– A kötetet lapozgatva feltűnt, hogy kettőjük rajzai mennyire mások. Finta József rajzain gótikus templomok és egy kedves kis görög sziget, Szantorini sziklái, épületei látszanak, ami egy építésztől nem meglepő. Vadász György rajzai viszont olyanok, amilyeneket egy grafikustól várna az ember. Mi is lenne ezekre a jó szó…?

Vadász György: – Na, most mondjál valami hülyeséget, Karcsikám.

Finta József: – Ezzel azt akarta kifejezni, hogy te nem vagy építész. Csak ilyen finoman vezette elő.

Vadász György: – Ez a Finta egy nyomorult dög.

– Ezt is leírhatom?

Finta József: – Nyugodtan.

Vadász György: – Annyit mondhatok neked, hogy tíz év óta nincs olyan barátom a magyar építészetben, mint ő. Több nekem, mint barát. Olyan gyönyörűséges, örömet szerző lelki és érzelmi társam lett, amilyenre nem számítottam, mikor megismertem. Akkor azt gondoltam, hogy kiváló építész elképesztő szellemi és történelmi háttérrel, műveltséggel, és baromira tud rajzolni. Ő pedig azt gondolta, hogy én is tehetséges, nagy ívű szellem vagyok, de egy csirkefogó strici, aki piál, verekszik, káromkodik, meg minden nyavalya, aztán lett belőle egy nagy barátság. De olyan barátság, öregem, hogy egymásnak írtunk hónapokon keresztül szép és jó verseket, amiket csak azért nem mertünk közölni, mert azt hitték volna, hogy buzik vagyunk.

– A kötetben lévő versek egy része még költő embernek is becsületére válna, nemhogy építésznek. Mióta írtok verseket?

Finta József: – Mikor megtanultam a betűvetést, már akkor írogattam verseket, emlékszem, mindjárt a második egy hazafias költemény volt hétéves koromban. Úgyhogy, ha 1944 őszén a közelgő harcok miatt nem menekülünk el Váradról, biztos, hogy költő lettem volna, esetleg festő.

– A papi pályán nem gondolkodtál?

Finta József: – Nem akartam soha pap lenni, bár sok református pap volt a családban, édesapám pedig az egyházkerület főgondnokaként szolgált. De mikor a papokról beszélt, nem mindig irodalmi stílusban tette. Viszont jó költő volt, tagja az Erdélyi Szépműves Céhnek, és kiválóan fordított, szerintem Eminescu-fordításai máig a legjobbak. Mikor mondtam neki, hogy képzőművész akarok lenni, meg akart óvni azoktól a keserűségektől, amik a művészi pályán várnak az emberre, és azt mondta, válasszak magamnak egy rendesebb pályát. Szegény, mint magyar-latin szakos tanár, nem tudta, hogy az építészet nem ilyen. Én mindenesetre jelentkeztem mind a két karra, de az építész felvételire hívtak be először. Abban az évben, 1953-ban lett miniszterelnök Nagy Imre, hirtelen enyhült a politikai helyzet, ezért kivételesen nem számított, hogy milyen családból jött valaki. A felvételin pedig rajzolni kellett, az ment, úgyhogy felvettek. De biztos, hogy az egész építészszakma örült volna, ha inkább képzőművésznek megyek, szó se róla.

Vadász György: – Kivéve én.

Finta József: – A rajzolást azóta sem hagytam abba, minden utazásomra kis bőrkötésű füzeteket viszek, azokba rajzolgatok. A rajzokból lesznek a grafikák, azokból meg a kiállítások, könyvek, újabban pedig hétvégeken dühösen festek is. Mindezt azért, mert egy épület kihordása néha tíz év. Például Budapesten a rendőrség mellett már tizenharmadik éve tervezek egy százméteres toronyházat, tizenkét évig Demszky gátolta, hogy megépüljön, most pénz nincs rá, de talán megépül egyszer. De még a leggyorsabban elkészülő épület kihordása is három év. Belekeseredik vagy meghasonlik az ember ennyi idő alatt. Ezért kell valami más sikerélmény. Nekem ezt elsősorban a rajzolás adja meg. Ha leülök egy katedrális elé, hogy lerajzoljam, először néhány perc alatt meg kell fejtsem azt a látványt, ami rám dől. Ha megfejtem, akkor én győztem. Ez kell ahhoz, hogy az ember túlélje az építészlétezést.

Vadász György: – A másik a verselés, ezt Jóska kihagyta. Az éppen úgy összefügg az ő festészetével, rajzolásával, az építészlét túlélésével, ahogy nálam is: én is ezért írok verseket. Azzal a kiegészítéssel, hogy én hosszú évekig jártam a zenei nyikodémiára, ezért nálam a rajzolás helyét a zene foglalja el.

– Milyen hangszeren tanultál játszani?

