A homo sapiens – „bölcs ember” – hajlamos azt hinni, hogy tudásával képes felfejteni az emberi szervezet működésének legapróbb részleteit és azok kapcsolódását is. Tény, hogy különösen a XX. század vége és a XXI. század eleje főleg a biológiai ismeretek szaporodásának kedvezett, azon belül is a molekuláris biológiának, a genetikának és az idegtudományoknak. Mindezeknek oka a fizikai vizsgálati módszerek tökéletesedése, aminek révén a legapróbb részletekig belelátnak a sejtek belsejébe, az ott lévő sejtrészek működésébe, kapcsolatrendszerébe.

Sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ráébredjenek a kutatók: az apró sejtek igazi laboratóriumokként működnek, a kis sejtszervecskék termelik a növekedéshez, fejlődéshez szükséges szerves anyagokat, gondoskodnak azok szállításáról, magukban hordják azokat a bonyolult molekulákat – nukleinsavak –, amelyek a faj tulajdonságainak átörökítéséről gondoskodnak. Az elöregedett, elfáradt, beteg sejtek elpusztulnak, és helyüket újabb, fiatal sejtek veszik át. Mindeközben a sejtek „értesítik” egymást arról, hogy mi történt a sejten belül, hogy lehet kivédeni egy esetleges vírustámadást vagy méreg garázdálkodását a szervezetben.

Ha mindebben belegondolunk, világossá válik, hogy az élő szervezet olyan összetett rendszert alkot, amelynek működése még tisztázásra vár. Annyi biztos, hogy a tulajdonságokat hordozó gének kulcsszerepet töltenek be, ezen belül is a dezoxiribonukleinsav (DNS) és a ribonukleinsav (RNS). Nem véletlen, hogy minél hamarabb igyekeztek megfejteni az emberi DNS kódját, és fölírni azt a géntérképet, amely emberi mivoltunkat hordozza.

Elképzelhető, mekkora izgalmat okozott az őssejtek felfedezése, kinyerése, őssejtvonalak mesterséges tenyésztése. Az őssejt nevéből következik, hogy olyan sejttípus, amelyik képes bármilyen feladatot elvégző más sejtté alakulni. Az ondósejt, miután találkozik a petesejttel, azonnal egyesül, és a létrejövő, mindkét ivarsejt tulajdonságait hordozó új sejt a legősibb őssejt lesz.

Ez a megtermékenyítés pillanata, és ettől kezdve a sejt osztódásával megindul az új élet fejlődése: az őssejtből minden más szükséges sejt kialakul, igaz, ezzel elveszti az eredeti totipotens – mindenre alkalmas – tulajdonságát, specializálódik egy vagy néhány feladatra. Elképzelhető, hogy így mekkora lehetőségeket hordoz egy-egy őssejt. Mi mindenre képes. Ők felelnek bizonyos gyógyulásokért, fertőzések visszaveréséért, daganatok növekedésének leállításáért, szervek vagy szervrészek pótlásáért stb.

A fentiekből következik, hogy minden hiba, sérülés, betegség kijavításához sajátos őssejt kell. Korábban azt gondolták a kutatók, hogy az őssejtek differenciálódása után az új sejttípusok között már nem marad őssejt. Pedig azóta tényekkel bizonyították, hogy minden szövet tartalmaz valamennyi őssejtet még felnőtt korban is, szükség esetén pedig csatasorba állnak.

Nem véletlen, hogy az orvostudomány azonnal vizsgálni kezdte, hogy a szervezetben hol találhatóak őssejtek, honnan lehet azokat kinyerni, és hogyan lehet életben tartani, tenyészteni. 1989-ben az Egyesült Államokban új, szinte korlátlanul rendelkezésre álló őssejtforrást találtak, a köldökzsinórvért. Ezzel hajtották végre az első terápiát is; egy sajátos vérszegénységben szenvedő újszülött kisfiút a testvéréből származó köldökzsinórvér őssejtjeivel gyógyítottak meg. (Testvéreknél a genetikai állomány 50 százalékban közös). Elképzelhető, hogy milyen nagy reményeket fűztek a gyógyuláshoz később, amikor már saját köldökzsinórvérből származó őssejt állt az orvos rendelkezésére.

Hosszas kísérletezés után az őssejtterápia Európában és hazánkban is bizonyos betegségek gyógyításában rutinná vált. Ezek a vérképzőrendszerek betegségei. Baj mindenkit érhet, ezért 2002 óta lehetőség van arra, hogy a születendő gyermekek köldökzsinórvérét lefagyasztva tárolják, hátha szükség lesz rá életük folyamán. A nagy eufória utáni nyugalmas időszakokban föl-fölbukkantak aggodalmak is.

Biztosan nem tudják a szakemberek, hogy mondjuk, egy vénásan beadott, osztódó sejteket tartalmazó terápiás szer hova jut el, és milyen sejtek-szövetek fejlődését indítja el. Netán egy tumorét? Tehát sok mindent nem tudunk erről a mindenhatónak vélt módszerről: milyen őssejtet és hova kell beültetni, ezek hogyan fejlődnek új szervvé, mi szabályozza, hogy a beültetett őssejtből mondjuk szívizomsejt keletkezzen, és ne idegsejt. Különösen érvényes ez az embrionális őssejtekre, amelyekről említettük, hogy bármilyen fejlődési irányba elindulhatnak.

Arról nem szólva, hogy az embrió már élet, amit védeni kell, így embrionális őssejt vétele csak köldökzsinórvérből engedhető meg. Aztán jöttek az első hírek, amelyek azt igazolták, hogy az őssejtterápiával, mint csodagyógymóddal való hitegetés az emberek becsapása, mert még nem tart ott az orvostudomány, hogy biztos sikerrel alkalmazzanak őssejtterápiát.

