A sírokban és halotti templomokban talált leletekből, sőt, a megmaradt vagy mesterségesen tartósított tetemekből, múmiákból is fölhalmoztak készleteket.

A szentnek tartott állatok múmiáiból vagy kedvenc állatok tartósított tetemeiből is került a „nagy egyiptomi gyűjteménnyel” rendelkező országokba; Nagy- Britanniába, Itáliába, Németországba, Franciaországba és más helyekre.

Hazánkban utazók és kereskedők adományoztak értékes-érdekes tárgyakat múzeumoknak. Eleinte saját gyűjteményüket gyarapították, majd amikor 1802-ben megalapították a Magyar Nemzeti Múzeumot, oda jutott adomány.

Az 1822-es leltárkönyvben már száznál több egyiptomi tárgyat láttak el múzeumi számmal. Egészen a kiegyezés utánig, 1877-ig a Nemzeti Múzeum őrizte az egyiptomi emlékeket. Később az Iparművészeti Múzeum megnyitására mintegy 300 szép leletet adtak át, hogy gazdagabb és érdekesebb legyen az új múzeum anyaga. Évekkel később megalapították a Néprajzi Múzeumot, ahová faszobrokat, koporsókat adtak át, sőt, múmiákat is.

Mahler Ede professzor, a magyar egyiptológia atyja, alapítója, hosszú időn át küzdött azért, hogy a szétszóródott értékes emlékeket gyűjtsék össze egy helyre. Nemsokára 80 éve lesz, hogy 1934-ben megszületett egy állami döntés: miniszteri határozat rendelte el a budapesti múzeumokban őrzött egyiptomi tárgyak és múmiák egy helyen való összegyűjtését és gondozását. Erre a feladatra a Szépművészeti Múzeumot jelölték ki, azóta ott tartják az értékes műtárgyakat.

Állandó kiállításokon láthatták a legszebb darabokat, de a raktárban még sok bemutatnivaló van. Az állomány gyarapítása sokféle módon történik: venni ritkán adódik alkalom, mert a kultúrára az utóbbi évtizedekben nem sok pénzt fordíthattak az egyes kormányok.

Szerencsére adakozók, magángyűjtemények tulajdonosai adnak a szépen gyarapodó múzeumnak eredeti tárgyaikból. Sokat változtak a lehetőségek – az azóta elhunyt – nemzetközi hírű egyiptológus professzor, Kákosy László 1982-ben megszervezett egy expedíciót az egyik legnevesebb régészeti lelőhelyre, Thébába, a Királyok Völgyének bejáratához. Az erre szükséges pénzt úgy kunyerálta össze nagyobb vállalatoktól és amennyit képes volt, az állam is adott.

Nemzetközi hírnevének köszönhetően Kákosy a nemesek temetőjének egyik legérdekesebb sírját kapta koncesszióba, és miután új sírt tárt föl, a leletek 10 százalékára tarthatott igényt; természetesen alkudozás előzte meg a tárgyak válogatását a „vásáron”. Nagyon sok értékes tárggyal gazdagították ily módon az expedíció tagjai a magyar egyiptomi gyűjteményt.

A Szépművészeti Múzeum június 9-től új kiállítással lepte meg a közönséget: „Múmiák testközelben” címmel először állítanak ki a gyűjteményükben őrzött négy olyan múmiát, amelyeket meg is vizsgáltak, röntgennel átvilágítottak és más módszerekkel is képet kaptak az egyiptomiak örök életre való felkészítéséről. Az ideiglenes embertárlat október 22-ig tekinthető meg.

Aki kicsit is elmerül az egyiptomi vallás misztériumában, világossá válik, hogy a fáraók népe szinte születésétől kezdve a másvilágra készült. Minden pénzét, amit élete során keresett, eltette a temetésére, testének tartósítására, balzsamozására. (Nagyon szépen, élethűen írja le ezt a halálközpontú életet Mike Wahtari lengyel író, híres „Szinuhe” című könyvében.)

