A dinasztiaalapító Árpád fejedelemnek és Gézának még személyes tapasztalata volt a magyarság ősi magaskultúrájáról, életmódjáról. Azt is tudták, hogy csak a Kárpát-medencében, a szkíták, avarok, hunok ősi szállásterületén úgy telepedhetnek meg véglegesen, ha a kor európai társadalmaival és az új vallással – a nyugati kereszténységgel – békében élnek. Előzőleg ugyanis a keleti kereszténységgel ismerkedtek meg, sőt, már igen korán fölvették azt, megkeresztelkedtek; akikről mindezt tudjuk, Géza felesége, Sarolta, de fiukat – Vajkot – is keresztvíz alá tartották. Így alapította meg Géza és István a Magyar Királyságot.

Az Árpád-házi királyok közül néhányat kiemelten emleget a nemzet, megemlékeznek róluk – István, Imre, László – ugyanakkor másokat alig ismernek, tetteikről, nagyságukról, példás életükről alig hallani valamit még ma is. Míg más európai országok nagy becsben tartják uralkodóik dinasztiáit, addig a magyarok azt sem igen tudják, hogy mit köszönhetünk az Árpád-háziaknak és hol domborulnak sírjaik. Mindennek egyik, de talán legfőbb oka, hogy létezik egy magyar történelem és egy történetírás; a kettő lényegesen eltér egymástól, az iskolákban pedig az utóbbit tanítják.

Szerencsére vannak nemzetükre büszke, hagyományainkat megtartó és éltető, királyainkat tisztelő és óvó fiataljaink. Nem véletlen, hogy Székesfehérváron fogant meg egy fiatal jogászban – dr. Töpler Lászlóban – az a gondolat, hogy szűkebb pátriájában, igaz, a ma már romokban álló királyi bazilikát és az ott eltemetett nagyjainkat óvni, védeni kellene a további pusztulástól.

A történelem útvesztőiben jól eligazodó, kiváló kutatói képességekkel megáldott Töpler László létrehozott egy közösséget és célul tűzték ki a történelmi adósság visszafizetését. Ez lett a III. Béla Lovagrend, amelynek magisztere az alapító. Hihetetlennek tűnik, de mióta Fehérvárt 1688-ban visszafoglalták a törököktől, közösség még nem lépett föl ennek a fontos nemzeti ügynek az érdekében; csak egyéni kezdeményezések voltak.

Utóbbiak életpályáját, tevékenységeit is fölkutatják a lovagrend fiatal tagjai és lelkesen emlékeznek meg a bazilikában eltemetett királyok halálának napján. Ki hinné, hogy amíg a Notre-Dame-ot nem építették föl, a királyi központ bazilikája volt a legnagyobb.

Magyarországon Székesfehérvárott temették el – akikről tudunk – 15 Árpád-házi és vegyesházi királyunkat és családtagjait. Ez a templom Szent István-i alapítása óta mint élő szent hely és közjogi tér szerepelt a magyarság történelmében. Itt őrizték a koronázási jelvényeket, itt volt az ország levéltára, itt tartották a királyi törvénynapokat, itt volt a királyi trón. Itt fogadták a követeket, itt temetkeztek. Ezért semmi más építmény, emlékhely, történelmi játszótér, ízléstelenül rendezett, a sírokat megalázó performance nem képzelhető el ezen a helyen, csakis a koronázó templom visszaépítése. Ezt képviseli a III. Béla Lovagrend is.

Miért éppen III. Bélát választotta a lovagrend névadójának, szellemi példaképének? Ő az egyetlen, akinek sírját érintetlenül találták Fehérváron 1848-ban. 1163-tól Konstantinápolyba küldték a bizánci udvarba, ahol tehetsége folytán hamarosan az udvar második emberévé emelkedett mint deszpotész. III. István halála után hazahívták Béla herceget, és Kozma kalocsai érsek megkoronázta. Itthon kevésbé, külhonban jobban ismerték és tisztelték, Londontól Konstantinápolyig, Kijevtől Párizsig. Új szerzetesrendet hozatott be, a cisztereket és a premontreieket. Az udvari kancelláriát megszervezte, az írásbeliséget elfogadottá tette. Jövedelme az angol és a francia királyéval állt egy szinten. Uralkodása alatt 1192-ben avatták szentté I. László királyt, ezért a hermát valószínűleg III. Béláról mintázta Dénes mester; ez szépen igazolódott, amikor III. Béla koponyája alapján Árpás Károly szobrász elkészítette az arcrekonstrukcióját.

Haláláról két verzió forog fenn: egyesek szerint megmérgezte az Ond nemzetség leszármazottja, Kalán pécsi püspök; mások szerint agyvérzésben hunyt el a galileai tartományi Ptolemais Akka városában. Földi maradványait a budavári Nagyboldogasszony-templom oldalkápolnájában őrzik.

Hankó Ildikó