Elterjedt felfogás, hogy a nők azért hordanak nadrágot, mert az kényelmesebb, és amikor tömegesen álltak munkába, kézenfekvőbb munkaöltözet volt a szoknyánál. Ám a divat több önmagánál: társadalmi folyamatok tükre. Valaha az arisztokrácia öltözködése diktálta a divatot, s a nemesurak harisnyát és bugyogó jellegű nadrágot, később pedig térdnadrágot hordtak.

Az a hosszúnadrág, ami ma alapvető ruhadarabunk, hajdan egyszerű paraszti viselet volt. A lovas nomád népek, illetve germánok, kelták hordták a tóga uralta ókorban. Nekik, s persze a magyarságnak is köszönhető, hogy e ruhadarab végül széles körben elterjedt a középkori Nyugat-Európában.

– A nadrág maga mint forma, nem nemhez kötött, sok helyen hordták nők is, például a törököknél. A kereszténység hatására különült el a nemek különböző viselete, és lett a nadrág egyértelműen férfi, a szoknya pedig női ruhadarab, habár a nadrág felett hordott szoknyaszerű öltözék a XVI. századig megtalálható volt férfiaknál – mondja F. Dózsa Katalin művészettörténész, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem tanára.

– A francia forradalom idején vált riválissá a két nadrágtípus: a térdnadrágot az arisztokrácia viselte, a pantallót a polgárság. Amikor pedig két társadalmi réteg harcol egymással, mindig annak a viselete és szimbólumai terjednek el széles körben, amelyik győz – teszi hozzá Zsolt Péter szociológus, a Divatszociológia című könyv írója. – Ha akkoriban az arisztokrácia meg tudta volna tartani vezető szerepét, most térdnadrágot hordanánk. Azt gondoljuk, hogy például egy üzletkötő számára a hosszúnadrág a legmegfelelőbb viselet, és ennek praktikus okai vannak. De alakulhatott volna úgy is a történelem, hogy ma reverendához hasonló ruhában tárgyalnának egymással a diplomaták, és az éppoly célszerű lenne. A viseletnek nem a funkcióhoz van köze, hanem a státuszszimbólumokhoz – állítja a szociológus.

Törzsi jelek

Éppen így látja F. Dózsa Katalin is, aki szerint társadalmi megegyezés kérdése, mit tartunk helyesnek, s mit ítélünk el az öltözködésben. A divat nem a kényelemtől függ: ezért is maradhatott fönn Kínában az a sok évszázados hagyomány, ami megkövetelte, hogy a nők apró cipőbe szorítva deformálják a lábukat. Az európai nők pedig az inkvizíciós eszköznek is beillő fűző viseletének hódoltak, amellyel összenyomták a bordáikat, károsították a belső szerveiket.

– Ilyen szempontból a mai divat valóban sokkal kényelmesebb és egészségesebb, mint valaha. Az olyan bolondságok, mint a nagyon magas sarkú cipő vagy a derekat szabadon hagyó csípőnadrág, meg sem közelítik a régi divat kártékonyságát az emberi testre nézve – hangsúlyozza a művészettörténész. – Ma elhűlünk a fiatalok tetoválásain, piercingjein, vagy azokon a fülbevalókon, amelyek hatalmas lyukat tágítanak a fülcimpába. Ám az antropológia számára ez ismerős jelenség. A törzsi társadalmakban ennél sokkal erőteljesebb szerepe volt a test megcsonkításának, maradandó módosításának – teszi hozzá Zsolt Péter. – A divat túlkapásai néha még a természetes esztétikai érzéket is kiiktatták.

A fogyasztók erkölcsei

Vajon miért szelídült meg ennyire a divat mára?

– Korábban az arisztokrácia diktálta a divatot, s ők a dologtalanságot reprezentálták az öltözködésükkel. A polgárság feltörekvő tagjai pedig utánozták őket. Úgymond, előlük menekülvén lettek a frizurák egyre magasabbak, az uszályok egyre hosszabbak, hogy lehetetlen legyen bennük dolgozni – magyarázza Zsolt Péter.

– Ahogy az ipari modernizációval a polgárság vette át a vezető szerepet, eltűntek a munkátlanságra utaló viseletek. Nemkívánatos üzenetté vált az, hogy a gyártulajdonos vagy vezető beosztású férfi nem dolgozik. Ám a serény polgár öltözete azt is hivatott megmutatni, hogy viselője nem fizikai munkát végez. Ez volt az angol gentleman világa – meséli dr. Demeter Zsófia történész, divattörténész, a Fejér Megyei Múzeumok Igazgatóságának vezetője.

