Nem véletlen, hogy a kereszténység elterjedésével a nemzeti himnuszokban szerepel Isten neve. Kölcsey és Erkel művében az első sor után már minden irodalommal és történelemmel némileg tisztában lévő kultúrember felismeri, hogy Kölcsey lírája himnikus szöveg, a himnusz kategóriába tartozik csakúgy, mint Erkel Ferenc méltóságteljes zenéje, amely ugyanolyan ütemű, hangzású, komoly mondanivalójú, dicséretet és könyörgést kifejező mű, mint Kölcsey verse. Előtte a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű római katolikus népének volt a himnuszunk.

Más európai népek körében hasonló módon alakult ki a nemzeti himnusz, hacsak ideológiai szökőár nem sodorta el az ősi költeményt és dallamot. Néhány példa: God save the King (szerzője Carey, 1743), La Marseillaise (szerzője Rouget de Lisle, 1792), Gott erhalte Franz den Kaiser (szerzője Haydn, 1797), Deutschland, Deutschland über alles (szövegét írta Hoffmann vagy Fallersleben, dallamát Haydn komponálta). Ausztriában az ismert történelmi események után – 1946 óta – a „Gott erhalte…” helyett Mozart egyik korai dallamát éneklik himnuszként: „Land der Berge, Land am Strome” szöveggel.

Ha csak e néhány példát nézzük, jól látszik, hogy a himnusz minősítését elérik, mert szerepel bennük a Szent Ágoston által meghatározott három követelmény: éneklik, dicsérnek benne, méghozzá Istent.

Szembetűnő, hogy a francia himnusz mind szövegének mondanivalójában, mind dallamában inkább forradalmi induló, ami érthető, hiszen forradalomban született. Inkább harcra buzdítás, mintsem egy békés, nyugodt, megelégedett nemzet köszönete vagy kérése Istenhez. Ezért dallama is más, mint az említett másik két példának, némelyeknek jobban is tetszik, mint a lassú, méltóságos, nemzeti imádsághoz hasonló szöveg és muzsika. Csakhogy az induló más műfaj, mint a himnusz.

Az Európán végigsöprő ideológiai forradalmak nyomán sok esetben szemet szúrt a nemzeti himnuszokban megjelenő keresztény hit. Pedig, ha meggondoljuk, a vén földrész – Európa – nem létezne így, ahogy ma ismerjük, ha a kereszténység nem hozta volna létre, kemény, sziklára épített alapjait. Ezért teljesen érthetetlen és indokolatlan, hogy az Európát teremtő ideológiát egyszerűen kihagyták az EU alkotmányából. Sőt, a Magyar Köztársaság Alkotmánya szövegébe is belekötöttek Isten nevének említése miatt nemcsak hazai, de külhoni „globalisták” is, holott semmi közük egy ország belső ügyeihez.

Volt már hasonló támadás a magyar himnusz ellen, 1949-ben. Miután több mint száz éven át gond nélkül megmaradt nemzeti imádságnak, majd hivatalos állami himnusznak, a kommunista kormány a múlt eltörléséhez új címert és új himnuszt akart kreálni. A himnusz szövegírója Illyés Gyula lett volna, a komponista Kodály Zoltán. A neves zeneszerző tőle megszokott keménységgel utasította vissza a fölkérést, mindössze három szóval: „jó a régi”. Keresztény, magyar, bátor válasz volt e veszélyes parancsra. Így benne tisztelhetjük a nemzeti imádság megmentőjét.

Később is történtek vérszegény kísérletek, ötletek egy másik himnusz bevezetésére, de – különösen 1956 után – komolyan nem mertek szembemenni a magyarság akaratával.

Napjainkban ismét előkerült a Himnusz ügye, de nem a fenti céllal. Egyszerűen azért, mert aki ismeri Erkel Ferenc életművét, pontosan tudja, hogy legtöbb műve igénybe veszi az énekesek hangszálait. Nagyon magas fekvésbe írta műveit, gondoljunk a Bánk bán vagy a Hunyadi László áriáira, vagy éppen a Himnusz dallamára.

Arról is vannak tapasztalataink, hogy a Himnusz éneklése nagyobb tömegben vagy iskolai ünnepélyeken, hamis fejhangba vagy dörmögésbe fullad, aki pedig nem bírja, inkább hallgat. Az évtizedek óta elfogadott és kiadott fekvésben szóló dallamot az emberek nem képesek énekelni, hacsak nem Simándy-utódok. Ezért nemrég az Erkel Ferenc által komponált dallamot transzponálták – négy hanggal lejjebb vitték – azzal a céllal, hogy minden normális hangú ember megtanulhassa, és együtt énekelhesse a többiekkel. A kísérlet sikerült, évzáró ünnepen most először tudták gyermekek és felnőttek könnyedén énekelni a Himnuszt.

Természetesen mindig vannak akadékoskodók, akik szerint ezzel hozzányúltak nemzeti imánkhoz. Ez azonban nem igaz. Az eredeti dallamhoz nem nyúltak, csak mélyebben kezdik a magasabb fekvésben írt dallamot.

Erkel Ferenc bizonyára tudatában volt, hogy az emberek általában három hangfekvésben tudnak énekelni, bár van átfedés is közöttük. A férfiak basszus, bariton és tenor, a nők alt, mezzoszoprán és szoprán hangon énekelnek. Ez a kategorizálás beszűkítette Erkel lehetőségeit, ezért ő inkább a zeneműre figyelt. A hangterjedelemre sem igen adott, csak a zene érdekelte. Bizonyára azt gondolta, keressenek hozzá megfelelő énekeseket.

