Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, a magyar huszáreszmény terjedéséhez felbecsülhetetlen mértékben járult hozzá Petőfi Sándor János vitéz című költeménye. A szegény sorból e fegyvernemhez csatlakozó fiatal legény irigylésre méltó katonai sikerei, hősiessége, tisztessége, végül a francia király által felajánlott gazdagság helyett szülőföldjének és mátkájának választása olyan példaképpé emelte, akihez a korábbi évtizedekben méltán akart hasonlítani a tanulóifjúság.

Hogy miért változott akkorát a világ Magyarországon is, hogy a János vitézhez hasonló regényhősök ma már nem képesek felvenni a versenyt a médiacelebek alacsony értelmi képességű szereplőivel, egy másik tanulmány témája lehet. Valami azonban mégis elindult, amikor 1989-ben a Történelmi Lovas Egyesület évenkénti gyakorisággal útjára indította az 1849-es tavaszi hadjárat felelevenítését. Ezen napjainkban a Magyar Hagyományőr Világszövetség csapatai mellett a Magyar Huszár és Katonai Hagyományőrző Szövetséghez tartozó katonai hagyományőrző alakulatok is részt vesznek a művelődési intézmények támogatásával.

Azóta huszonkét év telt el, és ma már Közép-Európa legjelentősebb katonai hagyományőrző rendezvényéről beszélhetünk. Mert lehet több résztvevője a borogyinói, waterlooi, austerlitzi csaták újrajátszásának, azok csupán mindig egyetlen helyszínen és hétvégen zajlanak, ezzel szemben a tavaszi hadjárat résztvevői mintegy két hétig településről településre vonulnak, és a harcászati cselekmények mellett mulatságokat, koszorúzásokat, megemlékezéseket tartanak.

És ami talán mindennél lényegesebb, az érkező katonákat, huszárokat már-már olyan rokonszenvvel, kedves kínálással fogadják mindenütt, mint amikor annak idején vonultak be egy-egy faluba, kiverve onnan a valódi megszálló ellenséget.

A puszta látványon túl az emberek érzelmileg is azonosulni tudnak az adott korszak hőseivel, magukkal ragadják őket az események. Elfelejtik a tankönyvekben sulykolt tananyagot, mely szerint Magyarország Hunyadi Mátyás óta nem nyert háborút, amikor a történelmi hitelességnek megfelelően a szemük előtt diadalmaskodnak a honvédek és huszárok.

Korhatár nincs. A legidősebb huszárt, Nagy Kálmánt 101 éves korában szólította el a Teremtő, de ott van nyomában Bolvári Józsi bácsi a maga több, mint 90 esztendejével. A gyermekek sem hiányoznak, aminek roppant egyszerű a magyarázata. A katonai hagyományőrzés időigényes tevékenység és főleg hétvégeken szólítja el a férjet a családi tűzhely mellől. A gyakori távollétből adódó feszültség csak úgy csillapítható, ha a család is vele tart, persze szintén korhű öltözékben, akik pedig gyermekeiket is magukkal viszik, biztosak lehetnek benne, hogy öröklődik az élmény.

Ahol felcsillan a fény, ott megjelenik az árnyék is. A községről községre vonuló honvédek elődeikhez hasonlóan áznak, fáznak, sátrakban éjszakáznak, ami a csípős áprilisi éjeken nem a legkellemesebb élmény. A határon túli területekre is kiterjedő rendezvény magyarországi fő szervezője, Fülöp Tibor szerint annak idején is hasonló módon oldották meg az ellátást, csak sokkal nagyobb seregnek, mint most és persze más technikai eszközökkel. A lovakat bekötötték a települések istállóiba, az élelmet szekerekkel szállították, vágóállatokat hajtottak.

– Nem tudjuk, hogy kaptak-e naponta főtt ételt, de a pár évtizeddel ezelőtti paraszti mindennapokhoz hasonlóan, nyilván volt tarisznyájuk, amiben a kenyeret, szalonnát, hagymát mindig magukkal vihették – mondja Fülöp Tibor.

Ahhoz képest, hogy saját alakulatánál mindenki részesül bizonyos alapkiképzésben, a csatajelenetek résztvevőinek nincs lehetőségük begyakorolni a részleteket, néhány kisebb sérüléstől, töréstől eltekintve mégsem esett senkinek komolyabb baja az elmúlt két évtizedben.

A gondok egészen másutt jelentkeznek, például annál a kérdésnél, hogy ki öltözzön be ellenségnek. Márpedig, ha nem hívják be a magyarsággal hadban álló népek fiait, akkor magyaroknak kell vállalni ezt a nem túl hálás szerepet is.

Annak eldöntése sem könnyű, hogy ki csináltasson magának osztrák egyenruhát. Aztán a csapatok elkezdték varratni ezeket a ruhákat, az isaszegiek vérteket gyártattak, a kecskemétiek Kun Attila vezetésével régi tűzoltóruhákat és tarajos sisakokat szereztek be, amelyek megszólalásig hasonlítanak az egykori császári felszereléshez. Azóta már valóban korhű csatajeleneteket lehet eljátszani, és ezzel megnyílt a lehetőség a nemzetközi közvélemény előtti megjelenítésére.