Közismert, hogy Egyiptom földjét a Nílus áradása által leterített iszap tette termékennyé, ezt nevezték „Fekete Föld”-nek. A sivatag volt a „Vörös Föld”. Ez a két sáv olyan élesen válik el ma is, hogy egyik lábukkal a sivatagban, a másikkal a szép zöld füvön állhatnak.

Honnan vették azt a tudást az egyiptomiak, hogy a halott teste tartósítható? Mivel ősi idők óta a sivatagba temetkeztek – nehogy elpazaroljanak akár egy darabka termőföldet is –, észrevették, hogy a forró levegő átjárta homokban a korábban eltemetett halottak teste kiszárad; ép bőrrel, hajjal, ruházattal maradtak meg, egészen életszerűen. Soványak voltak, összeszáradtak, de életbeni vonásaikat megőrizték. Ezért úgy vélték, hogy szeretteik egy más világban élnek tovább.

Ezekkel a gondolatokkal Kr. előtt 4500 körül foglalkoztak. Az igazi halottkultusz 500 évvel később, a Nagada-kultúra idején kezdődött el. A tetemeket ovális vagy szögletes mélyedésbe tették a homokba, sokszor állig fölhúzott lábakkal, melléjük edényeket, ékszereket helyeztek. Fejüket dél felé tájolták, arcukat nyugat, a lenyugvó Nap felé fordították. A testet állati bőrökbe, gyékényekbe, esetenként textilekbe csavarták. Igen ritkán már koporsó is előfordult.

A tetemet későbbi korokban fejlettebb módszerrel, a tetem életszerűségének jobb megtartása mellett konzerválták. A mumifikálás aranykora az Újbirodalom idején volt, a XVIII–XX. dinasztiák alatt, csúcspontját a Kr. előtti 1070–945 között, a XXI. dinasztia alatt érte el (a késő kor első szakasza). Két olyan rejtekhelyet is találtak 1881–1898 között, ahol több egyiptomi uralkodó teteme került elő, így alaposan tanulmányozhatták a konzerválás mikéntjét.

Minél több múmiát vizsgálnak meg a szakemberek, annál több információra tesznek szert. A tetemek mellett lévő tárgyak, a sírok szerkezete, a koporsók, a múmiákat borító kartonázsok, díszítések a régészek feladata. Magát a bebalzsamozott testet, a balzsamozáshoz használt szereket, a halott életbeni jellegeit, betegségeit, halálának okát az antropológus vizsgálja. Ez olyannyira elkülönülő munka, hogy tapasztalataink alapján a régészek többsége nem is szívesen foglalkozik múmiával.

E sorok írója antropológusként férjével, Kiszely Istvánnal a ’80-as években többször járt Egyiptomban, Kákosy László professzor meghívására. Az egyiptomi régészeti felügyelők is örültek jelenlétünknek, mert antropológus szakember mindig kevesebb van, mint régész. Így megkértek néhány sír múmiájának feldolgozására, olyannyira nem tartották sokra a tetemeket, hogy egy-egy már régen eltört, kirabolt sírban több rétegen egymás fölé sorjázták a tetemeket.

Gondolható, hogy a „rakodás” közben a kiszáradt múmiák zöme szétesett, így – szerencsénkre – mindezt vizsgálni lehetett, amit ép múmiáknál csak röntgennel látni. Legtöbbször csak a kiszáradt bőr- és izomkötegek, valamint a csontok maradtak meg, a belső részeket a balzsamozáskor eltávolították és kitömték a testet, a tömőanyag közé a legkülönbözőbb tárgyakat helyeztek, gyakran nátronport apró zacskócskákban (vízelvonó), a szív helyére nagyméretű hősskarabeust tettek, aljára vésve szöveget a Halottak Könyvéből, kis amuletteket, ékszert stb.

