Az emberiség fejlődése során hamar ráébredt, hogy környezetük természeti erői meghaladják védekezőképességét. Az emberek ösztönösen érezték, hogy kell legyen valaki vagy valami, aki vagy ami megvédi őket. Talán a teremtés nagy-nagy mélységéből előtörő ősi emlék vezette őket az egyetlen olyan jel felé, amelynek erejében bíztak, megváltásuk után már azt is tudták, hogy a kereszt jelében nem csalatkoznak: az életet, a szeretetet, a megbocsátást és az örök haláltól való megszabadulást hozta el nekik az emberré lett Istenfia a saját szenvedése által.

Ha a kezdetekig nyúlunk vissza, a kereszt mint általános jelkép hamar megjelenik. Művészettörténészek szerint a csillag leegyszerűsödött formája a két egymást metsző vonal. Csillagot pedig a kezdetektől fogva láttak az emberek és azt is észlelték, hogy a nappal és az éjszaka változása valamilyen formában összefügg az égitestek – csillagok, Nap, Hold – járásával. A két egymást metsző vonal – a leegyszerűsített csillag – a kozmikus rend, az égiek ősi jele volt.

Általános jelentése mellett másodsorban kivégzőeszköz is volt a kereszt, szégyenfa, harmadsorban pedig Krisztus keresztje, amelyen Isten Fia életét adta a világ üdvösségéért.

Az Ószövetségben már mint oltalmazó jel szerepel, amelyet a bűnt eltaszító emberek hordoznak, Istentől kapott jelként. Ezekiel prófétánál (9;4-6.) olvashatjuk: „Járd be az egész várost, és jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, melyeket benne művelnek (…) Utána járjátok be a várost és pusztítsatok (…) Akinek azonban kereszt van a homlokán, azt ne bántsátok.”

A kereszt előképei több formában jelennek meg: a Paradicsomban az életfán, a rézkígyó, Mózes botján, Jákob létrája, Izsák, aki a hátán vitte az áldozat bemutatásához szükséges fát. Jézus maga is beszélt a jelről: „Akkor majd feltűnik az Emberfiának jele az égen…” (Mt 24, 30.)

A keresztnek tulajdonított bajelhárító, démonűző erőt nem szabad összetéveszteni a korai idők szokásaival. Az ősegyháznak kezdettől fogva meggyőződése volt, hogy Jézus Krisztus kereszthalála győzelem volt a démonok fölött is. Jól ismert az a pogány hit, amely szerint a „pecséttel” megjelölt keresztek jelenlétében lehetetlen jósolni.

A kereszt ereje fölülmúlja a természeti népek jóslásainak eredményét, beteljesülését. A keresztek elterjedésével különböző formák jöttek létre attól függően, hogy milyen célból készítették és milyen jelentést hordoztak.

Mivel a gnosztikusok (filozófiai irányzat) számára a keresztfa mindig a rosszal volt kapcsolatos, ezt a jellegét próbálták kiiktatni oly módon, hogy a keresztet a fénnyel azonosították, anyagi lényegét elvonták.

A keresztek ikonográfiája adva volt (van) a környező világban, a pogányok is használták kozmikus szimbólumként. Korai emlékei szarkofágokon, temetők és használati eszközök díszeként jelent meg (Herculaneum, 79. Kr. e; Palmyra, 134; Domitilla-katakomba festett, rajzolt keresztjei és mások).

Plasztikai alkotásként először a crux gemmata vált ismertté Probus szarkofágjáról (Kr. u. IV. században). Az utóbbit drágakövekkel borították, és a keresztet, amely a szarkofágot díszítette ugyancsak értékes kövekből rakták ki. A felhasznált arany, ezüst és drágakő a pogányok számára is értéket jelentett, amivel a kereszt „szégyenfa” jellegét igyekeztek eltörölni, egyben utaltak a megváltás árára is.

Az idő múlásával a kereszt jelképhordozó értelmezése okán sajátos formákat vett fel, amivel igen apró szimbólumokkal ugyan, de jelezték az üzenetet a hívek számára. Néhány példa: a jeruzsálemi kereszt Jézus öt szent sebére utal; a máltai kereszt nyolc csúcsa a nyolc boldogságra; görög kereszt, Jakab-kereszt, csengős kereszt, kerék kereszt, latin kereszt, lóherés kereszt, pápai kereszt, péterkereszt, rózsakereszt, zarándokkereszt és sok más üzenetet hordozó Krisztus-jel.

A liturgiában az oltár Krisztus keresztjének megjelenítője. A liturgikus tárgyakon és ruhákon szebbnél szebb keresztek jelennek meg. A XII. század óta a kettős kereszt főpapi jelvény, a hármas a pápai hatalom hármasságára utal, a körmeneti kereszt hosszú nyél csúcsán emelkedik a magasba, ez fejezi ki a körmeneti közösség összetartozását. Nagypénteken a római Colosseumnál tartott, a pápa által vezetett keresztút során nagy szerepe van a körmeneti keresztnek.

Hazánkban III. Béla király sírjában találtak először körmeneti keresztet. A templomtornyokon lévő keresztekről a VI. század óta vannak ábrázolások. A mindennapi életben a lakószoba falára a hívő emberek gyakran az esküvői keresztet teszik föl emlékeztetőül. Az ékszerként hordott nyakkereszt az elkötelezettségre utal, általában a keresztségben vagy az első szentségekhez való járulás után kapja a gyermek (vagy felnőtt) a keresztszülőktől. Sajnos napjainkban azok is hordanak feltűnő nagyságú, túldíszített kereszteket, akik azt sem tudják, mit jelképez a két, egymást metsző vonal.

