Valaha Magyarországon is szép számban éltek még kőszáli sasok. Az 1892-ben Budapesten megjelent A Vadászati Ismeretek Kézikönyve című összefoglaló munka 2. kötetében (Madarak) Szécsi Zsigmond Magyar Királyi Erdőtanácsos így kezdi a rettentő madarak jellemzését: „A kőszáli sas a sasok közt a legveszedelmesebb rabló, s azon vidékeknek, hol tartózkodik, valódi réme. Táplálékát mindennemű szőrmés és tollas vad képezi, mint: zerge, őz, nyúl, morga, hörcsög, de a bárányt s a borjút is megtámadja.”

A legtöbb kőszáli sas (Aquila chrysaetos) a Keleti-Kárpátokban fészkelt, erejének, tekintélyt parancsoló fizikumának is köszönhette, hogy Erdély címerállatává emelték. A kifejlett példányok szárnyainak fesztávolsága elérhette a 230 cm méretet. A kiterjesztett szárnyú, alacsonyan repülő óriások halált hozó angyaloknak tűnhettek, ezért időről időre születtek mondák a gyermekeket elvivő óriás sasokról is. A hozzájuk kötődő félelmek és babonák mellett misztikus tulajdonságokkal is felruházták az égi ragadozókat.

Még a tudomány képviselőit is erős túlzásokra ihlették Erdély címermadarai – így ír róluk a már említett A Vadászati Ismeretek Kézikönyve c. szakkönyv is: „legalább 50 éves korig a kőszáli sas majdnem fekete, farka azonban fehér s csak a végén van fekete sáv; szárnyain szabálytalanul elszórt fehér foltok vannak. Ezek idővel eltűnnek… míg végre a farok egyszínű sötétbarnává lesz. Így keletkezik idővel a fiatalabb kőszáli sasból (…), az arany sas, melyet nem csak régebben, hanem sokan még most külön fajnak tekintenek. Minthogy ezen sasfaj kétszáz évig is él, képzelhető, hogy tollazatán sokféle változványok észlelhetők”.

Apex predátor

A Tien-san, a Himalája hegységképződési övezetéhez tartozó, 2500 kilométer hosszan elhúzódó magashegység Földünk egyik legérintetlenebb tája. Országnyi területek maradtak (és maradnak) lakatlanul az óriási magasságok, illetve szigorú klíma következtében. A tagolt, 3000 méter feletti havasi legelőkre (szürt – kirgiz nyelven) csak a rövid nyár alatt merészkednek fel a pásztorok. Az ember nélküli világ határán, a szürtök környezetében még nagy számban élnek ragadozó madarak, s közöttük is a legnagyobbak, az arany sasok.

A kifejlett arany sasokat semmi nem vadássza, apex predátorok – vagyis ők a tápláléklánc alfa ragadozói. A monogám életet élő, „egész életre házasodó” madarak sokszor közösen vadásznak. Mindenre, a pockoktól a farkasokig. Számos leírás szól az egyéb ragadozó madarakat megölő és elfogyasztó arany sasokról. A levegő óriásai a dögöt is szeretik, sőt a legagresszívabb kleptoparaziták közé tartoznak, hiszen előszeretettel ragadják el más ragadozók prédáit – sokszor a ragadozókkal együtt.

A türk népek fejedelmi madarai

A festői Tien-san (a név eredete a hun qilian – ég szó) az Altaj hegység déli szomszédja. Az Altaj a nagyállattartó türk (török) népek bölcsője. Az Altajból, majd a Tien-sanból áradt szét a török népek megannyi törzse Észak-Szibériától a Kaukázusig és a Keleti-Kárpátokig. A türk sztyeppei lovasok legelőkelőbb vadászati módszere a lóhátról történő solymászat volt.

A solymászat „nagyágyúit” az arany sasokat a prémes állatok elejtésre használták. A ragadozó madarak tartása, kiképzése, illetve a solymászattal töltött idő az előkelőségek foglalatossága volt – mint ahogy a berkütök (az arany sas kirgiz neve) által megfogott prémes állatok gereznáiból készített drága kucsmák és bundák viselésének előjoga is a vezetőknek jutott – egy-egy jól képzett arany sas akár 150-200 prémes prédát is leterített októbertől márciusig, leginkább ugyanis a téli prém volt keresett.

Elfogadott tény, hogy az európai udvarokat és főnemességet a sztyeppei népek tanították meg a solymászat művészetére. A tanítók személyét illetően eltérőek a vélemények. A tárgyi és írásos emlékek hiányában, van aki a szarmatákhoz, van aki a hunokhoz, s van aki a magyarokhoz köti a solymászat európai meghonosítását. Egy azonban bizonyos: Európában soha nem tudták megtanulni az arany sas kiképzésének művészetét.

A türk népek természeti harmóniára épülő kultúrájának egyik legtitokzatosabb eleme, legtöbb hozzáértést igénylő munkája az arany sasok kiképzése volt. A fészekből kiszedett fiókák híján voltak a ragadozó tudásnak – így a kifejlett, nagytestű, de fiatal tojók hálós befogására törekedtek. Az elfogott madarak kezessé tétele végtelen türelmet igényelt.

A berkutcsik (sasvadászok) archaikus tudása abból a világból eredt, ahol egyes férfiak még értették az állatok nyelvét (Lásd az Állatok beszéde című magyar népmesében).

A berkutcsik tudásáról dr. Almásy György (1867–1933) írt nagyon részletes beszámolót, aki két expedíciót is vezetett a Tien-san égig érő hegyeibe. A rendkívüli műveltségű Almásy gyakorlati ornitológus is volt, sőt saját berkütöt is vásárolt (vadászni azonban sem ő, sem kirgiz kísérői nem tudtak az óriás madárral).

