– Hogyan lát hozzá egy nehezebb munkához?

– Itt van például az asztalon Klapka György tábornok kardjának a másolata. Ilyen fegyverek eredetijéhez nem lehet csak úgy hozzájutni, mert általában múzeumokban őrzik őket, vagy gyűjtőknél vannak, ezért egy színes kép alapján készítettem el. A munka azzal kezdődik, hogy mérethelyesen le kell tudni rajzolni a szablyát. Aztán kifaragom a markolat és az úgynevezett keresztvas öntőmintáját fából. Az öntés úgy történik, hogy erről a faragott mintáról egy lenyomat készül nedves homokba, ezt nevezik a kohászok formázásnak, és abba önti bele az ember a folyékony rezet. Ugye a homok miatt az apróbb díszítések nem lesznek olyan pontosak, azokat utólag ki kell csiszolgatni rajta, egészen odáig, hogy a végén be is kell aranyozni, azt is itt a műhelyben végezzük.

– Ennek a szablyának a pengéjén elég sok véset látható, ezek hogy készülnek?

– Három győztes csata emlékét örökítették meg rajta, a nagysallói, a kápolnai és a kompolti ütközetét. Már a vésés előtti felrajzolás sem gyerekjáték. Úgy készül, hogy fekete festékkel befestem, és abba tűvel belekarcolom a mintát, az ábrákat és a feliratokat. Ha jól meggondolom, bizony öt szakmát is ismerni kell, ha valaki igényes szablyákat akar készíteni. Szükség van a fafaragó tudására, hogy az öntő-minta és a hüvely elkészüljön, merthogy a hüvelyek általában fából vannak, csak az egyszerűbb fegyvereké készült lemezből. Aztán érteni kell az öntéshez – elég sok időbe telt, amíg kidolgoztam, hogyan lehet ilyen markolatot önteni –, ismerni kell a vésnök munkáját is, természetesen kovácsolni is tudni kell, és végül az aranyozáshoz az ötvösszakma fogásait használjuk, de olykor a pengék maratására is szükség van, ahhoz is az kell. Már az is szinte külön szakma, hogy a fém-ötvözetet előállítsa az ember, mert például nem mindegy, hogy egy markolat mennyire sárga, és az a fém összetételén múlik. Az öntés meg eleve nagyon nehéz, van úgy, hogy még most sem sikerül olyanra, amilyenre szeretném, pedig már évtizedek óta gyakorolom. Nem véletlen, hogy a kohászok is úgy köszönnek egymásnak, hogy Jó szerencsét!, mert bizony szerencsére is szükségük van. Rengeteg a tévesztési lehetőség ebben a szakmában, és nagyon könnyű hibázni. És akkor még nem említettem, hogy a szablyák fahüvelyének bársonybevonatát is el kell tudni készíteni, ez nálunk a feleségem feladata.

– Most volt a mohácsi csata évfordulója, és az ottani emlékhelyre is ön készített hat darab kardot meg két puskát.

– Érdekes munka volt, mert abból a korból ép kard nem maradt fenn. Ugye ilyen helyre, ahol százezrek láthatják, nem készíthetek olyat, ami csak nagyjából hasonlít a korabeli fegyverekhez. Csakhogy amit a múzeumok vagy különböző könyvek meg tudnak mutatni, azokról hiányzik a markolat, és nincs hozzájuk hüvely sem. Ilyen esetben az ötszáz évvel ezelőttről maradt ábrázolásokra lehet hagyatkozni, amik persze nem azért készültek, hogy a fegyvereket bemutassák, de valami mégis látszik rajtuk, és ha az ember azt veszi alapul, már túl nagyot nem téved. Ugyanabból a korból, a XVI. századból való ez a kard is, Thury György várkapitány pallosa, aminek a pengéjén feltűnően sok a díszítés. Azért ilyen zsúfolt, mert ez zsákmányolt török penge, ott volt szokás ennyire díszíteni, az új tulajdonosa csak összeerősítette egy magyar markolattal. Nagy divat volt zsákmányolt pengét használni.

– Honnan ered az ön kardok iránti érdeklődése, és mi a tanult szakmája, hogy ennyi mindenhez ért?

