Egy különös hasonlóság, ami talán nem a véletlen műve: mi köti össze Marine Le Pent és Morvai Krisztinát? Mindketten jogászok, európai parlamenti képviselők, háromgyermekes családanyák és egy szélsőjobboldali párt vezető személyiségei, független honanyák Brüsszelben. Akik ezek ellenére is kételkednének abban, hogy egy politikai családhoz tartoznak, azok figyelmébe ajánljuk az Európai Nemzeti Mozgalmak Szövetségét, amely tavalyelőtt alakult a Jobbik kongresszusán Budapesten. Ennek (a belga, olasz, svéd, brit, spanyol, portugál és ukrán csatlakozókon kívül) a francia Nemzeti Front is tagja.

Apja árnyékában

A Szövetség elnöke az a Bruno Gollnisch, akit sokáig a legesélyesebbnek tartottak arra, hogy átveszi a Nemzeti Frontot megalapító és azt közel három évtizede irányító Jean-Marie Le Pentől a stafétabotot.

Idén januárban ezt Le Pen lánya, Marine tette meg, aki egész életét a pártnak szentelte: testvéreivel már gyermekként apjának kampányolt, mindkét férjét itt ismerte meg és jogászként is az alma maternek dolgozott. A pártalapító nem vonult vissza: a Front tiszteletbeli elnöke lett, a bizottságokban is tag maradt és megőrizte európai parlamenti képviselői helyét.

Marine Le Pen személyével és vezetésével modernizálódott a párt, és nemcsak a felszínen és retorikájában. A szőke, elvált családanya képe éles ellentétben áll az öregurassá vált szervezet imázsával. Az új szélsőjobb vezér megőrizte apja harcosságát, karizmatikusságát és szókimondását, de évtizedes tabukat megdöntve, kinyitotta a kapukat a világiasabb gondolkodású fiatalok és a szegényebb néprétegek felé.

A Le Pen lány, ha nem is természetesnek, de elfogadhatónak tartja az abortuszt és a bejegyzett élettársi kapcsolatot. Vigyáz arra, hogy pártját ne szorítsák be a jól ismert szélsőjobb skatulyákba.

Izrael és Amerika bírálatában kifejezetten visszafogott, sőt egy ízben elhatárolódott pártja holokauszt tagadóitól, és egyáltalán nem tesz antiszemita, rasszista megjegyzéseket.

Általános politikai kérdésekben is változtak a mértékek és a mértékegységek. Az új elnök a bevándorlók jelentette veszély, így például a nyomukban fellépő bűnözés és a közbiztonság szétzilálódása helyett elsősorban az iszlám terjedésével járó kockázatokat hangsúlyozza.

Jellemző példa, hogy a németek második világháborús megszállásához hasonlította, amint a francia metropoliszokban muszlimok ezrei imádkoznak a szabad ég alatt, és ha rajta múlna, be is tiltaná a köztéri imádkozást.

A gazdasági nyomán kialakuló szociális válság tálcán kínálta a Nemzeti Frontnak a lehetőséget, hogy megnyerje magának a lecsúszó vagy a felemelkedés esélyét újra elvesztő társadalmi rétegeket. Euróellenesség, antiglobalizáció, a nyerészkedő áruházláncak bírálata: ezekkel a jelszavakkal ők könnyen mobilizálhatók. Sokkal könnyebben, mint a párt és Jean-Marie Le Pen hagyományos témáival, így a gyarmatok elvesztése, az antiszemitizmus, a monarchikus államforma visszasírása, vagy a második világháború sajátos, németpárti értelmezése. Sokkal kézzelfoghatóbb és húsbavágóbb egy huszon- vagy harmincéves fiatalnak, kisvállalkozónak vagy munkásnak a felvetés, hogy Franciaország kilép az eurózónából, hogy a közszolgáltatások elsősorban a franciákért vannak és nem a bevándorlókért, hogy erősebb államot kell szembeállítani a vadkapitalizmussal, vagy hogy restaurálnák a királyságot.

Március közepén Marine Le Pen meglátogatta Olaszország legdélibb pontját, Lampedusa szigetét, amely közelebb van a tunéziai partokhoz, mint az anyaországhoz és ahova idén több afrikai menekült érkezett eddig, mint tavaly összesen. Több tucat tüntető fogadta, és a pártelnök arról beszélt, hogy a bevándorlás Európa egyik legnagyobb problémáját jelenti. Hangsúlyozta ugyanakkor, hogy ez nem rasszizmust jelent, hanem inkább gazdasági dilemmát.

