– Milyen állapotban van a hazai igazságszolgáltatás?

– Gyengélkedik. Az ítéletek nem eléggé súlyosak. Olyan ítéletek születnek komoly esetekben is, amelyek már-már felháborítóak. Ennek okát nehéz pontosan megfogalmazni, de talán a szocializmus negyven éve alatt a lopás nem volt társadalmilag annyira szégyellni való, mint Nyugat-Európában. Nálunk a lopás szinte bocsánatos bűnnek számít. Ez a szellem a törvényhozót és a jogalkalmazót is áthatja, talán mert a jogvédők és a liberálisok túl gyakran hangoztatják, hogy a társadalom felelős azért, ha valaki bűnözővé válik.

– Kuncze Gábor, korábbi SZDSZ-es belügyminiszter vezette be a „megélhetési bűnözés” fogalmát. Van olyan?

– Nincs. Tapasztalataim alapján állítom, nincs olyan elkövető, aki a családjának juttatott volna abból, amit lopott. Nagyon sok szegény ember van, de a többségük nem megy lopni, így ez az évelés nem helyes. A bűnözés attól nem lesz elfogadható, hogy valaki szegény. Nyugaton, az USA-ban a lopást nagyon keményen büntetik. Ott egy lopás nem tucatbűn, mint nálunk. Nagyon komolyan veszik és komolyan büntetik. Amíg nálunk felfüggesztett büntetéseket adnak érte, addig odaát tíz-tizenöt év börtönt is adhatnak ugyanezért. Vagyis nálunk a jogi és a társadalmi felfogás kell változzon, mégpedig úgy, hogy kevesebb toleranciát mutasson, különösen a vagyon elleni elkövetőkkel szemben.

– Miért éppen velük szemben?

– Mert a vagyon elleni bűncselekmények, a lopás, a rablás, a csalás és hasonlók érintik a legjobban a társadalmat, mivel alapjaiban támadják az emberek vagyonbiztonságát, miáltal az emberi kapcsolatrendszert is rombolják. Aki bűncselekmény áldozatává vált, az az embertársait már másképpen látja, elveszti irántuk a bizalmát. Nem az emberölésért kiróható halálbüntetés visszaállítása a legfontosabb, mert a gyilkosság eseti bűncselekmény, viszonylag ritkán fordul elő, miközben lassan nem lehet olyan emberrel találkozni, aki ne vált volna zsebtolvajok, autótolvajok, trükkös tolvajok áldozatává. Ha a közbiztonságot javítani akarjuk, akkor a legfontosabb intézkedés azt kell legyen, hogy a vagyon elleni bűncselekmények elkövetőit keményen megbüntessék.

– Ez használna?

– Igen, mert az elkövetők a betörést, a lopást üzleti vállalkozásnak tekintik. Úgy kalkulálnak, hogy megcsinálnak száz-kétszáz betörést, mire tetten érik őket. A bíróságtól azonban első lebukásuk után ezekért még nem kapnak komoly büntetést, mivel ez az első alkalom volt. Próbára bocsátják vagy felfüggesztett elzárásra ítélik őket, miközben természetesen a sértettek kára megtérítetlen megmarad. Ezzel a lehetőséggel a bűnözők persze tökéletesen tisztában vannak. Második-harmadik lebukásig kell eljutniuk, mire talán-talán elzárásra ítéli őket a magyar bíróság, persze csak akkor, ha úgy jön ki egy újabb büntetőeljárás ideje, hogy egybeesik egy korábbi próbaidővel, vagy felfüggesztett ítélettel. Ha azonban ügyesen sakkozik valaki, vagy csak szerencsés, akár több száz, vagy akár ezer bűncselekményt is elkövethet, mire ténylegesen börtönbe kerül. Tehát joggal vélik úgy, hogy megéri bűnözni.

– Erre mondja a népnyelv, hogy bolond, aki tisztességes… Hogyan lehetne ebből a körből kitörni?

– Például úgy, hogy a visszaeső bűnözőket súlyosabban büntetik. Akkora priuszokat látok nap mint nap a bírósági aktákban, hogy nem férnek el az íróasztalon. Ismerek olyan bűnözőt, aki amikor én még meg sem születtem, már büntetett volt; gyakorlatilag negyven éve bűnöző életet él. És a bíró újra és újra kiengedi az előzetesből, ő pedig egy héten belül ismét visszakerül… Eközben annyi kárt okoz, hogy az egyszerűen elmondhatatlan. Ehhez képest olyan büntetések születnek az ügyében, hogy az nevetséges. A rá kimért bírói ítéletek súlya messze nem tükrözi az ő negyvenéves bűnözői múltját és az ebből fakadó társadalmi veszélyességet.

– Ki a felelős ezért?

