– Miként született meg a Kárpát-medencei osztálykirándulások ötlete?

– A gondolat már 2001-ben fölmerült. Az első Orbán-kormány által 1999-ben az elszakított országrészek magyar nyelvű oktatásának támogatására létrehozott közalapítvány akkoriban a Munkaerő-piaci Alaphoz benyújtott pályázatok útján teremtette elő pénzügyi forrásait, melyeket határon túli magyar szakképzési és felsőoktatási célokra fordítottunk. A pályázatok elbírálásáról döntő testülettel tíz évvel ezelőtt meglehetősen nagy küzdelmet kellett vívnunk annak ellenére, hogy a politika messzemenően támogatta munkánkat. A döntnökök jó szándékkal, segítőkészséggel viszonyultak pályázatainkhoz, de általában nem értették, miért létfontosságú a határon túl élő magyarok oktatásának támogatása. Ekkor jutott eszembe, hogy magyarázatok helyett a leghasznosabb lenne az érintett döntéshozók gyermekeit beültetni egy buszba, és elvinni egy hétvégi kirándulásra mondjuk a Felvidékre. Ugyanis ha a gyermek elmeséli odahaza az élményeit, a szülei első kézből kapnak hiteles információkat, és legközelebb már nem kell hosszan győzködni őket. 2001-ben azonban nem volt erre forrásunk, a rá következő évben pedig kormányváltás történt, így a gondolat sokáig csak terv maradt. 2005-ben készítettem egy stratégiai anyagot, amit Magyariskola Program címmel a Régió című folyóirat 2006-os első számában publikáltam. Ebbe már beépítettem a külhoni osztálykirándulások gondolatát. Ennek fontosságát egyébként a 2004. december 5-i sikertelen népszavazás is bizonyította, hiszen nagy valószínűséggel másként alakult volna az eredmény, ha már korábban sor került volna ilyen kirándulásokra, ha többszázezer gyerek már járt volna a külhoni magyaroknál. 2004 decemberének egyik felismerése az volt számomra, hogy az anyaország magyarságának nemzetpolitikai tudatformálását bizony elhanyagoltuk. Az ismerethiány nem feltétlenül bűn, ellenben orvosolható és orvosolandó is. Következésképpen olyan tudásbeviteli projekteket kell kitalálni, melyek képesek a külhoni magyarság kapcsán megváltoztatni a társadalom gondolkodását, ismeretekkel és élményekkel gazdagítva az embereket.

– Ehhez azonban ki kellett várni, míg kedvező lesz a csillagállás…

– 2008-ra az Apáczai Közalapítványt a szocialista–liberális kormány kiszorította a határon túli támogatások területéről, sőt, egy kormányhatározat már 2006 óta a megszüntetésünket írta elő, forrásaink lenullázásával együtt. Mit csináltunk 1999-től 2008-ig? Először is 2438 új kollégiumi férőhelyet hoztunk létre a trianoni határokon túl, főképp szórványterületeken. Túlzás nélkül állítom, hogy mi voltunk a magyarlakta területeken az elmúlt 20 év legnagyobb kollégiumépíttetői. Ez alapvető nemzetstratégiai ügy, hiszen a kollégiumokkal biztosítható szórványban a magyar osztályok indításához szükséges minimális létszám. Hozzájárultunk több mint 35 ezer felnőtt magyar ember anyanyelvű szakmai átképzéséhez, ezzel munkaerő-piaci esélyeiket sikerült javítani. Ez is nagy jelentőségű a szülőföldön maradás szempontjából. Többek között 575 magyar nyelvű szak- és tankönyv, egyetemi jegyzet jelent meg a közreműködésünkkel a szomszédos országokban. Általunk 4300 új számítógép jutott el magyar iskolákba, merthogy a magyar tanintézmények technikai felszereltsége is nagyon fontos, ha azt akarjuk, hogy a szórványvidékek billegő identitású családjai a magyar iskolát válasszák. Az Apáczai-ösztöndíjjal 5700 jól tanuló magyar diákot támogattunk. Összesen öt és fél milliárd forintot fordítottunk a külhoni magyar oktatás fejlesztésére. Egyébként a legválságosabb időszakban, 2008-ban úgy sikerült előrelendíteni a határon túli kirándulások ügyét, hogy a Munkaerő-piaci Alapnál pályáztam azzal, hogy szakközépiskolásokat szeretnénk utaztatni az elszakított területekre, ahol ott élő magyar szakközépiskolásokkal találkozhatnának. Mivel év vége volt, és akadt némi maradványpénz, hihetetlen módon, de nyertünk 200 millió forintot, így vághattunk bele a régi terv megvalósításába. A 2010-es pilot programunk keretében 177 diákcsoport utazhatott ebből a pénzből, és ennek a sikere is hozzájárult, hogy 2011-től az állam támogatja a kirándulásokat. Az Apáczai Közalapítvány 12 éves története ezekben a hetekben ér véget, egy áprilisi kormányhatározat értelmében a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. veszi át feladatainkat. Legutóbbi pályázataink már az ő nevükben lettek meghirdetve.

