Kós Károly üzenete
Kalotaszegi lármafa
Nem beszélünk eleget Kós Károlyról, pedig a nagy erdélyi polihisztor ma is megdöbbentően időszerű, ha ugyan nem időszerűbb, mint a maga korában. A születése 140. évfordulójára korhű külcsínnel újra kiadott, eredetileg 1911-ben a Magyar Képzőművészet folyóirat mellékleteként megjelent Régi Kalotaszeg című tanulmánya ma is fontos szellemi iránytű.
A Régi Kalotaszeg újrakiadását a Batthyány Lajos Alapítvány támogatásával, Medvigy Endre irodalomtörténész bevezetőjével nyújtotta át a közönségnek a kötetet gondozó IdőJel Kiadó. Komoly műhöz komoly megjelenés dukál: Kós Károlynak a középkori krónikákat idéző míves, rajzolt betűi és Kalotaszeg jellegzetes épületeit, mindennapi életképeit megörökítő illusztrációi rögtön magukkal ragadják az olvasót, és visszarepítik a több mint száz évvel ezelőtti világba, szembesítve az abban a korban már kézzelfogható veszélyt jelentő nemzetporladás ma hatványozottan fenyegető jelenségével.
Kós Károly a nagy magyar polihisztorok sorába tartozik. Hivatását tekintve építész volt, életművének része többek között a budapesti Állatkert főbejárata és számos épülete, a zebegényi római katolikus templom, a kispesti Wekerletelep, Kolozsvár Monostor városnegyedének református temploma vagy épp a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. Íróként is maradandót alkotott egyebek mellett a Varjú nemzetség, az Attila királyról ének vagy Az országépítő című munkáival. Mindemellett grafikusként is beírta magát a magyar kultúrtörténetbe.
A Régi Kalotaszeg elsősorban Erdély e sajátos, ma már magyar szigetnek, végvárnak tekinthető tájegységének építészetéről szóló tanulmány. De Kós Károly a házaknál, kúriáknál, templomoknál többre kíváncsi, és többet is láttat: megmutatja a megkapó épített örökség mögül kiporladó életet, a magyar térvesztést és a román gyarapodást. Ezt később Nyirő József rajzolta meg drámai erővel Néma küzdelem című megrendítő sorsregényében. Nyirő munkásságában is meghatározó a nemzetféltés, a már-már szociografikus szemlélet, ami Kós Károly tanulmányát is végigkíséri, illeszkedve a kor hasonló felfogású művészeti irányzataiba – gondoljunk csak Bartók és Kodály népi kultúrából táplálkozó életművére.
Kós Károly sem a száraz elméletek műkedvelő embere volt, munkássága a valóságból táplálkozott. Keresztül-kasul bejárta gyalog Székelyföldet és Kalotaszeget, az általa leírtak és lerajzoltak tehát kifejezetten dokumentumértékűek, lenyomatai a dualizmus nemzetpolitikai mulasztásainak, annak a kornak, amikor úgy távolról, magaslatokról nézve még meglévőnek tűnt az ország, életközelből ugyanakkor egyre fenyegetőbb volt az idegenség halálos eláradása. Ebben a helyzetben voltak, akik láttak, és voltak, akik gőgösen messzi külhon felé fordították fejüket, idegen szellemi világokba bitangolva, megtagadva saját fajtájukat. Hozzájuk és persze mai szellemi utódaikhoz szól Kós Károly: „Öreg dolgokat írok, elfelejtett ómeséket. Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak, és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi.” Így aztán ha egészen pontosan kellene meghatározni e munka műfaját, azt mondhatnánk, hogy szépirodalmi igényességgel, történettudományos pontossággal megírt néprajzi-nemzetpolitikai tanulmány, történelmi pillanatfelvétel, afféle lármafa, amely a kor értelmiségi és politikai elitjének történelmi felelősségével szembesít. És ez teszi ma is múlhatatlanul időszerűvé. „Mert én itthon maradtam. Mert én csak folytatása akarok lenni apáimnak, és munkám folytatása az ő munkájuknak”, adja meg a programot korának és korunknak Kós Károly.