Megjelentek hírek arról is, hogy őssejtbeültetésen átesett betegek életét rosszindulatú daganat kialakulása oltotta ki. Az első jelentések szerint (Európai Unió) egy beteg agyhártyagyulladásban, egy pedig agydaganatban hunyt el. Nemsokára izraeli orvosok jelentették, hogy magzati őssejtek beültetése után egy kisfiú agyában és gerincében daganat fejlődött ki.

Az őssejtbeültetést kétszer végezték egy moszkvai intézetben. A vizsgálat során kiderült, hogy a daganatot fölépítő sejtek között női sejtek is voltak, amelyek az embrionális őssejtek befecskendezésekkor kerültek a fiú szervezetébe. Tehát a tumorban idegen magzati őssejtekből származó szövetek is lehettek.

A hasonló esetek ráirányították a figyelmet a daganatos betegségek kialakulására, immár sokadszor. A rosszindulatú daganatok keletkezésének okáról különböző elméletek születtek attól függően, hogy éppen melyiket sikerült valamilyen módon bizonyítani. Így a „vádlottak padjára” kerültek vegyszerek, radioaktív anyagok, különböző környezeti ártalmak, fertőzések, vírusok, gyulladások, elektromágneses sugárzás, örökletes átvitel és sok egyéb más.

A furcsa ebben, hogy lényegében mindegyik tényező oka lehet valamilyen daganat kialakulásának. De azt eddig nem sikerült bizonyítani, hogy hol van az a pont, ahol az említett, daganatot indukáló folyamatok támadnak. Ez az oka, hogy máig sincs meg „a rák” gyógyszere, mert sokféle eredetű és sokféle fajtája ismert.

Molekuláris vagy még mélyebb szintű gyökerét kellene felderíteni a rák kialakulásának, hogy hatásos legyen a védekezés és a gyógyítás. Ezen a ponton közelítették meg a lehetséges okot, köztük egy magyar kutató, Sinkovics József professzor, a Dél-Floridai Egyetemről.

Elméletéről nemrég tartott előadást a Semmelweis Egyetemen. Szervezetünkben megtalálható az idők során háttérbe szorított ős-DNS. Ősi, nagymolekulákról kiderült, hogy évmilliókkal ezelőtt, az első sejtekben a DNS nem öregedett, az ősi sejtek szaporodtak, de nem haltak meg. Hiszen az élő szervezetek kialakulása és fejlődése szempontjából ez volt „célszerű”, ez tartotta fönt az életet. Ezek a régi DNS-ek háttérbe szorítva mindannyiunkban megvannak, és máig igyekeznek visszaszerezni hajdani tulajdonságukat, pozíciójukat, a korlátlan szaporodást.

Osztódásra elvileg alkalmas sejtek is kerülhetnek nyugalmi állapotba, ha éppen nincs szükség sejtutánpótlásra. A nyugalmi állapot bekövetkezte egyet jelent a sejtciklusból való kilépéssel. A daganatok kialakulása szempontjából ennek azért van jelentősége, mert kiindulópontjuk a sejtciklust csak ideiglenesen elhagyó, de abba bármikor visszabillenthető őssejtek lehetnek.

Régebben úgy gondolták, hogy a daganatok a véglegesen elkötelezett sejtekből alakulnak ki, az elköteleződés „visszaprogramozódásával”. Ezt a fejére állított nézetet iktatja ki a Sinkovics-féle elmélet, amelyik az őssejtekre, az ős-DNS-re helyezi a hangsúlyt. Ezek szerint a rák nem betegség, hanem normális visszarendeződés egy ősi állapothoz. A folyamat elindításához kellenek azok a külső tényezők, amelyeket korábban a rákbetegség okaként emlegettek; fertőző betegségek, gyulladások és epigenetikai tényezők. Utóbbiak bizonyos RNS-molekulákon keresztül aktiválják a rákgéneket.

Ez a felismerés reményre ad okot, mert az RNS útvonalainak megismerésével bizonyos ősi géneket ki lehet majd kapcsolni a betegben, személyre szabottan. Természetesen ehhez még sok év szükséges, hogy veszélytelenül alkalmazható legyen.

A fentiek tükrében térjünk vissza az őssejtes terápiára. Amerikai biológusok olyan instruktor sejteket azonosítottak, melyek a sejthártyában lévő feszültség megváltozásakor az őssejtek utódainak rákos elváltozását okozzák.

Azt is feltárták, hogy az elfajulás a szerotonin nevű jelátadó vegyület szállításában bekövetkező változásokkal függ össze. Igaz, az őssejtterápiák számos betegségre ígéretes gyógymódot kínálnak, ám egyúttal azt a veszélyt is hordozzák, hogy a sejtek átalakulása során rákos utódsejtek keletkeznek. Ezért csak komoly orvosi háttérrel rendelkező intézetekben ajánlott őssejtes terápiára vállalkozni, és még így is van a kezelésnek kockázata.

Mára lecsendesedőben van az a hisztériás roham Ukrajnában és Kínában, ahol a teljes gyógyulás ígéretével hitegettek súlyos betegeket. Sokszor a legalapvetőbb higiéniás viszonyok betartása nélkül „gyógyították” az életéért küzdő beteget, busás pénzért.

Az őssejtterápia ma még nem más, mint kiszolgáltatott emberek becsapása, hitegetése. Meg kell várni azt az időt, amikor alapos kutatási eredmények után, többszörös biztosítás mellett, orvosi esküjükhöz hűséges szakemberek mondják ki, hogy elérkezett az idő. Addig pedig a betegeknek ne ártsanak pénzéhes sarlatánok.

Hankó Ildikó