– Előzetes tapasztalatok híján miként fogtak hozzá legelőször a szervezéshez?

– Első lépésként 2009-ben társadalomkutató munkatársaimmal megszondáztuk a hazai szakközépiskolákat. Több mint 50 iskolaigazgatóval készítettünk mélyinterjút annak érdekében, hogy ezáltal képet kapjunk a tanulókról, az iskolák külhoni tapasztalatairól, s ennek ismeretében tervezhessük meg a külhoni kirándulási programot. Több mint 5000 diák volt partnerünk abban, hogy felmérjük a hazai fiatalok külhoni, illetve a határon túli tanulók anyaországi kapcsolódásait, attitűdjeit. Górcső alá vettük az intézményi kapcsolatokat is, és az derült ki, hogy a 800 körüli magyarországi szakközépiskolából csak minden hetediknek van kapcsolata valamely határon túli magyar szaktan intézménnyel, úgy, hogy mintegy 150 részben vagy egészben magyar szakiskola van az elszakított országrészekben. Ráadásul a kapcsolattartás általában kimerül a tantestületek kötetlen találkozóiban, és nagyon ritka a szakmai tartalmú, oktatásba is beépülő együttműködés. Pedig semmi nem zárná ki, hogy például alföldi faipari tanulók nyári szakmai gyakorlatuk egy részét egy székelyföldi szakiskolában végezzék vagy egy dunaszerdahelyi vagy csíkszeredai cukrásztanuló egy debreceni szakközépiskolában folytasson szakmai gyakorlatot. Azt szűrtük le, hogy az iskolák közti együttműködésben van bőven kiaknázatlan lehetőség. Végezetül az említett előzetes helyzetfelmérés tapasztalataira alapozva terveztük meg 2009-ben az első külhoni kirándulásos pályázatunkat, a Munkaerő-piaci Alapból származó forrás okán akkor csak szakközépiskolák számára.

– Milyen lehetőségek várták az érdeklődő iskolákat?

– Két típusú osztálykirándulást kínáltunk. Az egyik azon intézményeket célozta meg, melyek tanárai, tanulói nyitottak, de nincs sok külhoni ismeretük, tapasztalatuk. Ezt körutazásnak neveztük el, afféle felfedezőútról van szó. A másik típusú utazás célja az együttműködés, lényege, hogy magyarországi szakközép-iskolai tanulók határon túli magyar szakiskolásokkal találkoznak, és közösen létrehoznak valamit, ami a tanult szakmájukhoz kapcsolódik. Például együtt kifaragnak egy játszóteret, s az elkészített játékokat felállítják egy szórványtelepülésen, vagy közösen restaurálják egy templom mennyezetét, egy vízimalmot. Tavaly többek közt dabasi kőműves tanulók szabadkai szakközépiskolásokkal együtt az előzőleg a világhálón megtervezett díszkutat építették fel a szabadkai iskola udvarán, a vizet a vízvezetékszerelő-tanulók vezették be, a hidegburkolónak készülő helyi diákok elkészítették és fölhelyezték a díszes csempe-motívumokat. Ez egy 4 napos program volt, ezalatt emberek találkoztak, és közösen alkottak valamit, ami egyébként számukra az oktatás tekintetében is hasznos volt. Ezek a projektek jó példák arra, hogy a közös munka teremt az emberek közt valódi közösséget. Egyébként a kirándulások programját, hogy hova mennek és mit csinálnak, az intézmények állítják össze. Lényeges, hogy mindez szervesüljön az oktatásba, ezért a kirándulás előtt az iskolában a tanrendbe építve három felkészítő órát kell tartani. Ezek során a diákok megismerkednek a célul kiválasztott terület magyarságának létszámával, történelmével, jelenlegi élethelyzetével, magával a programmal, illetve a toleráns és együttműködő viselkedés szabályaival. Hazatérve szintén tanórai keretben értékelik az élményeket. Ezek az órák a Határtalanul! nevet viselik, így, felkiáltójellel, mert így neveztük el az egész projektet is. Ez voltaképp felszólító mód, ami arra buzdítja a fiatalokat, hogy lépjék át a határokat. A kamaszkorra amúgy is jellemző a határok feszegetése, ha a külhoni kirándulás élményt, kalandot és persze szakmai tapasztalatot is jelent, a fiatalok soha nem fogják elfelejteni.