– A jogalkotó és a jogalkalmazó egyaránt. A büntetésre kiszabható keret sem ad akkora lehetőséget a jogalkalmazónak, mint azt a társadalmi igény elvárná, mert a törvényhozó sem húzza meg olyan szigorúra a büntetési határokat, ahogyan kellene. A bírói jogalkalmazás pedig tovább liberalizálja a kereteken belül kiszabható büntetéseket.

– Mit jelent ez?

– Azt, hogy egy öttől tíz évig kiszabható büntetésnél a bíró még az öt évet sem ítéli meg, hanem jóval alámegy, pedig az elkövető múltja nem indokolná a csökkentést. A bírói gyakorlatban az enyhítő körülményeket olyan nagy súllyal veszik figyelembe, hogy emiatt olykor nevetséges ítéletek születnek.

– De miért?

– Ennek részben a liberális gyakorlat az oka, amit a régi bírók sajnos átörökítettek az újabbakra. Így alakult ki egy általános bírói ítélkezési gyakorlat, amely gyakran éppen a sértettek érdekeire nincsen tekintettel. A másik ok, hogy a bíró érthető módon abban is érdekelt a munkája során, hogy a döntéseit ne érje kritika. Az pedig akkor fenyeget, ha az általa hozott ítéletet a másodfok helyesbíti, vagy hatályon kívül helyezi. A bírónak az a legjobb, ha minél egyszerűbben, minél gyorsabban lezárja az ügyet. Ez pedig sokszor akkor lehetséges, ha nem ad súlyos büntetést az elítéltnek, ami a legtöbbször már első fokon jogerőssé válik.

– Vagyis az elítélt ott helyben lemond a fellebbezési jogáról?

– Igen. Egy visszaeső bűnözőnek nagyon is megfelel egy enyhébb ítélet, mert ez tökéletesen belefér az elképzeléseibe, és mivel az ügyészség is meglehetősen liberális, ő sem erőlteti a súlyosbítást. A bírókat pedig a lezárt ügyek eredményessége alapján ítélik meg. Az tapasztalható egy-egy ítélethirdetéskor, hogy majdnem elnézést kérnek az elkövetőtől, amiért egyáltalán el merik ítélni. „Most adunk három évet magának, de ne ijedjen meg, mert kedvezmények illetik meg…”

– Kedvezmények? Milyen kedvezmények?

– Az egyik legfontosabb kedvezmény az összbüntetés kiszabásának lehetősége. Mondjuk, van egy elkövető, akit elítéltek egy adott időszak alatt már többször is, és mondjuk, a legújabb ítéletben szereplő elkövetési idő megelőzi a korábbiakat. Magyarán ezt a bűncselekményt a többi cselekménye előtt követte el, de most tárgyalja a bíróság. Elvileg egy eljárásban is letárgyalható volna valamennyi ügye, de az élet másként diktál, mert például Miskolcon és Esztergomban is folyik eljárás ellene, de ezeket az ügyeket valamilyen gyakorlati okból nem lehet egyesíteni. Így külön-külön több ítélet születik. Ezt követően abból a logikából kiindulva, hogy méltánytalan volna ezeket külön-külön letöltetni az elítélttel, egy új, közös ítéletbe foglalják valamennyit. A kisebb ítéleteknek ezáltal elveszhet akár a háromnegyed részük is…

– Mennyi?

– Ha valakinek már van egy korábbi ítélete, amit még nem hajtottak végre rajta és most egy másik ügyért is elítélik, akkor az előbbi ítéletnek csak mintegy a negyedét kell letöltenie, a többi elvész az összbüntetésbe foglalás során.

– És ezt tudják a bűnözők?

– Pontosan tudják. Az összbüntetés intézménye miatt a bűnözőnek szinte érdeke, hogy mielőtt egy ítélet jogerőre emelkedik, újabb bűncselekményt kövessen el, és ne utána. Tehát ha valakinek van egy jó jogi tanácsadója – és miért ne lenne –, az megmondhatja neki, hogy miképpen időzítse a bűnelkövetést. Ez persze igaz a felfüggesztett büntetések és a feltételes kedvezmények tudatos tervezésére is. Nagyon sok bűnöző már így tevékenykedik. Ne gondoljuk, hogy az elkövetők buták.

– Mi a helyzet a sértettekkel? Velük ki törődik?

