A „Facebook forradalma” – így definiálta számos publicista a tunéziai és egyiptomi fordulatokat, melyek során a közösségi portálokon szerveződő tüntetők véget vetettek korosodó és koros diktátorok évtizedes uralmának. Bár az elnevezés hangzatos, valóságtartalma hagy némi kívánnivalót maga után. A forradalmakat ugyanis nem a Facebook, de nem is a Twitter, hanem az emberek csinálták. A netes alkalmazások nem inspirációt, pláne nem célt, hanem pusztán csak eszközt jelentettek a forradalmárok számára.

A történelem tanúsága szerint a forradalmárok szinte mindig az uralkodó osztály által perifériára szorított elégedetlen fiatalok soraiból kerülnek ki, miközben az aktuális rendet, a megkövesedett rezsimeket a zömében idősebb korosztály védi. A fiatalok korukból adódóan nyitottabbak a modern technikai vívmányokra, melyeket ezért sikerrel használják harcuk során, és mire az öregedő rezsim észbe kap, már késő.

Luther Márton az olcsó nyomda elterjedésének köszönhetően terjeszthette igéit. 1918-ban Lenin azt írta: „A szocializmus telegráf nélkül nem több üres szavaknál.” Ruhollah Khomeini támogatói magnókazettákon csempészték be az ajatollah lázító szónoklatait a sah által uralt Iránba. Tunéziában és Egyiptomban csakis azért mozgósíthatott ekkora tömegeket a Facebook, mert a 40-es éveikben járó tiszteket alkalmazó titkosszolgálatok egyszerűen figyelmen kívül hagyták a webkettes alkalmazások jelentőségét. A cenzorok elfelejtették cenzúrázni a külföldi közösségi oldalakhoz való hozzáférést.

Ahogy régen, az új technológia most is csak a szikrát pattintotta ki. A futótüzet már a széles társadalmi elégedetlenségből táplálkozó népharag okozta. A Ben Ali és Mubarak elnökök bukását kikényszerítő, százezreket felsorakoztató mozgalmak nem az interneten születettek. Tuniszban, vagy a kairói Tahrír téren a népek ifjai, majd öregjei gyűltek össze, akik a virtuális kezdő lökés után saját tradicionális kommunikációs csatornáikon és társadalmi hálózataikon szervezték meg magukat.

Nem a Facebook forradalma volt. Ha a gazdasági és társadalmi körülmények nem adottak, a legfurmányosabb technológia sem képes utcára szólítani a népet. 2008-ban egy egyiptomi Facebook-csoport általános tüntetésre felszólító felhívásához a közösségi portálon több tízezer ember csatlakozott. A tüntetéseken azonban csupán pár száz ember jelent meg, ők is leginkább az egyetemi campusokban.

A jelenlegi egyiptomi forradalom apropójából Szíriában hiába hirdette meg a Harag Napját egy másik Facebook-csoport. Érdeklődés hiányában a tüntetés elmaradt. Indiában szintén felívelőben van a Facebook-aktivitás, a fiatalok pedig előszeretettel kommentálják az aktuális politikai eseményeket. Tényleges akcióknak azonban egyelőre nyomuk sincs.

A tények ellenére az internet – de különösen a fenti eseménysorok kapcsán rivaldafénybe került webkettes alkalmazások – a világ nyugati fertályán a szabadság és a demokrácia jelképévé vált. Az évtizedek során az egyszerű kommunikációs eszközből önmagát alternatív valósággá kinövő internet-országok és kultúrák közötti ideológiai és politikai viták divatos témájává vált.

„Az Egyesült Államok kiáll az internet szabadságáért” – így összegezhető Hillary Clinton 2010. januári beszéde. Az amerikai külügyminiszter szónoklata furcsa déjá vu-ként csengett a híradásokban. Mintha a nem is túl távoli történelem ismételné önmagát. Hasonló szózatot intézett Irak lerohanását megelőzően George Bush is a világ nemzeteihez. A demokráciaexport mámorában úszó elnök ugyanolyan totalitarizmusba hajló küldetéstudattal dicsőítette az amerikai szabadságjogok erkölcsi fölényét, amilyennel a jelenlegi külügyminiszter asszony ágált a virtuális szabadság mellett.

