalszám van, nem mindegy, hogy római vagy arab szám-e, ugyanis az arab írásjelek jelentek meg utoljára a könyv fejlődéstörténetében – magyarázza a szakember.

Szerinte azonban a könyves szakmában nem a hamisítók okozzák a legnagyobb gondot, hanem a kontárok. Meglehetősen felhígult ugyanis a pálya: sokan végeznek restaurátor- gyorstalpalót, így bárki könnyen papírhoz juthat, csak fizetnie kell érte. S mivel kevés a megrendelés, a restaurátorok többsége félti a tudását, de még jobban a lehetőségeit: széthúz a szakma.

– Biztos munka csak a közgyűjteményekben van, rendkívül hiányzik itthon annak a lehetősége, hogy a szakma találkozzon a megrendelőkkel és a kollégákkal. Külföldön, például Németországban ez szokás. Nemrég Lipcsében jártunk egy ilyen vásáron: a restaurátorok egy-egy ilyen programon tudnak egymással találkozni, beszélgetni, értesülnek a technikai újdonságokról, nem beszélve arról, hogy a kívülállók, a közönség is találkozhat a szakma hiteles képviselőivel. Itthon a könyvkötőknél nincs szakmai találkozó, a restaurátoroknál pedig csupán havonta egy, amelyen viszont nem vehet részt a közönség – teszi hozzá Erdős Tibor, aki szerint itt az ideje, hogy Magyarországon is elinduljon a német példához hasonló kezdeményezés.

Szentei Anna