Nagyon sok Krisztus-jelkép látható a szabadban is. Először Kr. u. 690-ben Britanniában és Írországban állítottak nagy kereszteket. Később az utak mentén, a hegyek legmagasabb pontján állítottak kő- vagy fakeresztet, mellyel a helyet és az arra vándorlót Isten oltalmába ajánlották. Jól ismertek a kálváriák keresztjei, a keresztutakat szegélyző keresztek is.

Mikortól lett gyakori a kereszt mellett a feszület is? Amikor már nem kellett félni a keresztényüldözésektől, a kereszten díszítésként alkalmazott drágakövek és arany helyére Jézus megfeszített testét helyezték. Ez az ábrázolás 313 – a milánói ediktum – után vált gyakoribbá, amikor már nem gúnyolták a kivégzőeszközön ábrázolt, legyőzöttnek látszó Jézust. (Sajnos napjainkban ismét előfordul a kereszt vagy a feszület meggyalázása). A feszület tehát nem más, mint a kereszt és rajta a halott Krisztus teste, a corpus.

Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a keresztek és a feszületek kereszténység előtti megjelenését. Arról már sokszor írtunk, hogy az egyistenhit több helyen virágzott a vallások egyik leggyakoribb változataként. Az is érthető, hogy az „egyistenhit” személye a különböző népeknél más és más volt. Mivel a magyarság eredete egyértelműen Belső-Ázsiába vezethető vissza, így az ott élő nagyobb birodalmak vallásai hatottak a magyarságra is.

A legegyszerűbb a kör alakba foglalt kereszt volt, amely minden valószínűség szerint napszimbólum lehetett. Nagyon korai megjelenésű a szvasztika vagy „gamadion”, amely Indiából és Kínából is ismert díszítőelem, szintén napjel. Ezt használták föl az újkorban bizonyos pártok saját szimbólumnak, amit horogkeresztnek neveznek. A szvasztika alakzatának jelentése: élet, alkotás, építés, teremtés. Több ezer éves magaskultúrák egységes jelképe, amelyet földrajzilag igen távol eső régiókban is használtak.

Minket, magyarokat azért is különösen érint, mert megtaláljuk a szkíta sírköveken, de a Magyar Szent Korona abroncsán is, ha képzeletben négy helyen elvágjuk és kiterítjük, akkor a szvasztika, a teremtő erő alakzatát látjuk. Szkítia területét – mint azt számos dokumentum igazolja – nem azonos etnikumú népek lakták, de kultúrájuk összefogta az eurázsiai sztyep iráni nagyállattartó („nomád”?) lakóit; nevüket a görögöktől kapták, ugyanezen népeket a perzsák szakáknak nevezték.

Legjobb ismerőjük Aradi Éva, aki nyolc évet töltött Indiában, és ott végzett indológiai tudományszakot is. Nagyon érdekes és a fentiek ismeretében logikus is, hogy a magyarság – mint minden egyistenhívő nép – minden gond nélkül átvette a keresztény vallást, mivel előtte is hasonló módon gondolkodott (egyedül a Teremtő Istent imádta és teremtményeiben csak tisztelte), csak elnevezései voltak mások, a jelek-jelképek változtak, bővültek. Az sem véletlen, hogy Szent Istvánt – államalapító királyunkat – Kelet és Nyugat keresztény egyházai egyaránt szentként tisztelik, hiszen a Kárpát-medencébe érkező magyarság hidat képezett Nyugat és Kelet között.

Megdöbbentő, ahogy az ősi égigérő fa magyar motívuma (a táltos beavatás része) hamar megjelenik a kereszt, illetve a feszület keresztény megjelenítésében és díszítésében. Az életfa kereszt, az ágkereszt a IV. századtól vált gyakorivá. Az ágkereszt vízszintes szárát frissen levágott, csonkolt faág adja, ezen függ Jézus meghajló karokkal, előrerogyó felsőtesttel (Friesach, domonkos templom 1320).

Nekünk, magyaroknak különösen kedves az életfakereszt (feszület), amely növényi és madármotívumaival átvezet a ma is élő néphagyományba.

Milyen volt Jézus történelmi keresztje, amelyre fölfeszítették, amelyen életét adta a világ megváltásáért? Az eredetit a Golgota földjében Szent Ilona császárnő találta meg (+328 vagy 330). Formáját tekintve a ma antalkeresztnek nevezett, T-alakú volt, nem a latin keresztet formázta. Plutarkhosz szerint a kereszthalálra ítéltek kivégzésük eszközét maguknak kellett vinni; a keresztnek csak a vízszintes szárát, a patibulumot.

A hitelességet a torinói lepel egyértelműen alátámasztja. A patibulum önmagában mintegy fél mázsát nyomott. A függőleges gerenda – a stipes – már föl volt állítva a vesztőhelyen. Az elítéltet a földön szögezték föl a patibulumra a tenyerén (vagy a kéztőcsontok közötti részen), majd kötéllel emelték föl a már álló stipesre. Kutatások szerint lábtartót (sedile) és ülőkét (suppedaneum) nem használtak Jézus megfeszítésénél, ezért viszonylag hamar kilehelte lelkét.

A kereszt tehát olyan jelkép, amelyik minden formájában az emberiség reményét, az örök életet hordozza. A föltámadt Krisztus ábrázolásain a Megváltó kezében hosszú nyelű zászló látható, rajta kereszt. E jelben fölemelkedhet hazánk is, legyőzve ellenségeit.

Hankó Ildikó