Az idők persze változnak. Az „amerikai földből” „amerikai hálózatok”, a „terroristákból” pedig „internetes kalózok” lettek. Ami változik, az csak a csomagolás. Mint a történelmi példák is igazolják, a gondolkodók hajlamosak minden új, a széles tömegeket elérő ideától és technikai vívmánytól a világ megváltását remélni.

A kommunizmus megálmodói és szószólói a proletárok világméretű egyesüléséről álmodtak. A forradalom persze elmaradt, az eszmék pedig ahol el is terjedtek, nem uniformizáltak, hanem helyi arcot öltöttek. Ehhez hasonlóan a demokrácia is országról országra másként érvényesül.

Az internet elterjedése idején a sokak által megjósolt világ-uniformizálódás elmaradni látszik. Minden jel arra utal, hogy a virtuális világ mindenütt a helyi kultúra viszonyaihoz formálódik. Bár – ahogy a való életben – itt is vannak globális szubkultúrák, a nemzetek mindenhol az értékeikkel és a domináns néplélekkel összhangban alakítják ki internetezési szokásaikat, az internet szabályozása pedig mindenütt a helyi közélet normái mentén történik.

A politikai korrektségre kínosan ügyelő Németországban a szélsőjobboldali ideológiákat terjesztő oldalakra sújt le az állami cenzúra. Az sem a véletlen műve, hogy szintén a törvények által túlszabályozott Németország lesz az első, ahol egy készülő jogszabály szerint a jövőben az e-mailben írt ígéret is kötelező erejű és számon kérhető lesz. Indiában a radikális vallási és extrém nacionalista oldalakat cenzúrázzák. Az amerikaiak pedig, miként az afgán hegyekben, online is a dzsihádistákra vadásznak. A kínai állam korlátlan szabadságot ad polgárainak egészen addig, amíg azok nem avatkoznak be politikai ügyekbe. Ez az elv érvényesül a digitális szférában is. Az ellenzéki és pornográf oldalakon kívül a kínai polgárok bármilyen alkalmazáshoz hozzáférhetnek.

Bár Washington gyakran bírálja a kínai állami cenzúrát a BBC 2010 márciusi felmérése azt mutatja, hogy a kínaiak többsége, csakúgy, mint az európaiaké, elveti a szabályozatlan internet gondolatát. A briteknek például 55 százaléka gondolta úgy, hogy az államnak bizonyos esetekben korlátoznia kell a felhasználók által elérhető tartalmakat. A felmérés bizonyítja, hogy a nyugati polgárok szemében a szabadság nem egyenlő az anarchiával. Ahogy a valós életben, úgy a virtuális világban is elvárják, hogy figyelő szemek kiszúrják az ártó szándékú vagy morálisan aberrált elemeket, akik veszélyesek mások biztonságára vagy jó ízlésére.

A fenti felmérés meglepetése, hogy csupán két nemzet, a dél-koreai és a nigériai többsége vélte úgy, hogy a kormányoknak semmilyen körülmények között nem kellene beavatkozniuk az internet használatába. Ennek okai helyi sajátosságokkal magyarázhatók. A Kína és Észak-Korea szomszédságában élő dél-koreaiak identitásának fontos sarokköve a demokrácia eszménye.

Nigériában ennél prózaibb okai vannak a dolognak. A Google kimutatása szerint az afrikai ország fiataljai leginkább szórakozásra és pornográf tartalmak böngészésére használják a hálót. Tudván, hogy ez sem a helyi keresztény, sem pedig a muszlim politikai elit értékeivel nem kompatibilis, inkább nem szeretnék, ha az állam beleszólna a dolgukba.

A fenti példák is mutatják, a népek és kormányok a való életben alkalmazott politikájukat próbálják átültetni a virtuális szférába. Az észak-európai, jóléti államként definiált országok a virtuális valóságban is gondoskodnak polgáraikról. Nem véletlen, hogy elsőként éppen Finnország, majd Észtország volt az, ahol törvénybe iktatták az internet-hozzáférést, mint alapvető emberi jogot. A balti honatyák szerint ugyanis az internet olyan alapvető infrastrukturális szolgáltatás, mint az utak, a szemétszállítás vagy a vízhálózat.