A végcél egyértelmű: a Nemzeti Frontból modern néppártot faragni, amely alkalmas a kormányzásra, milliók megszólítására és képviseletére. Ezt pedig csak úgy lehet elérni, ha a jobbközép szavazótáborból csábítanak el tömegeket.

Sarkozy államfő eddig jelentős sikereket ért el a Nemzeti Front visszaszorításában. A 2007-es választásokon csak 4 százalékot értek el, és nem kaptak képviselői helyet a nemzetgyűlésben. Az elmúlt években azonban több változás is Le Penék malmára hajtotta a vizet. A nyugdíjreform, a megszorítások, a bércsökkentés, az állami kiadások visszafogása nemcsak az elnök nimbuszát csökkentette, de az új szélsőjobb vezér mozgásterét is bővítette. Mindehhez hozzájárult, hogy amikor 2010 nyarán Sarkozy kabinetje hadat üzent az illegális roma táborok és a bűnözés ellen, a rendőrség sorra számolta fel telepeiket és de facto ki utasította őket az országból, sokan igazolva látták a Nemzeti Front politikáját.

A fegyver, amivel az államfő évekig sikeresen harcolt a tőle jobbra álló szerveződés ellen, most kétélűvé vált. Azzal, hogy Sarkozy kapcsolatot vélt felfedezni a romák munkanélkülisége és a bűnözés növekedése között, illetve felvetette, hogy a bűnözők elveszthetik állampolgárságukat, a Le Penék által már régóta pengetett húrokat szólaltatta meg az Elysée-palotában.

Sarkozynek az utóbbi időben a külpolitikában mutatott keménysége (feltűnő aktivitás a líbiai felkelés európai segítésében, elefántcsontparti beavatkozás) részben a saját népszerűségvesztésére és a Nemzeti Front megerősödésére adott válasz.

Az első jelek már látszanak. A francia helyi választások első fordulójában a jobbközép kormánytöbbség zászlóshajója, a Népi Mozgalom Uniója komoly vereséget szenvedett, egyik fordulóban sem tudta meghaladni a 20 százalékot, miközben a szocialisták előbb 25, majd 35 százalékot teljesítettek. A Front előbb 15, majd 12 százalékot ért el és két megyei tanácsban is képviselői helyet szerzett. Eddig egyetlennel sem rendelkeztek.

Márciusban több közvélemény-kutatás látott napvilágot arról, hogy a jövő évi elnökválasztáson Le Pen akár a végső győzelemre is esélyes lehet. Támogatottsága legalábbis megegyezik Sarkozyével és a szocialista párt egyelőre ismeretlen jelöltjével.

Változások küszöbén

Egy egészen különleges, bizarr forgatókönyv körvonalazódik 2012 áprilisára. A szocialisták még nem nevezték meg államfőjelöltjüket, de két jelöltet emlegetnek esélyesként. Az egyik Martine Aubry főtitkár, a másik pedig Dominique Strauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap hamarosan leköszönő vezérigazgatója. Utóbbi már volt gazdasági miniszter a 90-es évek végén és négy éve is indult a jelöltségért. Most abban bízik, hogy végre eljött az ő ideje.

Ha Sarkozy és Marine Le Pen jutna a második fordulóba, akkor a Nemzeti Frontra biztos vereség vár. Bármennyire is népszerűtlenné válna ugyanis Sarkozy, a politikai jobbközép és a baloldalról jövő, Le Pen-ellenes voksok valószínűleg magabiztossá tennék a jelenlegi elnök győzelmét. Akkora különbség azonban valószínűleg nem lenne, mint volt 2002-ben, amikor a szintén jobboldali Jacques Chirac 82-18 arányban győzött Jean-Marie Le Pen ellen.

Más lenne a helyzet, ha a baloldal jelöltje lenne a Nemzeti Front elnökének az ellenfele a második fordulóban. Ebben az esetben ugyanis több Sarkozy-támogató jobboldali szavazó adná Le Penre a voksát, mint amennyi baloldali szavazna a jelenlegi elnökre egy Sarkozy–Le Pen-csata esetén.

Az évtizedek óta a globális pénzügyi körök és a nagytőke egyik szószólójaként ismert Strauss-Kahn és a globalizáció- és vadkapitalizmus-ellenes Marine Le Pen csatája a világméretű gazdasági válság idején olyan összecsapás lehet, amelybe beleremeghet az Európai Unió is.

Monostori Tibor