Mivel a budapesti XXI. kerületi intézmény a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének része, ők adnak pénzt a létesítmény fenntartására, vagyis külön állami támogatást gyakorlatilag nem kapnak, mint ahogy az összes többi hazai kiképzőhely sem. Ez nem csupán Magyarországon jellemző, az európai országok egyikében sem áldoznak a nemzeti büdzséből a vakvezető állatok kitaníttatására.

A csepeli iskolát Schiff Mónika vezeti, aki tizenhat éve dolgozik a szakmában. Ő kísért minket a telepen lévő kennelekhez, ahol jelenleg tíz kiképzés alatt álló kutya lakik.

A kapunál két „nyugdíjas” eb fogad. Csaknem egy évtizednyi munkaviszony után végre élvezhetik az időskor előnyeit, szabadon sétálgathattak a kutyaólak előtt, míg erejük teljében lévő társaik irigykedve nézik őket a rácsok mögül. Az egyik kutya egy emeletes ház második szintjén lakott a gazdájával, ám öregségére nehézkessé vált számára a lépcsőzés, így visszakerült a telepre. Barátja rákos, ezért van megint az iskola tulajdonában, s amíg nincsenek komoly fájdalmai, nem altattatják el, hadd legyen még pár szép éve. A munkából kiöregedett állatokat egyébként mindig meghirdetik, és örökbe lehet fogadni őket.

Az ólak mellett, külön, fűtött szobában laknak az iskola cicái. Nekik is feladatuk van, minden kutyával meg kell értetni, a macska nem ellenség. Schiff Mónika megmutatja azt a két kennelt, amit nemrég újítottak föl. Itt fogják elhelyezni a szaporításból származó kölyköket is. A kicsiket körülbelül kéthónapos korukban kiadják olyan családokhoz, amelyekben szeretik az állatokat s vállalják a kutyák nevelését. Minden állat egyéves koráig ilyen körülmények között szocializálódik, majd visszakerül a telepre, ahol kezdetét veszi a kiképzés.

Ez csaknem kétmillió forintba kerül és körülbelül fél évet vesz igénybe. Ez idő alatt mindennap, beleértve a hétvégéket is, keményen foglalkozni kell velük. A tanpályán elsajátítják az utcai közlekedés szabályait, ki kell kerülniük a tócsákat, a gödröket, meg kell tanulniuk a vezényszavakat, illetve, hogy hogyan kell viselkedni a lelépőknél, a buszmegállóban, telefonfülkénél vagy a jelzőlámpáknál.

Egy évben maximum tizenöt-húsz kutyát tudnak kitanítani, s mivel Magyarországon húszezer fölötti a vakok száma, sokuknak éveket kell várnia, hogy hozzájuthassanak egy négylábú társhoz. A legtöbb iskolában már szinte csak labradorokat és golden retrivereket képeznek ki vakvezető és segítőkutyának. Ennek oka, hogy ez a típus a legalkalmasabb a munkára, mivel szeretnek dolgozni. Előnye továbbá e két fajtának, hogy kezelni és ápolni is nagyon egyszerű őket, jutalomfalatért bármit megtesznek, s emellett nagyon okosak is. Bárhova mehet vele a gazdi, óvodába, iskolába, senkit nem fog megtámadni, mert nagyon jámbor állat.

– Német juhászokkal nemigen foglalkozunk, egyrészt, mert nincs saját tenyészetünk, másrészt, amiket kapunk, azok nem annyira alkalmasak erre a feladatra. A másfél éves kiképzés során saját magunk gondoskodunk a kutyák orvosi ellátásáról, később pedig a gazda, de mi akkor is minden segítséget megadunk, a szövetség állatorvosa pedig ingyen látja el a kutyákat. Ezenkívül van egy nagy cég, amelyik díjmentesen elküldi nekünk az oltóanyagokat, amik egyébként nagyon sok pénzbe kerülnének – tájékoztat Schiff Mónika.

A kutyának és leendő gazdájának körülbelül kéthetes összeszoktatás után vizsgát kell tennie. Az igénylő ideiglenesen beköltözik a csepeli intézménybe, leendő kutyájával napokon keresztül gyakorolják az együttélést, majd bizonyítaniuk kell, hogy egymásra hangolódtak.

Volt már példa arra, hogy egy-egy kutya nem tudott összeszokni leendő gazdájával. Ennek számos oka lehet. Ilyen esetben másik állatot keresnek az illetőnek. Egy kutyához egyébként három igénylőt választanak ki a lista alapján, s a személyes ismerkedés során derül ki, melyik jelölthez illik az eb. Ezenkívül figyelembe veszik a kutya méretét és az igénylő magasságát; alacsonyabbakhoz kistermetű labradort, magasabbakhoz nagyobbat választanak.

– Az örökbeadás után természetesen végigkövetjük a kutya életét, félévente például kötelező orvosi vizsgálaton kell részt venniük, ahol megnézik, egészségesek-e – mondja az iskolavezető.

