Ha pusztán a számokat vesszük alapul, Líbia jelentéktelen ország. Lakossága hat és fél millió ami kevesebb, mint Londoné, vagy Isztanbulé. Katonai és technológiai kapacitásai erősen korlátozottak, és noha fontos olajexportőr, gazdasága kisebb, mint Vietnámé vagy a dél-kínai Shenzené. A látszat ellenére azonban Moamer Kadhafi bukásának hatásai mégis jócskán túlmutatnak az ország, mi több a kontinens határán. A líbiai változások pedig Afrika mellett Európában és Ázsiában is éreztetni fogják hatásukat.

Líbia jövője egyelőre tisztázatlan. A törzseket és a különböző frakciókat a forradalom alatt a Kadhafi iránti gyűlölet tartotta össze. Ez azonban aligha lesz elegendő a későbbiekbek. Súlyos problémát jelent, hogy a lázadók számos fegyverraktárt elfoglaltak, melyek tartalma most civileknél van. Az arzenál közkézen forgása jócskán okot ad az aggodalomra.

Ha a nyugati országok nem indítanak programot a fegyverek visszavásárlására, azok könnyen rossz kezekbe kerülhetnek. Ez esetben pedig számítani lehet nyugati érdekeltségek elleni támadásokra. Különösképp, hogy a harcok megindulásakor Kadhafi több száz dzsihádista ideológiát valló férfit engedett szabadon a börtönökből, akik mozgását immár nem figyelik az azóta szélnek eresztett helyi titkosszolgák.

Kadhafi hiányát leginkább Afrika érzi majd meg. Miután pánarab álmai romba dőltek, az ezredes a fekete kontinens felé fordult. 2002-ben megalapította az Afrikai Uniót, melyet két évig irányított. Kadhafi egyfajta Afrikai Egyesült Államokról álmodott, melynek saját serege, útlevele és pénzneme is van. A pánafrikai eszme egy utópisztikus álom volt, mely szerint a törzsi, etnikai és felekezeti határok mentén szétszabdalt kontinens felülemelkedve a viszályokon egységes politikai erőként lép fel a világporondon.

Mikor Kadhafi a Királyok Királyának kiáltotta ki magát, sokan megalomániásnak vélték. A nevetségesnek tűnő külsőségek, a korona, a fura népviselet és ceremóniák mellett Kadhafi azonban valódi befolyásra tett szert a fekete kontinensen. Miközben az ENSZ-ben, illetve az Arab Ligában rendre kiverték a biztosítékot nyilatkozatai, addig az afrikai diplomáciában nem számítottak kirívónak gesztusai.

Kadhafi a kontinens egyik legtehetősebb vezetőjeként ugyanis nem hezitált, hogy Líbia olajbevételeit afrikai befolyásának kiterjesztésére fordítsa. Az Afrikai Unió tagdíjának összesen 15 százalékát állta, átvállalva ezzel a fizetési kötelezettséget számos kisebb, szegény országtól. Békemissziókat, segélyeket, infrastrukturális beruházásokat, politikai szervezeteket hozott létre.

Kadhafi ténykedése sok szempontból hasznos volt. Csádban és a Közép Afrikai Köztársaságban líbiai segítséggel előzték meg a puccskísérleteket. Az olyan szegényebb országokban, mint például Libériában vagy Maliban, nagyon fontosak voltak a líbiai infrastrukturális beruházások. Humanitárius segélyt szállított a Csádban élő darfúri menekülteknek, és segített fenntartani a tűzszünetet Csád és Szudán közt. Szomáliába nyolcezer, míg Darfúrba húszezer fős békefenntartó kontingenst küldött. Előbbieknek komoly szerepük volt abban, hogy az adott országokban az iszlamisták nem tudták átvenni a hatalmat. „Dínár-diplomáciája” sikerrel járt. Pár év alatt a Fekete Kontinens egyik legbefolyásosabb személyévé vált a hatmilliós Líbia vezetője.

