Az amerikai politikai kutatóintézetek igen pozitív és nagymértékben túlzó előrejelzései szerint a jelenlegi észak-afrikai „szabadságharc-láncolat” az Egyesült Államok globális pozíciójának hathatós megerősödését fogja eredményezni.

A kutatóintézetek által felvázolt forgatókönyv szerint ezek az észak-afrikai országok a nyugati típusú demokrácia kiépítésének útjára fognak lépni, megnyitva piacaikat az amerikai nagyvállalatok befektetései előtt. A legnagyobb hasznot azonban a líbiai olaj amerikai tulajdonba vétele fogja jelenteni.

Ezzel a lépéssel az USA olcsó nyersanyaghoz jut, ami felpörgeti gazdaságát. Ugyanakkor a nagy ellenfél, Oroszország, amelynek gazdasága a nyersanyag eladásától függ, kénytelen lesz árait a világpiachoz igazítani, azaz az olcsó amerikai olajjal versenyre kelni, ami az orosz gazdaságot nagymértékben meg fogja gyöngíteni.

A líbiai olaj megszerzése a legfontosabb eleme a „Dominó-hadműveletnek”, olyannyira, hogy az USA kész a katonai beavatkozásra is, amennyiben a líbiai „szabadságharc” nem vezetne eredményre.

Csak kitérőként jegyzem meg: a hadműveletnek – nagy valószínűség szerint – ki kellett volna terjednie Iránra is, ott azonban annyira gyenge volt az ellenzéki fellépés, hogy az messze nem érte el a célját, Mahmúd Ahmadinezsád megbuktatását. Amennyiben a politikai kutatóintézetek előrejelzései beteljesednek, abban az esetben az Egyesült Államok valóban sokat visszanyerhet elveszített globális befolyásából. További megerősödéséhez azonban az USA-nak arra van szüksége, hogy gazdasági hatalmát közvetlenül is kiterjeszthesse nagyobb földrajzi területekre. Bár az Egyesült Államoknak a jelenlegi vezetése nincs nagy véleménnyel az Európai Unióról, gazdasági teljesítményét nem sokra értékeli, de azért messze nem szeretné, hogy a közös európai pénzzel rendelkező EU a versenytársa legyen. Az USA fél attól, hogy a feltörekvő országok a dollár helyett áttérhetnek az euró alapú elszámolásra, ami az amerikai gazdaság végét jelentené.

Amerika akkor lenne nyugodt, ha az EU-ban nem euróban, hanem dollárban számolnának. Éppen ezért az Obama-kabinet ismét elővette a Transzatlanti Unió némileg pihentetett ötletét. Újabban európai szocialista és liberális képviselőktől ismét egyre többet hallani a szuperhatalom kiépítésének előmozdításáról.

Miután a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jén életbe lépett és ezzel az Európai Unió jogilag független, önálló állammá vált, elhárult az akadály az elől, hogy a két ország: az Egyesült Államok és az Európai Unió egyetlen szuperhatalomban, a Transzatlanti Unióban egyesüljön. A szuperhatalom kiépítése az USA számára mindig is elsőrendű érdek volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint az a szándéknyilatkozat, amit 2007. április 30-án Washingtonban az Egyesült Államok részéről George W. Bush elnök, az Európai Unió részéről Angela Merkel, német kancellár mint az EU soros elnöke és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke írt alá.

A nyilatkozat kimondja: „Mi, az Európai Unió és az Egyesült Államok vezetői, abban a hitben, hogy a transzatlanti gazdasági integráció és növekedés polgáraink javát, valamint gazdaságaink versenyképességének növekedését szolgálja, egyben jótékonyan hat a világ gazdaságára, azzal, hogy lehetőséget nyújt a harmadik világ piacaira történő bejutásra, valamint más országokat is arra bátorít, hogy magukévá tegyék a transzatlanti gazdasági modellt, amely a magántulajdon szentségén, a befektetés szabadságán, az átlátható és előre kiszámítható szabályozáson és a szabadpiaci értékeken nyugszik… a következő közösen elfogadott megegyezésre jutottunk..”