A mai öltözködésünk lényegében most is ezt tükrözi: a megbízható üzletembert és üzletasszonyt, a munkavállalót, aki az örök öltönyben és kosztümben jár. S ez a siker egyik záloga: ma már mindenki a pénzember munkaruháját igyekszik magára ölteni, az is, akinek a munkája nem követeli meg.

– Azelőtt a péknek, vasutasnak, kovácsnak nem derogált a munkaruhájában kimenni az utcára. Látni lehetett, hogy ki mit csinál. Ma mindenki sztenderd. Nem akar büszkélkedni a szakmájával, sőt azt üzeni, hogy őbelőle még bárki lehet. Most éppen pék, de holnap lehet üzletkötő vagy bolttulajdonos. S a munkaerőpiac gyakran rá is kényszerít a szakmaváltásra. Éppen ezért a mai divat, amely tömegeket szolgál ki, nem engedheti meg magának a túlzásokat, az extremitásokat.

– Csak azok bánhatnak szabadon a testükkel, akik nem akarnak a fogyasztói társadalom munkás tagjává válni. Ha én pénzt akarok keresni, nem állíthatok be a munkahelyemre megnyújtott fülekkel és tetoválásokkal. Ezért ma még inkább érvényes az a mondás, hogy a ruha teszi az embert. Korábban az öltözék jelezte ugyan tulajdonosának anyagi helyzetét, de csak mint a következménye annak. Most viszont a megfelelő megjelenés az előfeltétele, hogy sok pénzre tegyen szert valaki – mondja Zsolt Péter.

Az ipari társadalom tagjának lenni kettős tevékenységet jelent: az ember egyrészt rengeteget vásárol, másrészt keményen dolgozik, hogy az előbbit megtehesse. Erich Fromm, az ismert szociálpszichológus vetette fel annak idején, hogy még baj lehet abból, ha ezt a kétfajta személyiséget egy emberbe kell belepréselni.

– Nem lett baj belőle, egészen jól működik, csak azt nem teszi lehetővé, hogy büntetlenül megnyújtsuk a fülünket. Talán a japánokra jellemző leginkább mindkét vonás: az önfeláldozó szorgalom és a divat hajtotta költekezés. A fiatalok hétköznap teljesen egyformák, amikor iskolába, munkába mennek, ám hétvégén tombol az individualizmus, az önkifejezés látványos és erőteljes eszközeivel.

Mindennek következménye, hogy az egykori tendenciák megfordultak: ahelyett, hogy a divatnak egy szűk réteg által irányított fősodrában minden jelenség a szélsőségekig fejlődne, a fogyasztói tömeg által irányítva minden lágyabban jelenik meg, és csak a szubkultúrákban kap teret az extremitás.

– Régen a társadalom üldözte azokat a közösségeket, amelyek életmódjukat, világnézetüket, s ehhez kapcsolódóan megjelenésüket tekintve kívülállók voltak. Ma ezeket inkább beolvasztja, mint ahogy az a hippi és a punk kultúrával is történt. Piacosítja. Így felpuhul a mögötte lévő ideológia, és marad a divatos öltözködés, kiüresedve – magyarázza Zsolt Péter.

Reneszánsz retro

Éppen ez ad lehetőséget arra, hogy a munka standard világán kívül viszont számtalan variáció közül választhassuk ki stílusunkat. Egy nő ma lehet elegáns dáma, másnap vamp, harmadnap csipkés-romantikus álmodozó, negyednap bahiás indiai – egyik jelmezzel sem fog igazán kilógni a többiek közül. Régen megfigyelt jelenség, hogy felgyorsult a divat, s ezért több stílus él egymás mellett.

Ennek az lehet az oka, hogy nem győzzük feldolgozni a XX. század első néhány évtizedének formagazdagságát, állítja F. Dózsa Katalin művészettörténész, aki szerint ugyanez megfigyelhető volt a reneszánszban is.

Az első száz év formai újításait igyekeztek a következő két-háromszáz évben feldolgozni. A XIV. század óta körülbelül tíz-húsz évenként változik a divat, mégis, a modern korban minden látszat ellenére stabilabb: a nadrág, amit hordunk, ötven éve is szokásos viselet volt, csak a divatházak marketingje miatt hajlamosak vagyunk elhinni, hogy gyorsan változik, ám az alapvető formákra ez nem igaz. Egyszerűen kell jó pár évtized, hogy a művészeti szempontból igencsak forrongó huszadik század elejét a divattervezők megemésszék és feldolgozzák. Ezért nem véletlen az ötvenes évek óta egyre gyakrabban visszakacsingató retro jelensége sem.

A szociológus persze társadalmi okokat lát a jelenség hátterében: a globalizmust és az internetet.