A Washington és Tripoli közötti konfliktusok ellenére az amerikai diplomaták a csádi, szomáliai és szudáni színtéren konstruktív és eredményes szereplőnek tartották az ezredest. A kiszivárgott WikiLeaks-dokumentumok szerint egyes amerikai diplomaták a színfalak mögött támogatták is őt. Kadhafi nélkül tehát a pánafrikai mozgalom halálra van ítélve, hiszen aligha lesz valaki, aki hozzá hasonló mértékű forrásokat áldozna fel egy utópisztikus álomért.

Európa számára bizonyos szempontból megnyugtató az ezredes bukása. Kadhafi a pánafrikai eszme jegyében, valamint a helyi törzsi rendszer felhígítása és Európa sakkban tartása céljából megnyitotta országa kapuit a fekete-afrikai bevándorlók előtt. Számítása bevált, hiszen a harcok idején ők voltak azok, akik végsőkig kiálltak az ezredes mellett. Nem csoda, hogy Líbia új urai immár ellenséget látnak az országban élő feketékben. Összefogdosásuk már megkezdődött, és könnyen megjósolható, hogy a közeljövőben számos etnikai indíttatású atrocitás fog történni a városok utcáin, ami a migráció leállását eredményezheti.

Kadhafi stratégiai fegyverként használta az országában élő afrikai menekülteket Európával szemben. Líbia új urai, valamint Európa érdekei azonban most egybeesnek: a feketék immár nem kívánatos elemek Líbiában. Európa vezetőinek válláról pedig nagy terhet vesz le, ha az afrikai menekültek nem tekintik Líbiát ugródeszkának az olasz partok felé.

A NATO – és általában a Nyugat – most a líbiai nép barátjának képében tetszeleg. Jó szándékuk jeléül a nyugati kormányok felszabadították a befagyasztott líbiai számlákat. Ha komolyabb változás nem történik, az Európába – főként Olaszországba és Írországba – irányuló olaj újra folyamatosan érkezik. A líbiai olajexport újraindulása az olaj világpiaci árának csökkenését valószínűsíti. Ennek pedig valódi nyertesei a nagy fogyasztók, de elsősorban Kína lesz.

Peking más téren is hasznot húzhat Kadhafi távozásából. Egészen eddig Líbia volt a hangadója azon kevés afrikai országnak, melyek kiálltak Kína térnyerése ellen. Tripoli – noha számos megállapodást kötött Kínával – rendre elhárította az energiavállalatokban való részesedések szerzésére irányuló kínai törekvéseket. Emellett afrikai színtéren anyagi forrásaival sokszor egyedüli alternatívája volt az agresszív ázsiai tőkének. Most már kevés akadály áll Kína előtt. Szudán, Zimbabwe, Etiópia, Kenya és Nigéria után, ha a gazdasági válságban vergődő Nyugat nem lép, a többi országban is Kína tűzheti ki a lobogót.

Az mindenesetre már látható, hogy a különféle afrikai ellenzéki erők egyre inkább a Nyugat felé kacsingatnak, alkalomadtán tőlük remélve segítséget a hatalomra jutáshoz. Ez pedig sokirányú diplomáciára is ösztönözheti az afrikai vezetőket. Hiszen a viharban az maradhat talpon, aki egyszerre több lábon áll.

Az újfajta diplomácia egyik zászlóvivője, az ugandai Yowgeri Museveni elnök a kínaiak mellett azok riválisát, Indiát is beengedte az országba, miközben a terror elleni harc jegyében az Egyesült Államoknak is ajánlott katonai jelenlétet.

A líbiai események másik nagy nyertese éppen Amerika, pontosabban Barack Obama. Washington tessék-lássék részvétele ellenére az amerikai sajtó szinte egyöntetűen az elnök sikereként értékelte a líbiai győzelmet. Ez pedig a 2012-es választási kampány során komoly adu lehet a kezében, ha rávilágít a republikánusok háborúi – Afganisztán és Irak –, valamint a líbiai háború kimenetele közötti különbségekre.

Sayfo Omar