– A pályázati lehetőség felkínálásán túl miként segítették a kirándulások megszervezését?

– Igyekeztünk minél több hasznos információval ellátni a pedagógusokat, túraszervezőket. Az Apáczai Közalapítvány honlapjára (www.apalap.hu) föltettük több száz határon túli magyar iskola nevét, címét, magyarul tudó vezetőjének elérhetőségét. Megadtuk száznál is több olyan kollégiumi szálláshely részletes ismertetését, melyet az elmúlt évtizedekben a magyar állam támogatott. Ha a kiutazók ezekben szállnak meg, az állam által a kirándulásra fordított összeg kétszeresen hasznosul, hiszen ez a pénz a magyar kollégium számára a fennmaradását segítő bevételt jelenti. Emellett a már bejárt mintaútvonalak, az iskolák közti együttműködések legjobb példái és a programba bekapcsolódni kívánó kereskedelmi szolgáltatók is elérhetők.

– Hány magyarországi diák jutott el ily módon az elszakított országrészekbe?

– Az elmúlt évben 200 millió forintos keretből 5865 diák és 590 tanár utazhatott. Egy osztályra bő egymillió forint jutott, ebből a szállás és az útiköltségek teljes egészében fedezhetők voltak, egyébként ezek teszik ki a külhoni kirándulás költségeinek 80 százalékát. Felvidék, Kárpátalja, Erdély és Délvidék szerepelt a lehetséges úti célok között, de ha több pénz áll majd rendelkezésre, bekapcsolhatjuk a programba a nyugati és a délnyugati területeket is. Az érdeklődő iskolák pályázatainak elbírálásakor pluszponttal támogattuk azokat, akik a szórványvidéket célozták meg, illetve akik Délvidékre vagy Kárpátaljára látogattak el. Így értük el, hogy tavaly a kiutazók 10-10 százaléka irányult Délvidékre és Kárpátaljára, kevesebb mint 20 százalékuk Felvidékre utazott, és több mint 60 százalékuk választotta Erdélyt, s ezek háromnegyede a Székelyföldet. Honlapunkon mind a 177 útról található beszámoló térképekkel, sok fotóval, amatőr videókkal, melyek szerintem jól visszaadják a hangulatot. Szerepel továbbá valamennyi, az együttműködések során létrejött közös produktum, valamint a programban részt vevő 135 magyarországi iskola neve is, hogy más iskolák adott esetben személyesen érdeklődhessenek a tapasztalatokról, netán ötleteket kapjanak. A honlapunkon minden segítséget próbálunk megadni ahhoz, hogy előzetes ismeretek és tapasztalatok nélkül is bátran belevágjanak a szervezésbe a pedagógusok.

– Milyenek a visszajelzések?

– Elsöprő többségben szívmelengető reakciók érkeznek. Nemrég kaptam például egy e-mailt egy szakközépiskolás diáktól, aki tavaly járt Erdélyben. Azt írta, korábban egyest kapott, amikor az Erdélyi Fejedelemség történetéből felelt, a Határtalanul! kirándulás során azonban azt is megértette, hogy ez miért baj. Ennél nagyobb elismerés a munkánkért nincsen. Pontosan az a célunk, hogy a nemzet összetartozásának érzését kialakítsuk, illetve megmozdítsuk a diákokban, és nem mellékesen a szüleikben, rokonaikban, barátaikban. Egy baktalórántházi iskolaigazgató szerint a diákjai 60 százaléka soha nem lépte még át a magyar határt, és közülük sokan olyan esélyekkel indulnak az életbe, hogy többet nem is lesz erre lehetőségük. Külön öröm, hogy legalább egy alkalommal sikerült őket is a Határtalanul! élményben részeltetnünk.