– Középiskolába kohászati technikumba jártam, apám meg géplakatos volt, és az itthoni műhelyében sok mindent kipróbálhattam. Persze annak idején még csak apróbb dolgokat öntöttünk, kisebb használati tárgyakat rézből, hamutartót, ilyesmit. Aztán egyszer fegyvergyűjtők kértek meg, hogy egy kardnak a hiányzó markolatát pótoljam, addig nem öntöttem ilyet. Úgy emlékszem, 1971-ben lehetett. Akkor még a lemezgyárba jártam dolgozni, ide Borsodnádasdra, tervezőmérnök voltam, sajnos, mostanra nem sok maradt a gyárból. Mondhatjuk, hogy a mi településünk a borsodi iparvidék széle, itt annak idején kétezer ember dolgozott, de már az ezernyolcszázas évek végén is komoly, nagy üzemnek számított. Mikor az első kardot elkészítettem, ezt a fényes pengéjűt itt, Kemény János, erdélyi fejedelem szablyáját, még eszembe sem jutott, hogy kovácsoljak, a szerkesztő- és tervező-csoportot vezettem. Papírból kivágtam, hogy nagyjából milyen penge kéne nekem, lementem a kovácsműhelybe, megkértem a kovácsokat, és ilyet csináltak. Ezért van ez az egy rozsdamentes acélból, mert amiket már én kovácsoltam, azok szénacél pengéjűek. Itthon készítettem hozzá markolatot, összeillesztettem, elég jól sikerült, és ez meghozta a kedvemet, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Azóta is ez a szablya a kedvencem, mert sok dísz van rajta, szép lett, szeretem nézegetni.

– Mi a különbség a szablya és a kard között?

– A kardok egyik fajtája a szablya. Ez a magyar kard. Mindig ívelt, és az íve szabályos, tehát olyan, mintha egy nagy körből vágták volna ki. Tudjuk, hogy a törökök, sőt az arabok is ívelt kardot hordtak, de annak az íve nem egyenletesen hajló, hanem középtájon egy kissé jobban görbül, úgy mondjuk, hogy megtörik. A mi kardunk arról is könnyen felismerhető, hogy a markolata a pengével ellentétes irányba hajlik, és ahol a két ív találkozik, ott van a kereszt. Ha a szablyát úgy tartjuk, hogy a penge fölfelé legyen, akkor a kereszt is kissé fölfelé hajlik. A keresztnek ez a megformálása nem mindegyik szablyánkon látható, de az első évezredből származókon még teljesen egyöntetűen így jelenik meg. Például Lehel vezér szablyáján, ami négyszáz évig a németeknél volt, most Bécsben őrzik, de ugyanígy néz ki Atilla kardja is. Ezzel szemben az egyenes, kétélű kard nyugati szokás volt, Magyarországon nem terjedt el. A régészek által nálunk talált egyenes kardok nyugati lovagok fegyverei lehettek.

– Kiknek készíti ezeket a fegyvereket, kinek van szüksége manapság szablyára, vagy elöltöltős puskára?

– Gyűjtők is rendelnek tőlem munkákat, mert mondjuk ki kell nekik egészíteni egy hiányos, markolat nélküli darabot. Aztán hagyományőrzők is, akik az első évezredtől a második világháborúig terjedően a legkülönbözőbb korok katonai hagyományaira emlékeztető viseletben és korabeli fegyverekkel jelennek meg bemutatókon. Nekik fontos, hogy minden a lehető legkorhűbb legyen rajtuk, bár akad olyan is, aki saját magának tervez kardot, és úgy rendel tőlem, hogy részletesen elmondja a kívánságait. Meg kell mondjam, hogy nem minden efféle kívánságot teljesítek. Egyszer valaki tervezett magának egy olyan kardot, aminek tizenhat milliméter vastagra akarta csináltatni a pengéjét. Kíváncsiságból kiszámoltam, nyolc kiló lett volna a súlya, pedig egy kard általában egykilós. Ennyire nehéz kardok nem is készültek sehol, még a két kézzel fogható nyugati kardok is könnyebbek. Sok mindennek utánaolvastam, rengeteg szakkönyvet láthat a polcokon a Hideg alakító szerszámok készítésétől kezdve egészen a Japán iparművészet történetéig, szinte mindent, ami ehhez a munkához kell. Valamit mindegyikből tanul az ember.

– Említette Atilla kardját. Készített esetleg hasonlót, meg tudná mutatni, hogyan nézett ki?

– A pontos másolatát is elkészítettem. Különben nagyon ismert a hagyományőrzők és gyűjtők között ez a szablya. A markolata különösnek tűnhet, mert nem rézdróttal van betekerve, mint a későbbieknek, hanem cápabőrből készült. Az olyan, hogy ha egyik irányból húzom végig rajta a kezemet, simának érzem, mint a selymet, ha másik irányból, akkor érdes, mint a csiszolópapír, jól megtapad az ember kezén. A pengéjének pedig az a jellegzetessége, hogy alig ívelt, olyasmi, mint a japán kardoké.

– Nekem meg az tűnik fel rajta, hogy a markolata tele van Szentháromság jelekkel, pedig ennek az eredetije több mint fél évezreddel Szent István kora előtt készült.

– Márpedig ez biztos, hogy így nézett ki, mert teljesen megegyezik Lehel vezér szablyájával, és azt a tizedik században zsákmányolták a németek, meg is őrizték, ahogy említettem, most Bécsben van.

Boros Károly