Elveszett rockopera
Méltatlanul feledésbe merült, de legalábbis messze nem kapta meg a neki járó elismerést Szörényi Levente Atilla, Isten kardja című rockoperája. (Nem elírás, a műben ezzel a szokatlan írásmóddal szerepel a nagy hun király neve.) E sajnálatos ténynek több külső oka van.
A legfőbb egyértelműen az 1983-ban bemutatott István, a király máig töretlen népszerűsége. Ne feledjük, ez volt az első magyar rockopera (az 1982-ben megjelent Kőmíves Kelemen rockballada „mindössze” előtanulmánynak nevezhető), amely minden tekintetben a legjobbkor robbant be a magyar nyilvánosságba. Zenéje a népszerűsége csúcsán lévő hard rock műfajában fogant, szereplői is a hazai rockmezőny legjelesebb korabeli előadói közül kerültek ki. Bródy János közérthető, kortárs áthallásoktól sem mentes szövegeivel a maguk történelmi pontatlanságaival együtt is könnyű volt azonosulni, annál inkább, mert magával ragadó, sodró, energikus rockdalokként önállóan a világba kiabálva is megállták a helyüket házibulikban és más összejöveteleken.
Az István, a király azért is maga volt a katarzis, mert a kommunista diktatúra erjedő-forrongó végkorszakában robbant be; ne feledjük, az ősbemutató időpontjában, 1983. augusztus 20-án Lengyelországban az egész szovjet blokkra hatást gyakorlóan már évek óta harcolt az illegalitásba kényszerített Szolidaritás. A lázadó Koppány alakjával könnyű volt azonosulni. A kádári diktatúrában addig nem akadt rá példa, hogy egy színpadi előadás végén hatalmas piros-fehér-zöld zászló ússzon be a színre, és felcsendüljön a Himnusz. Túlzás nélkül mondható, hogy az István, a király önálló életre kelve társadalomformáló intézménnyé vált.
A társadalmi katarzis azonban a rendszerváltozás időszakában gyorsan elmúlt, helyét a csalódottság, az apátia vette át. Ezért sem tudta hatásában még csak meg sem közelíteni az István után napra pontosan tíz évvel, 1993. augusztus 20-án a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon bemutatott Atilla, Isten kardja. A hun uralkodó egyébként sem élt olyan élénken a köztudatban, mint akár Szent István, akár Koppány alakja. Mindemellett a zenemű zeneiségében és szövegvilágában is mélyebb, komolyabb, nehezebben befogadható, mint a kétségtelenül populáris István, a király. Az Atilla, Isten kardja librettóját Nemeskürty István történészprofesszor szövegkönyve alapján Lezsák Sándor írta, aki nemcsak ebbéli munkásságában szintén méltánytalanul kevéssé értékelt költő, hanem politikus is, akkor épp a legnagyobb kormánypárt, az MDF alelnöke volt. Ez pedig a már akkor is világnézeti, politikai meggyőződések mentén többfelé hasadt magyar társadalomban eleve szűkítette az érdeklődő nyilvánosságot. Míg az István, a király előadásain jelen lenni, a darab dalait énekelni a Kádár-rendszerben önmagában valódi tett, ellenzéki állásfoglalás volt, addig az Atilla, Isten kardja „csak” egy zeneművészeti alkotás lett, még ha igen magas színvonalú is, szereplői pedig részben azonosak voltak az Istvánéval: Sebestyén Márta, Deák Bill Gyula, Nagy Feró, Varga Miklós, Vikidál Gyula, részben a pályáján akkor kiteljesedő fiatalabb rock-metál nemzedékből rekrutálódtak; idesorolható az Atilla-fiakat játszó Mr. Basary, Rudán Joe, Kalapács József vagy Vértes Attila. De Kovács Kati, Begányi Ferenc, Sasvári Sándor is a legnevesebb előadók közül valók. Mégis, az Atilla, Isten kardja sem akkor, sem azóta nem futott be olyan pályát, mint az István, a király. Ez ugyanakkor semmit sem von le az 1993-ban bemutatott rockopera nagyszerűségéből. Érdemes elővenni, leporolni, újra meghallgatni; mai füllel is találni benne zenei csemegéket és intellektuális izgalmakat egyaránt.
Isten kardja a mi kezünkben! című összeállításunk további cikkei ide kattintva olvashatók. Alább belelapozhatnak a mellékletbe.