– Jó kérdés. A bírók részéről az empátia hiányát érzékelem a társadalom iránt. Holott a legfontosabb szempont az kellene legyen, hogy az átlagpolgárt megvédjük a visszaeső bűnelkövetőktől és garantáljuk, hogy a tisztességes emberek biztonságban éljenek. Ám a mai igazságszolgáltatási rendszerben minden fontosabb annál, hogy a tisztességes dolgozó embert megvédjék. A sértettel való bánásmód gyakran feltűnően udvariatlan a bíróságokon. Aztán csodálkozunk, ha az állampolgárnak elmegy a kedve az igazságszolgáltatástól. A sértettek gyakorlatilag puszta tárgyak a sokszor évekig elhúzódó ügyekben. Ilyen-olyan hatóságok elé idézgetik őket, amit teljes joggal zaklatásként élnek meg. Ráadásul a büntetés visszatartó hatása csak akkor lenne erős, ha gyorsan követné az elkövetést. Ám az elhúzódó eljárásokban ez a kívánalom nem érvényesül. Sőt az elhúzódó eljárás a végül kiszabható büntetést is jelentősen csökkenti. A sértettek a hosszú és kellemetlen eljárások miatt gyakran mondják: már azt is bánják, hogy egyáltalán feljelentést tettek, csak már lenne vége. A káruk persze szinte soha nem térül meg, ráadásul kényelmetlen tanúzási kötelesség nehezedik rájuk, hosszú időn át. Az sem ritka, hogy tapintatlanul nekiesnek az elkövetők ügyvédei a sértetteknek, durva és tapintatlan módon akarják bizonyítani, hogy a sértett hazudik, hamisan vádol.

– Ismerjük ezt az ügyvédi színjátékot…

– A jogban járatlan sértett azonban nem, s ezért olykor már szinte vádlottnak érzi magát az eljárásban. Az emberek igen rosszul élik meg, hogy az igazukért mennek bíróságra és a végén őket vádolják. A sértetteket egyébként meg sem kérdezik, hogy szeretnének-e hozzászólni, kérik-e a vádlott megbüntetését, vagy hogy milyen mértékű büntetés volna arányban az elszenvedett kárukkal, hanem a tárgyalás végén elküldik őket úgy, hogy fogalmuk sincs arról, mi történik a továbbiakban. Az lenne a helyes, ha a sértett érezné, érte van a per és neki szolgáltatnak igazságot. Azt ugyan megkérdezik, hogy polgárjogi igényre tartanak-e igényt, vagyis az okozott kár megtérítésére a bíróság kötelezze-e az elkövetőt, de szegényeket arról nem tájékoztatják, hogy esélyük sincs a tényleges kártalanításra, mert aki harminc-negyven éve bűnözésből él, azon semmit sem lehet behajtani. Nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is igazságot kellene szolgáltatni valami módon a sértettnek. Tájékoztassák például, hogy mikor hirdetik ki az ítéletet, hogy ott lehessen, és ami a legfontosabb, hogy kemény ítélet szülessék.

– Mennyi időnek kell eltelnie, mire a tavaly óta elindult változások hatása e téren is érezhetővé válik?

– Hosszú idő telik el, amíg a liberális szemléletmód megváltozik. Helyes törvényalkotással sokat lehetne ezen javítani, sőt az lenne az alapja mindennek, de a társadalmi erkölcs változása is szükséges. Magának a jogállamnak kell továbbfejlődnie. A Fidesz-kormány most végre bevezeti a középmérték alkalmazását. Ez azt jelenti, hogy a kiszabható büntetési keretet a bíró úgy veheti figyelembe, hogy annak középmértékéből indul ki, és onnan kezdődik a súlyosbító-enyhítő körülmények értékelése. Elég szomorú, hogy a jogalkalmazó kezét ilyen szinten meg kellett kösse a törvényalkotó, mivel nem tartotta alkalmasnak a bírót a helyes büntetések kiszabására.

– És miért nem?

– Azért, mert eddig úgy volt, hogy a büntetési keret alsó harmadából indultak ki a bíróságok. Ma egy kettőtől nyolc évig terjedő ügyben már a középmérték a kiindulási alap, ami öt év. Ez módosul az enyhítő és súlyosbító tényezők hatására le és fel. Ez lényeges szigorítást jelent, hiszen a korábbi bírói gyakorlat szerint ugyanebben az ügyben nem öt évnél indult a mérlegelés, hanem a keret alsó harmada körül, úgy három évnél. Nem egy sorozatos visszaeső hangoztatta, azért nem szeretik a Fideszt, mert annak idején akkor ítélték el őket, 1998 és 2002 között, amikor ez a szemlélet uralkodott, és súlyosabb büntetést kaptak. Ez a társadalomnak jó volt, az elkövetőknek kevésbé. De hiszen a cél éppen ez, hogy az állampolgár érezze jól magát és ne a bűnöző.

Antal Ferenc

Dr. Takács Szabolcs

1991-ben érettségizett a Bonyhádi Petőfi Sándor Gimnáziumban.

2003-ban szerzett jogi diplomát a Pécsi Janus Pannonius Tudományos Egyetem jogi karán.

Négy év ügyvédjelöltködés után szakvizsgát tett, majd 2008-ban saját ügyvédi irodát alapított Budapesten.

Tevékenységi köre főleg büntetőjog, illetve polgári perjog.