Egyébként már máskor is transzponálták a Himnusz dallamát, de a diktatúra alatt énekelt változattal kapcsolatban az volt az ember érzése, hogy készakarva ezt a változatot fogadták el, mert ezt nem tudják tömegek énekelni, így némán hallgatnak egy lemezfelvételt, ha szükséges. Szomorú látvány volt iskolában, amikor ünnepélyeken, nemzeti eseményeken zárt szájjal (vagy éppen fecsegve) egy recsegő lemezről hallgatták Erkel himnuszát. Jelenleg az oktatási hivatal honlapján két – énekkari és zenekari-énekkari – könnyebben énekelhetőbb változat jelent meg.

Mikor és hogyan látott napvilágot a magyar nemzeti Himnusz? Kölcsey Ferenc versére és Erkel Ferenc muzsikájára született meg a mai napig énekelt magyar néphimnusz. Kölcsey versének gyökerei, amelyet 1823. január 22-én írt, mélyebbre hatolnak, mint a korabeli más nemzetek himnuszainak világa. Már a vers Kölcsey által adott alcíme is sokat mond: „Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból”. Alatta: Cseke. Január 22. d. 1823.

Kölcsey tudatosan helyezte a múltba látomását, de olvasói pontosan értették, hogy az általa rekonstruált történelmi színpad éppen akkor telik be szereplőkkel, amikor nyomorúságos helyzetben van a magyar nemzet. A költeménynek nemcsak a mondanivalója, a versformája is régies.

Hogy ez a gyönyörű költemény megszólaljon a nép ajkán, az kellett, hogy valaki megzenésítse, hogy szárnyára kapja a muzsika. Hosszú idő telt el addig, amíg 1844-ben tizenhárom megzenésített változata született Kölcsey remekművének: tizenkét próbálkozás és egy valódi himnikus zene.

A lehetőséget egy pályázat kiírása adta, mivel már régen megvolt egyesekben az óhaj arra, hogy mint más nemzeteknek, a magyaroknak is legyen himnuszuk. Igaz, elsőként Vörösmarty és Erkel tollából kívánták a művet, később Vörösmarty helyére Kölcsey került. (Azért Vörösmarty sem maradt ki, megírta a Szózatot).

A nyilvános pályázatot a Nemzeti Színház akkori igazgatója, Bartay Endre tűzte ki, aki hosszú felhívást közölt Garay János lapjában, a Regélő Divatlap 1844. március 3-i számában. A pályaművek jeligével ellátva érkeztek be, időrendben számozva.

Létezik egy érdekes hagyomány, ami az 1910-es Erkel-centenáriumra megjelent emlékkönyvben szerepel. A fiatal Gárdonyi Géza író által készített interjú – amit Erkellel készített – is bekerült az emlékkönyvbe. Eszerint Erkel nem is gondolt rá, hogy zenét írjon Kölcsey versére, de a pályázat határidejének lejárta előtti napon Bartay Endre állítólag bezárta a színházban egy szobába, ahol zongora is volt. Kottapapírt, tollat, tintát adott neki és figyelmeztette, hogy csak akkor engedi ki, ha kész a mű.

A történet bár érdekes, valódi alapja nincsen, ugyanis a pályázatra beérkezett munkákat időrendi számmal látták el. Erkel műve az egyes sorszámot kapta, így legelsőként érkezett be műve. A határidő 1844. május 1. volt, így Erkel muzsikája 1844 márciusában vagy áprilisában születhetett. Erkel jeligéje ez volt: „Itt az írás, forgassátok – Érett ésszel józanon. Kölcsey”. A bírálóbizottság 1844. június 1-jén döntött. Egyhangúlag Erkel pályaművét, az egyes számú pályázatot tették magyar himnusszá.

A díjnyertes himnuszt és másik hat dicséretben részesített kompozíciót 1844. július 2-án mutatta be a Nemzeti Színház ének- és zenekara. A többi bemutatott mű szerzői: Egressy Béni (3.), Molnár Ádám (4.), Travnyik János (6.), Éliás Márton (11.) és Sayler Károly (13.) voltak. Különösen a 3. 6. és 13. számú pályamű kapott sok tapsot.

Erkel zeneműve magán hordozza Haydn hatását, de Mozart is kielemezhető, hiszen ők adtak példát Erkelnek. A klasszikus Európa hatása és a magyar jelleg egyként simul össze a Himnuszban. Erkel szintézisre törekvése tetten érhető, de az is kiderül, hogy a magyar pentatónia alapjaiban más, mint az indoeurópai népesség zenéje.

Színházon kívül, társadalmi rendezvényen először, 1844. augusztus 10-én hangzott el a zenemű az óbudai hajógyárban, ahol Széchenyi gőzösének hajókeresztelőjét tartották. 1844. augusztus 15-én a „Honderű” című lap szerint liturgikus keretben játszották el a Himnuszt, a pesti polgári őrhad zászlójának fölszentelésekor, a liturgia közben, úrfelmutatáskor.

Két hónap sem telt el és a Himnusz – szemben a császári himnusszal – a nemzeti függetlenség és önállóság jelképeként jelenik meg. A sors játéka, hogy Erkel Ferenc a Himnusz születésnapján, 1893. június 15-én fejezte be földi pályafutását.

A magyar Himnusz abban is egyedülálló, hogy csak 1989-ben került hivatalosan a Magyar Köztársaság alkotmányába: „75.§. A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.” Előtte mintegy százötven évig mint néphimnusz szerepelt, de így is elhangzott minden nagyobb eseményen: „Isten, áldd meg a magyart!”

Hankó Ildikó