– Van-e mód arra, hogy a Határtalanul! program segítségével két elszakított országrész fiataljai is találkozhassanak egymással osztálykirándulások keretében?

– Köszönöm ezt a kérdést, nagyon fontos a magyar–magyar kapcsolatok erősítése az említett viszonylatban is. Bízom benne, hogy Magyarország teherbíró képességének erősödésével a Határtalanul! programra jelenleg rendelkezésre álló 500 millió forintos összeg növekedni fog. A bővülés ettől függ, ebben az évben azzal gazdagítjuk a programot, hogy a szakiskolák együttműködése keretében a külhoni magyar diákoknak is lehetőségük lesz magyarországi viszonossági látogatást tenni. Úgy néz ki, nagyjából 11 ezer diák mozdulhat meg idén, ebből 5-600 külhoni fiatal lesz.

– Ugyancsak a nemzeti összetartozáshoz kapcsolódó kezdeményezés a Magyarság Háza. Mi lesz ennek küldetése?

– Véleményem szerint június 4-én nem uralkodhat el rajtunk a gyász, sokkal inkább a nemzeti összetartozás mindennapi megélésének legkülönfélébb módjait kell megtalálni és elősegíteni. Miért ne lehetne például Kárpát-medencei magyarságismereti vetélkedőt szervezni, amelynek a döntőjét június 4-én a Magyar Televízió közvetítené? Gyakorlati tartalmakat kell adni az összetartozás elvont gondolatának. Ennek egy lehetséges eszköze a Magyarság Háza, mely Répás Zsuzsanna államtitkár asszony június 4-i bejelentése alapján a budai Várban, a Szentháromság téren kap helyet. Ennél ragyogóbb helyszínt kívánni sem lehet, ugyanis ha egy turista csak egy nevezetességet látogat meg Magyarországon, az majdnem biztosan a Mátyás-templom és a Halászbástya. Vagyis ha a Magyarság Háza ott van, akarva-akaratlanul útba fog esni, ugyanakkor a későbbiekben számos településen lehetne hasonló tematikával működő testvérintézménye is. Bízom benne, hogy a külföldiek mellett a magyar fiatalok számára is érdekesen és korszerűen, a legújabb technikai eszközök alkalmazásával mód nyílik majd ebben az épületben bemutatni, hogy minden negyedik magyar külhonban él, valamennyi magyar összetartozik és a 14 millió magyar ember nagyon sok értéket teremt és ad a világnak. Azt kellene elérni, hogy a látogatók úgy lépjenek ki ebből az épületből: magyarnak lenni nem sorscsapás, hanem felemelt fejű büszkeség.

– Vagyis a bajból erényt kovácsolva divatossá lehetne tenni a magyar összetartozás gondolatát?

– Pontosan, de nemcsak a gondolatát, hanem a gyakorlatát is. Nem hiszem, hogy véletlen, de manapság egyre több külhoni magyarságot érintő rendezvény, kirándulás, konferencia a Határtalanul! szóval hirdeti programját. Az, hogy ez a kifejezés terjed és márkává válik, nemhogy nem zavar, ellenkezőleg: szívből örülnék, ha ebből valamiféle mozgalom bontakozna ki. Olyan civil szerveződés, melynek az a fő üzenete, hogy átkelni a határokon, egymást megismerni, kapcsolatba kerülni és ilyen módon a nemzeti összetartozást megélni klassz és vonzó dolog, amihez csatlakozni fiatalnak és idősnek egyaránt menő.

Ágoston Balázs

Csete Örs

Oktatásfejlesztési szakértő, az Apáczai Közalapítvány igazgatója

1966-ban született Budapesten, édesapja Csete György építész, édesanyja Csete Ildikó textiltervező-iparművész.

A Debreceni Református Kollégiumban érettségizett, később magyar szakos tanári, könyvtáros és etnográfus diplomát szerzett.

1995-2007 között a budapesti Magyar Nyelvi Intézetben magyart mint idegen nyelvet tanított külföldieknek, majd a Balassi Intézetben a határon túli magyar hallgatók kollégiumának igazgatója volt.

1999 óta az elszakított országrészek magyar nyelvű szak- és felsőoktatásának támogatására létrehozott Apáczai Közalapítvány igazgatója, a Határtalanul! program ötletgazdája.

Nős, két gyermek édesapja.