Vadász György: – Zongorán. Az volt a legkisebb hangszer, bármikor el tudtam tenni a zsebembe. Ma már nemigen fordul elő, hogy hónom alá csapom a zongorát, de a zene azért megmaradt bennem, valahol a lelkemben. Láthatatlan, de fontos dolog, közvetlen találkozás az Istenemmel. Ha nagyon be vagyok piálva, akkor ez a találkozás gyakran előfordul. Nem viccelek, Karcsi, próbáld meg egyszer. Szóval nekem nagy boldogság ez a hármas egység. Különben édesapám is zenész volt, kiválóan hegedült, a nagynéném pedig ugyanilyen jól zongorázott. De még a Jóska előző szövegéhez annyit akarok mondani, hogy ha építészként csinálsz egy jó vázlatot, egy rajzot, és nagyon meg vagy vele elégedve, akkor másnap, ha fölkelsz, nézd meg még egyszer. Ha jobban tetszik, mint előző nap, akkor folytasd tovább, ha ugyanúgy tetszik, akkor kezdj el gyanakodni, ha kevésbé, akkor dobd el. Ő nem ezt mondta, de nagyon hasonlót a maga módján. Neki a kihordási időszak tovább tart, mint másnak, lassabban éri el, amit akar, mert igényes, végigmegy minden kálvárián, ami csak létezik. Olyan felkészültség érződik rajta, olyan erő, amit csak a lelke adhat.

Finta József: – Van itt még egy dolog, amiről beszélnünk kell. Annyit zárójelben, hogy ma Budapesten az építészek nyolcvan százaléka munka nélkül van. Az ember tervezi a házakat, de úgy kell csinálnia, hogy az építésztársainak is jó legyen. Talán a nyolcvanas években terveztem az utolsó olyan épületeket, ahol mindent én rajzoltam meg kézzel. Ezt az átkozott számítógépes világot már nem tudom követni. Régen bementem reggel a munkahelyemre, végignéztem a rajzokat, és tudtam, hogy melyik asztalon hol van a hiba. Most ezekbe a mocsok gépekbe nem tudok belenézni. Ma olyan a világ, hogy megrajzolok egy vázlatot, egy háznak a képét, hangulatát, lelkét, mondjuk, legfeljebb két óra alatt, ugyanezt számítógépre ráteszik két hét alatt. Erre azt mondom, hogy a kézi rajz győzött. Ez nem jelenti azt, hogy haszontalan dolognak tartom a számítógépet, de ha a kezemmel húzok egy vonalat, akkor az agyam és a kezem között nincs semmilyen közvetítő. A gép viszont megfordítja a mozdulatomat, ezért ellentétesen kell mozdítanom a kezemet. Ez már egy sötét utópiára emlékeztet engem. Részben ezért kell nekünk ez a barátság, a versek és a rajzok. És még valami. Most magamról beszélek, de tudom, hogy Gyuri ugyanezt mondaná. A feleségem nélkül én ezt az egész létezést nem bírnám ki, holott egyáltalán nem vagyok szomorú ember, sőt hatalmasakat tudok röhögni. Gyuri meg pláne.

Vadász György: – Egymáson meg még nagyobbakat. Főleg én őrajta.

Finta József: – Kell az embernek valami, ami annyira a magánügye, hogy abba senki és semmi nem szólhat bele. Ez a vers, a rajz és a festés. Mert ma egy épület tervébe, még ha csak egy közepes házról van is szó, ötszázan szólnak bele, és már nem is tudom, meddig az enyém, és honnan kezdve a megrendelőé meg a kivitelezőé, aki elcseszi meg kispórolja belőle az anyagot. Olyan eszement módon, olyan erkölcstelenül működik az egész beruházói piac, hogy egy kívülálló alig hiszi el. Mondjuk egy terv belekerülne hetven- vagy nyolcvanmillióba, és fizetnek érte ötöt. Még csak el sem küldhetem az illetőt oda, ahova kéne, mert elterjed, hogy ilyen vagyok, és nem kapok többet munkát. Én az egész Kádár-rendszert zsigeri alapon utáltam, amire bőven volt okom, még a káderlapomon is az állt, hogy klerikális és nacionalista, pedig ez a kettő nem vagyok. Mégis azt kell mondjam, hogy a hetvenes és a nyolcvanas években ha valami nagyon nagy gondom volt, egy nap alatt el tudtam vele jutni az építési miniszterhez, ma viszont olyan áttételek vannak, hogy a közelébe sem mehet az ember az illetékesnek. Pedig lenne mondanivalóm bármilyen szintű lénynek Budapestről, építészetről és egyébről is. Keserűséggel tölt el ez az állapot. Nyilván a főpolgármester is le van terhelve, mert égnek a buszok, meg adósságban fuldoklik a főváros, értem én. Csak hát fáj a szívem, mert hiába mondjuk néhányan, hogy Budapestnek óriási lehetőségei vannak. Ilyen táji adottságú település nincs még egy, a világ legszebb városi látványa messziről, gyönyörű a Duna, még az építészek sem cseszték el, pedig mindent megtettünk érte. Így aztán mit tehet az ember? Katedrálisokat rajzol, verset ír, meg ilyen emberekkel barátkozik, mint a Gyuri.