Innen egy hosszú felsorolás következik arra vonatkozóan, hogy milyen feltételeknek kell teljesülniük ahhoz, hogy a szuperállam létrejöhessen.

A szuperállam kialakításához mindenekelőtt a közös gazdasági térség megteremtése szükséges. Ehhez a szándéknyilatkozat értelmében le kell bontani minden akadályt, ami a jelenleg még két ország, az EU és az USA közötti kereskedelem és befektetés útjában áll, majd ki kell építeni azokat a szervezeteket, amelyek a két állam egybeolvadását előkészítik.

2009-ben az Európai Parlament elfogadta a transzatlanti kapcsolatokat értékelő jelentést, melyben leszögezi, hogy Európa számára az Egyesült Államokkal fenntartott viszony „a legfontosabb stratégiai partnerség”. A jelentésben az európai parlamenti képviselők azt ajánlják, hogy a két térség közötti kapcsolatokat intézményi szinten is erősítsék meg. Az euró-képviselők ekkor a már létező Transzatlanti Gazdasági Tanács (TEC) mellé egy politikai egyeztető fórum, a Transzatlanti Politikai Tanács létrehozásáról is döntöttek.

A Transzatlanti Gazdasági Tanács elsőrendű feladata „az egységes transzatlanti piac 2015-ig történő kialakítása”. A Transzatlanti Politikai Tanács (TPC) „a rendszeres és magas szintű konzultációért és koordinációért felelős a külpolitika és biztonságpolitika terén”. Háromhavonta ülésezik, ami nemzetközi viszonylatban is igen gyakori egyeztetésnek számít. Az intézménynek két elnöke van: Európa részéről Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, amerikai részről pedig Hillary Clinton, külügyminiszter.

Az Európai Parlament két éve felelevenítette a Transzatlanti Közgyűlés ötletét is, mely már egy 2005-ös Európai Bizottsági közleményben is megfogalmazódott. Az USA Kongresszusa és az Európai Parlament között jelenleg is működik egy úgynevezett „jogalkotói párbeszéd”, ám az EP azt szeretné, ha ez a Transzatlanti Közgyűlés, azaz egy közös amerikai-európai parlament formájában intézményesülne. A Transzatlanti Közgyűlésnek kellene felügyelnie az új EU–USA megállapodás megvalósulását, ezenfelül a TEC és a TPC elnöke köteles lenne a Közgyűlésnek beszámolni a végzett munkáról, a Közgyűlésben helyet foglaló transzatlanti képviselők pedig javaslatokat tehetnének mindkét tanácsnak.

Az EP-képviselők a szorosabb együttműködést azzal is kívánják ösztönözni, hogy Brüsszelben, illetve Washingtonban létrehoznák az USA Kongresszusának, illetve az EP-nek az „összekötő hivatalát”, vagyis közös képviseletét. Az Európai Bizottság, ezen intézmények fenntartására, illetve a transzatlanti párbeszéd szorosabbra fűzésére a 2011–2012-es időszakra 600 ezer, illetve 800 ezer euró támogatást biztosít.

A Transzatlanti Unió létrejöttét azért erőltetik a politikusok az Atlanti-óceán mindkét partján, mert az EU tagállamai és az Egyesült Államok együtt a világ GDP-jének 60 százalékát adják, egyúttal a világkereskedelem 40 százalékát, valamint a közvetlen befektetések 62 százalékát. A két térségben már most hétmillió munkahely függ a transzatlanti kapcsolatoktól.

A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet, az OECD egy tanulmányában úgy becsülte, hogy a két gazdaság teljes integrációja 3 százalékos növekedést hozhatna mindkét partner számára, miáltal mindkettő gazdasági fölényre tenne szert szinte a világ szinte összes többi országával szemben. Mi más lenne a Transzatlanti Unió célja, ha nem éppen ez! Az Atlanti-óceán két partját összekötő politikai és intézményes kapcsolatok fejlődése azonban eltakarja azt a hatalmas szakadékot, ami az amerikai és az európai gazdaság, kultúra, és politikai gondolkodás között húzódik.