Schiff Mónikáék egyébként rendszeresen mennek óvodákba, iskolákba, különböző intézményekbe, hogy egyre több emberrel megismertessék a vakok életmódját. A gyerekeknek például megtanítják, hogy ha vakvezető kutyát látnak az utcán, munkavégzés közben ne zavarják az állatot, ne tereljék el a figyelmét. Mielőtt megsimogatnák, kérdezzék meg a gazdától, hogy szabad-e, s mindig a kutyatulajdonos felől közelítsék meg az állatot.

A csepeli iskolalátogatás alatt ismerkedtünk meg N. Attilával, aki kéthetes összeszoktatáson vett részt. Társa, Bodzi, a másfél éves, világos színű labrador oly mértékben összebarátkozott leendő gazdájával, hogy még alvás közben sem hagyja figyelmen kívül N. Attilát, mellső lábával hozzáér a férfi cipőjéhez, hogy tudja, mellette van.

– Cukorbeteg vagyok, ami magas szemnyomással jár, emiatt vakultam meg 31 éves koromban. Ha így születtem volna, nem tudnám, milyen a külvilág, nem lennének ezzel kapcsolatos emlékeim, élményeim. Fogalmam sem lenne, milyen egy alma valójában, mi az a piros, a kék vagy a zöld, milyen, ha süt a nap, vagy esik a hó, hogy néz ki az édesanyám. Nagy traumát okozott a tudat, hogy többé nem láthatok semmit. Nem láthatom a színeket, nem láthatom a televíziót, többé nem láthatom azokat az embereket, akiket azelőtt láthattam. Fel kellett dolgoznom, hogy az életem megváltozott minden téren, s alkalmazkodnom kellett a kialakult helyzethez a lakásban, az utcán, az egész környezetemben. Nem tudom eldönteni, melyik lehet rosszabb, vakon születni vagy idő közben megvakulni. Mindkettőnek van előnye és hátránya is – mondja a férfi.

Schiff Mónika hozzáteszi, egyszerűbb azokkal dolgozni, akik vakon születtek, mert nekik természetes ez az állapot, könnyebben elfogadják. N. Attila viszont próbál az emlékeire hagyatkozni, neki nem kell elmagyarázni, hogy mondjuk hogyan néz ki és hogyan kell használni egy karabinert.

– Engem mindig az érdekelt a legjobban, hogy a vakon születettek látnak-e álmot. Többen is azt válaszolták, csupán érzéseik vannak álomképek helyett. Az ilyen embereknek egyébként sokkal kifinomultabb a hallásuk, szaglásuk és tapintásuk, ők például meg tudják különböztetni az utcán, melyik irányba indulnak el az autók a zöld lámpánál, míg egy átlagember becsukott szemmel erre sokszor képtelen. Nem könnyű kutyával sem. Schiff Mónika hallott már olyan esetről, hogy megázott a vakvezető kutya szőre s a buszvezető nem engedte fölszállni a járműre. A bevásárlóközpontokban sincs egyszerűbb helyzetük a vakoknak, egy átlagos vásárlás nekik sokszor másfél óráig tart, ebből harminc perc azzal megy el, hogy rávegyék a biztonsági őröket, portásokat, hogy beengedjék őket az épületbe a kutyájukkal együtt.

A tömegközlekedési járműveken Bodzi keres szabad ülőhelyet N. Attilának, de kíváncsiak voltunk arra, hogyan reagál a többi járókelő, ha egy vak ember fölszáll mondjuk egy buszra.

– Meglehetősen toleránsak, segítőkészek velem, tegnap például gyakorlás során is átadták az ülőhelyet, mikor meglátták nálam a fehér botot és a kutyát. Persze előfordul, hogy egy-két fejvesztve rohanó járókelő úgy szalad el mellettem az utcán, hogy majdnem fellök, de ez sem szándékos, inkább csak a figyelmetlenségüknek tudható be. Egyébként a kutya nagy szabadságot jelent, nem kell állandóan keresnem egy családtagot, aki épp ráér és elkísér engem ide-oda. Jellemző viszont, hogy amíg csak botot használtam, többször segítettek nekem átkelni a zebrán, vagy leszállni a villamosról, most, hogy velem van a kutya, sokan azt gondolják, elég az ő segítsége.

N. Attila egyébként számítástechnikával foglalkozik, mielőtt megvakult, műszerészként tevékenykedett. Fájt a szíve, hogy szakmát kellett váltania, de nem volt más választása, örült, hogy egyáltalán el tudott helyezkedni. Párja szintén vak. Interneten ismerkedtek meg, s ott tartották a kapcsolatot majdnem két és fél évig. Ebből aztán nagy szerelem lett. A köztük lévő harmónia teljes. N. Attilának egyébként világos színű labradorja van, párjának pedig fekete, de ez nekik semmit sem számít.

Szencz Dóra