Norvégiában több százezer jogvédett könyvet pakolnak fel az ország digitális könyvtárába. A norvég állam pedig ki is fizeti az országra vonatkozó több millió dolláros jogdíjat.

Amit számos nyugati országban – így a színvonalas oktatást a gazdagok kiváltságaként kezelő Egyesült Államokban – lopásnak tartanak, azt Norvégiában a tanuláshoz való általános jog segítéseként értékelik. Az sem véletlen, hogy épp a mindenkori menekültek fő támogatója, a liberális Svédország szerverei fogadták be a számos országban erősen üldözött The Pirate Bay nevű kalózoldalat, csakúgy, mint a diplomáciai jelentéseket és más államtitkokat kiszivárogtató WikiLeakset is.

A sors iróniája, hogy a túlzott liberalizmus, ahogy a való életben, úgy a digitális szférában is visszaütött. A máshol jogsértőnek tartott, svéd szerveren futó oldalak körüli bonyodalmak legalább akkora fejtörést okoznak Stockholmnak, mint az országban letelepedett, szabadságjogokkal visszaélő menekültek tízezrei. A szabadság, legyen az valós vagy virtuális, nem csupán jogokat ad, de kötelességekkel is jár. Ez egyénekre és országokra is vonatkozik.

A történelem során nem egy példa volt arra, hogy diktatúra alól frissen felszabadult népek káoszba vagy legalábbis identitásválságba süllyedtek, miután megszabadulván béklyóiktól megrészegítette őket a korlátlan szabadság. Elég az egykori kommunista országokra gondolni, ahol a rendszerváltozást követő években a kultúra-idegen liberális eszmék súlyos károkat okoztak a mentálhigiéniában.

Nincs ez másként a virtuális életben sem. Az Eurostat nevű statisztikai vállalat 2011-es felmérése szerint az Európai Unió országai közül Magyarországon (46 %), Szlovákiában (47 %) és Bulgáriában (58 %) a legmagasabb a vírusos számítógépek száma. A fertőzést leggyakrabban letöltések, illetve vírusokat tartalmazó oldalak megnyitása okozza. Az unió keleti barakkjaiban ugyanis sok felhasználó vagy nem telepít vírusirtót a gépére, vagy pedig nem frissíti azt. Az internet adta korlátlan szabadsággal tehát éppen azokban az országokban bánnak a legkisebb felelősséggel, ahol a rendszerváltással járó sokk a leginkább megviselte a társadalmakat.

Összehasonlításként Csehországban a vírusos gépek aránya 26, Horvátországban 33, Törökországban 36, Lengyelországban 30 százalék. Érdemes megjegyezni, hogy fekete-afrikai országokban – így a fent említett Nigériában – a számítógépeknek több mint 80 százaléka vírusos. Szakértők szerint az afrikai vírusgócok a világ többi országában is veszélyt jelentenek a gépekre. Furcsa analógia ez. A fekete kontinens problémái már nem csak a való életben állítják kihívás elé a világot.

Ha a kulturális uniformizmus nem is, a világfalu elmélete beigazolódni látszik, hiszen a lokális problémák már a világ távolabbi pontjain is éreztetik hatásukat. A való és virtuális életben egyaránt.

Sayfo Omar

Idézetek Hillary Clinton internet-szabadságról tartott beszédéből

– Kiállunk az egységes internetért, ahol minden ember egyenlően férhet hozzá a tudáshoz és gondolatokhoz.

– Nem toleráljuk azokat, akik erőszakra buzdítanak másokat.

– Azok, akik terroristák toborzására vagy lopott szellemi vagyon terjesztésére használják az internetet, nem választhatják el virtuális tettüket valós személyiségüktől.

– A szabad vallásgyakorlásért online is úgy kell harcolnunk, ahogy azt a való életben tesszük.

– A terroristáknak és azoknak, akik szövetségeseikként dolgoznak, tudniuk kell, hogy az Egyesült Államok megvédi a hálózatait.

– Azon országoknak és személyeknek, akik virtuális támadásokat hajtanak végre, viselniük kell a következményeket és a nemzetközi bírálatot.

– A csatlakozás szabadságának gondolata azt jelenti, hogy a kormányoknak nem szabad megakadályozniuk az embereket az internethez, különféle oldalakhoz és egymáshoz való csatlakozáshoz.