E célból lett volna szerencsés egy lovas csapatot felvonultatni Magyarország EU-elnöksége idején a központi tárgyalások helyszínéül kijelölt gödöllői kastély parkjában. A diplomaták házhoz jönnek, ám a nagy feltűnést keltő kulturális látványosságot biztonságpolitikai okokból mégsem engedélyezték. Nem kevésbé sajnálatos tény, hogy az idei rendezvényt első ízben kizárólag a hagyományőrzők és az önkormányzatok biztosította pénzből szervezik, a költségekhez a Honvédelmi Minisztérium egyetlen fillérrel sem járult hozzá.

Ennek ellenére az akarat és elszántság ezúttal is a megszokott magas színvonalon emlékezik és emlékeztet a 153 évvel ezelőtti eseményekre. Sőt az eddig mérsékelt érdeklődést mutató Hatvan és Vác új vezetése is bejelentette aktív szerepvállalási szándékát.

Ugyancsak örvendetes fejlemény, hogy az I. Izsai Lovas Hagyományőrző Egyesület magára vállalja a felvidéki hadjárat megszervezését, megfelelő létszámú csapat felállítása esetén pedig csatajeleneteket is rendezhet.

– Erdélyben ilyen létszámgondok már nincsenek, lassan több lesz náluk a huszár, mint Magyarországon – nyugtázza Fülöp Tibor.

Amíg azonban a szervezőket örömmel töltheti el, hogy jó néhány kihagyott év után Vác újra teljes értékű hadjáratos állomássá lett, elszomorító, hogy a két évtizeden keresztül kifogástalan együttműködést tanúsító Jászjákóhalma olyan méltatlan helyzetet teremtett az idén, hogy a 23. Tavaszi Emlékhadjárat csapatai nem vonulnak be a településre.

Jászjákóhalma ugyanis most iktatta be azt a gyakorlatot, amelynek lényege, hogy a Tavaszi Emlékhadjárat részvevőit szembeállítja a helyi hagyományőrzőkkel. Bár egyes hagyományőrző csoportok, elsősorban a helyi és szomszéd településeken működő gyerekcsapatok a sajátos kötődések miatt egyszerűen nem tehetik meg, hogy ezzel a helyzettel szembeszegüljenek, szégyen és gyalázat, hogy vannak olyan hagyományőrzők, akik a bajt meglovagolva, hitelesíteni igyekeznek a rombolást. Az emlékhadjárat alakulatai ehhez nem kívánnak társak lenni.

Minden bajra van azonban megoldás. Jásztelek a hadjáratosok kérésére átveszi Jászjákóhalma szerepét, így újabb állomással bővül a rendezvénysorozat, miközben Jászjákóhalmán is zajlanak megemlékezések és ünnepségek az 1849-es események kapcsán, igaz, nem az emlékhadjárat keretében.

A megemlékezés kétségkívül két leglátványosabb műsorának helyszíne Isaszeg és Tápióbicske, ahol nagyszerű pirotechnikával előkészített tüzérségi bemutatókra kerül sor. Utóbbinál az óriási szabad terület, valamint a település többszöri el- és visszafoglalása széles körben népszerű csatajelenet újrajátszására ad lehetőséget. Nem véletlen, hogy akár hétvégére, akár hétköznapra esik, mindig ide özönlik a legtöbb hagyományőrző.

Történelmi jelentőségét tekintve is meghatározó a tápióbicskei ütközet sikere, hiszen ez az önbizalom-erősítő diadal alapozta meg a szabadságharc további hadi eseményeit. Az akkor mindössze huszonegy esztendős Than Mór, Görgey Artúr hadifestője két képpel is – A Tápió hídjának elfoglalása és A tápióbicskei ütközet – megörökítette a történteket.

A csata másik jelenetének Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényében állított emléket, amikor Sebő Lajos magyar és az általa párbajban megölt osztrák ezredes alakját mintázta meg Baradlay és Palwicz Ottó viadalában.

A történelmi helyszín vonzotta oda 2007 áprilisában díszvendégként Orbán Viktort. A jelenlévőkhöz a Tápió hídjáról intézett beszédében méltatta az 1848-as forradalom és szabadságharc, azon belül pedig a tápióbicskei ütközet jelentőségét, hivatkozott történelmi nagyjaink példamutatására, hangsúlyozta a magának kiváltságokat követelő, nemzetellenes új arisztokrácia elleni fellépést, a magyarok szabadságvágyát, amelyet az országot 2007-ben vezető hatalom még korlátozni is igyekezett. A nemzeti elkötelezettség és büszkeség példájaként említette azokat az egykori honvédeket, akiknek Ferenc József az önkényuralom évei után kiemelt nyugdíjat ígért, ha megkoszorúzzák a Pestet lövető Hentzi emlékművét, ám erre semmi pénzért nem voltak hajlandók.

Buda bevétele időben és térben is kissé távol esik a hadjárat többi helyszínétől, így azt külön rendezvényként, csata nélkül tervezik. Mivel Pest-Buda polgárai 1849-ben is eszem-iszommal ünnepelték a diadalt, a főszerepet a budai Várban felállítandó Huszárkonyha képezi. Ez semmiképp sem lesz hagyományos értelemben vett főzőverseny, ezt korhű külsőségei (edények, ruházatok stb.) nem is tennék lehetővé, de látványos forgatagnak készül.

Szakács Gábor