– Amilyen épületeket ma vár a piac az építészektől, azzal mennyire vagytok kibékülve?

Finta József: – Ez már csak egy eldobható építészet, mindenki ezt csinálja, a legnagyobb magyar építészek is. Ezeket az épületeket néhány évtizedre szánják, aztán majd lebontják, és más kerül a helyükre. Ez csak fröccsöntött építészet, már nincsenek is formák. A múltkor megállított egy néni Pesten a Széchenyi téren, éppen a sógoromékkal sétálgattunk, és jól lecseszett, hogy miért építek ilyen bádogházakat. Látszott, hogy dúl-fúl, nem volt olyan állapotban, hogy elmagyarázhattam volna neki, ilyen lett a világ, ilyeneket rendelnek tőlünk.

Vadász György: – Én ennek nem ellentmondanék, hanem teljesen másként fogalmaznék, ugyanis nem lehet olyat csinálni, mint százhúsz évvel ezelőtt, a szecesszió idején. Káprázatosan szép házakat építettek akkoriban, de minden megváltozott körülöttünk, már nem olyan ruhában járunk, nem hintóval közlekedünk, nem kalapot emelve köszöntjük egymást az utcán, másfajta világot élünk. De ma sem kellene fémdobozokat csinálni, mert ennek a kornak is megvannak a szépséges jelei, amit számtalan kiváló építész bizonyít sokfelé a világban, csak az ilyen épületekhez rengeteg pénz kell.

Finta József: – Ha az ember a tervrajzon húz egy vonalat, akkor a beruházó gyorsan kiszámolja, hogy hatszáz euró per négyzetméterrel az mennyibe kerülne, és már mondja is, hogy nem megy. Hiába győzködjük, hogy az környezettudatos megoldás lenne, és megtérülne, nem számít neki, csak az, hogy minél kevesebbe kerüljön az épület. A Kádár-rendszerben egy párttitkárt meg lehetett győzni vagy át lehetett verni, most itt van helyette a piac, ami sokkal keményebb diktatúra. Mocskos, szemét viszonyok között dolgozunk.

Vadász György: – Amikor Zalaegerszegen a városközpontot csináltam, amire Herder-díjat kapott a város meg én is, akkor volt ott egy tanácselnök, akit én nem elnök elvtársnak szólítottam, hanem polgármester úrnak, mire halálos csönd lett. De én senkinek nem mondtam azt, hogy elvtárs, nem lőttek érte fejbe, igaz, hogy nem is tartottak komoly ellenfélnek, mert kicsit lököttnek gondoltak.

Finta József: – Rá is játszottál néha.

Vadász György: – Rá is játszottam, de nem nagyon kellett. Én hatéves korom óta rázom a bohócsipkát, jólesik nekem, egyszerűbb így, hogy sok mindent magamban oldok meg és a környezetemben. Mindenkinek jobban tetszik egy humoros, kicsit dilisnek tartott, de nagyon is gondolkodó ember, úgyhogy a tanácselnök környezete tudomásul vette az én hóbortomat, és szépen lassan, egyre sűrűbben kezdte mindenki polgármester úrnak szólítani. Egyszer megnyertünk Kis Sándor szobrászművésszel, drága barátommal egy pályázatot. A Somló-hegyre építettük azt a hatalmas keresztet, ami belül járható, föl lehet benne menni, föl is mentem egyszer tök részegen, le is estem, de épp csak annyira, hogy nem haltam meg, jó nagy röhögés lett belőle. Na, amikor nyertünk, az elnöki tanács elnöke, az akkori államfő adta át a díjat, és azt mondta, hogy Vadász elvtárs jöjjön ki, hogy átvegye. Én meg azt mondtam, hogy mélyen tisztelt hölgyeim és uraim, tisztelt elnök úr, nem elvtárs a keresztnevem, Vadász György vagyok… Ezek ilyen apró, pici kis erőfitogtatások voltak, aminek különösebb értelme nem látszott, de nekem örömet szerzett, és ilyen dolgokban elég önző pali vagyok. Na most még valamit. Nekem ez a kettős könyv, ami elöl Finta, hátul Vadász, de ha megfordítod, akkor elöl Vadász, hátul Finta, olyan öröm volt, mert szép a könyv, úri, finom dolog. Nem egy tahó könyv önmagukat mutogató építészekről, hanem egy kis szösszentés. Jó dolog, hogy egy ilyen megszületett még a halálom előtt, nekem ez nagyon boldogító.

Boros Károly