A skarabeus is az örökkévalóság szimbóluma volt, amit életben is szívesen viseltek ékszerként, amulettként. Érdekes esetek is előfordultak, például a szív helyén egy hagymát is találtunk a pólya alatt, többször hiányzott a láb vagy a kar, amit jó esetben fából faragva pótoltak. Olyan eset is volt, hogy a hiányzó testrészt egy mási halott végtagjával pótolták. Tény, hogy sok múmiát néztünk át, és végül egy könyv született a múmiakészítésről „Ozírisz birodalmában” címmel.

A balzsamozásról kell néhány szót ejteni, mert a módszerből a múmia származási korára lehet következtetni és fordítva is. A legfontosabb lépés, hogy a tetem jó állapotban maradjon meg: a víztelenítés. Ezt három módon végezték kezdetben, égetett mésszel, konyhasóval és nátronnal. Később kiderült, hogy a mész az Egyiptomban bányászott nátriumkarbonát-dekahidrát szokásos szennyező anyaga.

A konyhasó konzerváló szerepét régóta ismerték, a halak tartósítási műveletéből. Ezzel ugyanúgy jártak a szakemberek, mint a mésszel, mert a konyhasó is a nátron szennyezőanyaga. Például a Wadi Natrunban gyűjtött nátron konyhasótartalma 27 százalék, de olyan lelőhely is van, ahol csak 1,9 százalék.

Hogyan történt a balzsamozás? Először a testet lemosták Nílus-vízzel, vagy más szent vízzel, esetleg pálmaolajjal. Ezután eltávolították a belső szerveket, az agyvelőt az orron keresztül kis kampókkal vették ki; utóbbiakat erre a célra szánt Kanopus-edényekben tárolták. Ezután következett a víztelenítés. Sok próbálkozás után nem nátronoldatban, hanem nátronporban végezték, 12 napig.

Igaz, Hérodotosz 72 napot írt le, de kísérletek igazolták, hogy annyi idő alatt a nátron szétmarta volna a tetemet. A test konzerválására és kitömésre gumigyantát, mézgát, szurkot, fakátrányt, méhviaszt, fűrészport, enyvet, gipszet és ragasztóanyagokat használtak, de bandázscsíkokat is. Illatszerként kassziát, fahéjat, cédrusolajat és -nedvet, hennát, borókabogyót, zuzmót, pálmabort és sok más egyebet.

A múmiapólyát lenvászonból készítették, és ezzel bandázsolták (tekerték) be a kitömött tetemet. Minél gazdagabb volt a halott, annál finomabb szövésű lenvásznat használtak, mert az drága volt.

Már az eddigiekből is látható, hogy a mumifikálás nem volt olcsó mulatság, így szegény ember nem is volt képes kifizetni a vegyszereket, kenőcsöket, illatanyagokat, textileket, kartonázst (festve) és a koporsót. Nem szólva a temetési szertartásról, ami igen hosszú és bonyolult volt. Amit a mai módszerekkel elvégezhetünk a múmiák vizsgálatakor, az szinte mindenre feleletet ad. Ezek a korhatározás, szövettani vizsgálat, röntgenezés, vércsoport és DNS-vizsgálat, genetika, endoszkópia, arcrekonstrukció, patológia, ujjlenyomatok és egyebek. Az így „életre keltett” múmiák szinte mesélnek a több ezer éves múltról.

Az egyiptomiakon kívül más népek is végeztek balzsamozást, természetesen más módszerrel és eredménnyel. Néhány példa: a mintegy 2400 évvel ezelőtt élt szkíták, Asszamban a nágák, másutt az indiánok, Celebesz szigetén a toradzsák, a Fülöp-szigetek ősi lakói, az Altaj-hegységi kurgánok lakói, Európában a Habsburg uralkodók és családtagjaik szokása a balzsamozás (látható a bécsi Kapucinus-templomban, budavári Nádori-kriptában).

Megfelelő mikroklíma esetén spontán is mumifikálódhatnak a halottak; a palermói kapucinus katakombában, a pápai bencés kolostorban, az oxigéntől elzárt lápokon talált tetemek is épen maradnak, a gleccser-múmiák szintén („Ötzi”). Sok egyéb külső körülmény is megtarthatja a halottakat az örökkévalóságnak.

Hankó Ildikó