Bár a Transzatlanti Unió kialakítására tett szándéknyilatkozat kiemelten hangsúlyozza, hogy a transzatlanti gazdasági integrációt úgy kell megvalósítani, hogy abból az amerikai és az európai társadalom egyenlő mértékben hasznot húzzon, nehezen képzelhető el, hogy az USA teljes mértékben kész lenne megnyitni piacát az európai befektetők előtt. Az nyilvánvaló, hogy az amerikai nagyvállalatok a végsőkig kiaknáznák az európai piacban rejlő lehetőségeket, míg fordítva ez már nem lenne igaz.

Ki hihet abban, hogy mondjuk az amerikai energiaszektort, ide értve az amerikai atomerőműveket is, francia vagy német tulajdonosok irányíthatják? Ugyanakkor az USA a neoliberális politikát követve, a beavatkozás nélküli szabad kereskedelem híve, míg az EU a „szociális piacgazdaság” mellett tette le a voksát. A munkahelyteremtést, az európai polgárok életszínvonalának növelését az EU innovációtól, a kutatás-fejlesztéstől várja, ám ezen a téren az Egyesült Államok jóval előbbre tart, mint Európa. A különbség olyan nagy, hogy a két ország egyesülésével Európa mindenképpen vesztes lenne ezen a téren is.

Szakértők rámutatnak arra is, hogy a dollár árfolyama miatt az USA sokkal könnyebben tud exporthoz jutni, és ezzel jóval gyorsabban visszanyerheti versenyképességét a világban, mint az EU. Az amerikai kamatok ugyanis alacsonyabbak, és a FED a világ pénzügyi változásaira sokkal gyorsabban képes reagálni, mint az Európai Központ Bank. Ha nem történik radikális változás (például a dollár általános bevezetése fizetőeszközként) az egyesülést követően, az eurózóna nem lesz eléggé reakcióképes ahhoz, hogy a hatalmas transzatlanti piacon fejlődni tudjon.

Óriási különbség van a két ország között az egészségügy tekintetében is. Az amerikai társadalom igencsak megosztott a szabályozott egészségvédelemmel kapcsolatosan, az általános betegbiztosítási rendszer az USA-ban nem működik. Az egyesüléssel az európai polgárokat itt is hátrány érné. Az európai nők például sohasem fogadnák el, hogy a gyermekgondozási szabadsággal kapcsolatos jogaikat korlátozzák – amely szabadság az Egyesült Államokban igen rövid és néha fizetés nélküli.

Ugyancsak szinte áthidalhatatlan ellentétek vannak az amerikai és az európai oktatás és képzés, a bevándorláspolitika, a környezetvédelem területén is, és még folytathatnánk a sort.

Az USA azonban már úgy viselkedik, mintha Európa az övé lenne. Csak emlékezzünk: 2001 és 2005 között több mint ezer titkos CIA-repülésre használták Európa légterét, és ma már bizonyítottan a kontinensünkön lévő amerikai támaszpontokon ideiglenesen törvénytelenül tartottak fogva terroristagyanús személyeket. A titkos CIA-repülésekről egyetlen európai államnak sem volt tudomása, ezekről Európa a szabadult iraki foglyoktól szerzett tudomást.

Vagy emlékezzünk arra a két évvel ezelőtt kirobban botrányra, amikor kiderült, hogy az európai bankok klienseik legtitkosabb adatait is kiszolgáltatták a CIA-nak. Vagy gondoljunk arra a megalázó procedúrára, amivel egy európai polgár az USA területére beléphet. Ilyen körülmények között csak az eszelősök hihetik azt, hogy a fúzió Európa érdekeit is szolgálhatná. A szuperhatalom kiépítése azonban, mérsékelt hála a föderalista, neoliberális európai parlamenti képviselőknek, folyik tovább.

A folyamat az európai és az amerikai állampolgárok véleményének kikérése nélkül zajlik, talán nem véletlenül. Számunkra így csak a remény marad, hogy az általunk megválasztott politikusok között kellő számban akadnak olyan józanul gondolkodók, akik képesek megvédeni európai érdekeinket és értékeinket az akaratát ránk erőltető „nagy testvérrel” szemben.

Barcs Endre