– Az emberi természet olyan, hogy szeret oda menni, ahol sokan vannak. Ha látok egy nagy sort, beállok én is, mert az, amit sok ember választ, nyilván jó. Ez egyébként egy józan, logikus gondolkodás. Az információ gyors terjedése révén azonban e folyamatok felgyorsultak: hamarabb kiderül, hol van a sor. Ez pedig nem tesz jót a divatnak. Ezt a jelenséget a klubelmélettel szokták leírni: egy klub addig exkluzív, amíg mindenki oda akar menni, de még nincs mindenki ott. Ha mindenki bejut, nem lesz érdekes többé, s felfut helyette egy új klub. Ez így van a divattal is. Mivel most gyorsabban terjed, hogy mi az újdonság, nincs idejük igazán kifejlődni, kifutni a tendenciáknak, nem tudnak szétterülni a társadalom széles körében. Ezért nincs egységes arculat, azért van ez az összevisszaság – mondja Zsolt Péter.

Sokáig ezért azt hitték, hogy már nem alakul ki több szubkultúra, de erre cáfolt rá az emo, a fogyasztói társadalommal szemben álló, a szomorúság kultuszának is nevezhető irányzat. Igen, a divat bonyolult: egyszerre alapul az azonosulás és a különbözés vágyán. Georg Simmel XIX. századi filozófus, A divat című mű írója szerint csak ott jön létre tartós divattrend, ahol van központi kisugárzás és rend, de nem nyomják el az egyéni érvényesülési vágyat.

Nemek és cselek

A történész történelmi példákhoz nyúl vissza:

– Amikor a divattörténet egyes korszakaiban sokféleség, zűrzavar volt jellemző, mindig valamilyen nagyobb politikai-társadalmi átalakulás húzódott meg a mélyben – mondja Demeter Zsófia. – Például a XIX. század elejét és végét is letisztult formák jellemezték az európai divatban, de a század második felében minden mindennel összevegyíthető volt. Eközben alapvetően alakult át Európa, létrejöttek a nemzetállamok, a német és az olasz egység. A divatos viseletben ezért – hazánkban is –, megjelentek a saját nemzeti motívumok, noha az alapformák egységesek voltak. A divat jel. Ha később visszatekintünk a mostani korszakra, látni fogjuk, milyen fordulat van ennek hátterében – véli a történész.

A nadrág és a szoknya kérdése is egy társadalmi helykereséssel függ össze. A nők helyzete alapvetően megváltozott a huszadik században, és a folyamat még nem zárult le. Határozottan látszik, hogy több helyet kérnek a férfiak világában, ennek visszfénye vagy következménye lehet a nőies, de heteroszexuális férfi jelensége.

– Arra a kérdésre, miért hordanak nadrágot a nők, a releváns válasz az, hogy a férfiak miatt – állítja Zsolt Péter. – Ha egy nő érvényesülni akart a huszadik században, akkor úgy kellett kinéznie, mint a férfiaknak. Egy csinos szexbomba nem fog vezetőként befutni. Sőt a kommunikációs tapasztalatok szerint a nőnek beszélnie is férfiként kell, például az előadásában a foci világából hozni példát. A nadrág terjedésének oka tehát az, hogy az uralkodó fajhoz kell alkalmazkodni. Ám ez korántsem jelenti azt, hogy a nők ne alkalmazkodnának sikeresen. Sőt meggyőződésem, hogy hosszú távon át fogják venni a vezető szerepet a legtöbb helyen, s ennek már látni a jeleit. Változóban van a civilizáció, ma már nem fegyverrel, nem erővel lehet érvényesülni, hanem meggyőzéssel, jó kommunikációval. A nők sokkal inkább képesek arra, hogy valakit magukhoz vonzzanak, ugyanakkor ne hagyják, hogy az túl közel jöjjön. A szociobiológia ezt átmotiválásnak nevezi. Az állatvilágban, például a nőstény majmoknál figyelték meg azt a technikát, ahogyan lecsendesítik az agresszív hímeket: szexuális jelzéseket is bevetnek, de ebből végül nem lesz párosodás.

Ha a lágyabb érvényesülési technikákat nem tanulják meg a férfiak, lemaradhatnak a versenyben. Itt-ott már használják: a médiában, néha a politikában is szerepet kap a sárm. A metroszexualitás jelensége is erre utal, ami olyan heteroszexuális férfit takar, aki ápolja a testét, kozmetikumokat használ, festi a haját, sok pénzt fordít a megjelenésére, magyarázza Zsolt Péter.

A jövő asszonyai tehát nem olyanok lesznek, mint a feministák a huszadik század elején, akik azért hordtak nadrágot, mert így jelezték egyenlőségüket és szabadságukat. A mai modern, tudatos nő eszközként használja a nadrágot és a szoknyát is. Vagyis: a ruha teszi az embert, ez ma még inkább így van.

Fehérváry Krisztina, Szentei Anna