A nomád birodalmakban a ragadozó madarakhoz értő férfiak kiemelt tiszteletnek örvendhettek. A sasszelídítés tudományához értő családok – dinasztiákká váltak. A titkos tudást kincsként hagyományozták, a nagyapákról a fiúkra, és az unokákra.

Dzsingisz kán úgy tartotta, hogy a solymászat a háború iskolája, testőrei is az őt körülvevő hétezer solymászcsalád fiaiból kerültek ki. Ögödej nagykán (1186–1241) korából számos olyan leírás, ábrázolás maradt, ahol a kíséretében lovon vonuló török solymászok karjain nagytermetű arany sasok ülnek. I. Bajazid Yildirim „Bajezid a Villám” oszmán szultán seregében is szolgált hétezer solymász, sőt az őt legyőző Timúr Lenk udvarában is kiemelt szerepe volt az berkütvadászoknak. (I. Bajezid semmisítette meg 1396-ban Nikápolynál minden idők legnagyobb keresztes hadseregét, s vele együtt Luxemburgi Zsigmond magyar király hadait).

A török népek életében a sasok olyan fontos szerepet játszottak, hogy az emberi élet 7 kincsében (az emberi létezés legfontosabb elemei) is szerepel a rettenthetetlen sas birtoklása.

A nevelés

A tojók 30 százalékkal nagyobbak a hímeknél és agresszívebbek is, így sokkal jobban nevelhetők a vadászatra. A hálóval foglyul ejtett sas egy hétig éhezhet. Ha nem hajlandó elfogadni a húst sokszor túróval etetik. Tápláláskor vigyáznak rá, hogy csontot, porcot, inas húst és tollas, szőrös darabokat is fogyasszon a friss jövevény, így akadályozható meg, hogy a csőrön lévő folyamatosan fejlődő szaruvég túl nagyra nőjön. A köpetképzésnél is fontos, hogy a begybe csont, szőr vagy tolldarabok is kerüljenek. A legcélravezetőbb, ha a sas egy-egy rágcsálókoponyát is kap, amin elrágódhat.

A hozzáértő berkutcsik „első ránézésre” is fel tudják mérni a sas munkaképességét. Az alábbi tényezőket veszik figyelembe: 1./ lábak és karmok nagysága; 2./ izomzat fejlettsége; 3./ csőr mérete; 4./ csőrkáva vastagsága; 5./ karmok hajlítottsága; 6./ inak vastagsága; 7./ kormánytollak száma.

A már említett ősi tudás nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a madár elfogadja az ember akaratát. Az átformálás kezdeti eszköztárában kegyetlen elemek is vannak (a madarat éheztetik, nem engedik, hogy aludjon). A további lépéseknél kifogyhatatlan türelem mellett szerepet kap a sassal történő rendszeres beszélgetés, sőt a nyájas hízelgés is. A nevelés előrehaladott szakaszában a sast hozzászoktatják az emberek társaságához. Ilyenkor a berkutcsi a karján tartott madárral, belovagol a legnyüzsgőbb helyszínekre (piacra, bazárba), s ezt addig ismételi, amíg a sas teljes nyugalommal szemléli a körülötte minden irányból zajongó idegeneket. (A pontosság kedvéért említést érdemel, hogy a berküt az egyetlen ragadozó madár, ami túl nehéz ahhoz, hogy karon hordják, így egy nyereghez erősíthető ülőfán, a baldakon tartják, és csak a reptetés előtt – vagy után ül a karon.)

A kiképzés legszembeötlőbb tárgya a shirga (prémes gyakorló csali). Az egyre hosszabb madzagra kötött shirgát élő állatként mozgatják, ennek elkapását gyakoroltatják a madárra, úgy, hogy minden sikeres fogásért friss húst kap.

A globalizált világ technikai és fogyasztói tumultusa mára minden irányból körbevette a Tien-san és az Altaj hegyeit. A berkutcsik tudása hagyományőrző tevékenységgé vált. A XXI. század előkelői tenyésztett állatok prémét hordják, sőt egyre több az olyan közép-ázsiai gyermek, aki csak képen, vagy monitoron lát berkütot. A Tien-san ege urainak ideje lejárt…

Fehérgalléros vadászat

Vagy mégsem? A fehérgalléros munkát végző nyugati vagy távol-keleti tehetős emberek jelentős hányada keres olyan szabadidős lehetőségeket, ahol a mindennapi életétől teljes mértékben eltérő, sőt azzal éppen ellenkező körülményeket láthat, élhet meg. A falak közé szorított, mesterséges fényekre szűkített, fehér galléros irodai élettől mi lehetne távolabb, mint a Tien-san végtelen hegyeinek világa? A Kirgizisztánba (Mongóliába, Üzbegisztánba) érkező külföldi látogatók majd mindegyikét ez az „ellentétes világ” vonzza leginkább. És ennek az archaikus, ellentétes világnak az egyik legfontosabb szimbóluma a végtelen eget uraló arany sas.

A berkütök látása nyolcszor élesebb az emberénél. Halálos árnyékot hozó röptük (zuhanó repülésben) a 320 km/óra sebességet is eléri. Ha egyiküket a karunkra ültetik, a többrétegű, vastag bőrkesztyű védelme alatt is megérezzük annak rendkívüli erejét. A hatalmas karmok és csőr látványa pedig a legkalandvágyóbb európai vendégekből is előhozhatja a félszet…

Aki igazán jelentős ergonómiai változásokra vágyik – Kirgizisztánban van a helye, a Tien-san ege urainak birodalmában.

Gőgös Norbert