„Elmúlának a víg kedélyű gombkötők és zsinórozók is, mióta hogy levedlettük a nemzeti öltözetet. A színmagyar Debrecenben, az 1911-dik esztendőben még négy gombkötő- és paszományos mester küzdött a sorvasztó közönnyel” – kesergett Móricz Pál a Régi magyar élet című művében, 1913-ban. Mit gondolna vajon a régi magyar mesterségek helyzetéről most, majd száz évvel írása megjelenése után? Egyik szeme sírna, a másik nevetne: hajdan Debrecenben négy paszományos dolgozott, ma az egész országban éppen ennyi műhely van. És még ennek is örülnünk kell.

Ahogyan Tóth János gombkötő- és paszománykészítő mester fogalmaz: az utcáról senki sem tér be hozzá, hogy bocskaira való zsinórdíszt, vagy éppen körtegombot vásároljon, az emberek többségének ugyanis fogalma sincs arról, mit csinál a paszományos. Van azonban egy lassan, de biztosan növekedő réteg, akik viszont tudják: ők azok, akiknek szívügyük a hagyományőrzés s a nemzeti öltözet divatja.

A divat forgandó

A gombkötők voltak hajdan a nemzeti viseletünk jellegzetes zsinórdíszeinek, tollforgóinak előállítói. Egykor „Nodularius Hungaricus”-nak, vagyis magyar gombkötőnek is hívták őket, mivel termékeik nemcsak a nemesi és a polgári nemzeti öltözködésben játszottak meghatározó szerepet, hanem a népviseleteknek és a magyar katonai egyenruháknak is meghatározó díszítményei voltak, így szakmájukat joggal tartották a legmagyarabb mesterségnek. Pedig a köznyelv összekeveri őket a német eredetű rokonszakma, a paszományos képviselőivel, holott azok termékei sok évszázadon át elkülönültek a gombkötőétől. A paszományosok ugyanis elsősorban ruhadíszítő szalagokat szőttek, míg a gombkötők szőr-, selyem-, ezüst-, aranyszállal készült fonalakból gombokat kötöttek, sujtásokat, zsinórokat vertek, vitézkötéseket fontak.

A gombkötőmesterség önállóvá válásnak ideje a XVI. századra tehető, mikor a zsinór mint díszítmény, és a keleti elemeket is magába olvasztó magyar nemzeti viselet megjelent.

A legújabb kutatások szerint 1599-ben alakult meg az első gombkötőcéh, száz évvel később pedig már 83 működött az országban – állapítja meg dr. Hajdu Tamás történész, viseletkutató a gombkötőkről írt munkájában.

A reneszánsz idején hirtelen felbukkant mesterség aztán a XIX. század végén majdhogynem el is tűnt a történelem süllyesztőjében. Mégpedig azért, mert szorosan együtt élt a divat és nem utolsósorban a politika változásaival: a díszes gombok, vitézkötések kezdetben a főúri és a katonai viselet kellékei voltak, később a városi polgári és a falusi paraszti viseletben is elterjedt az alkalmazásuk.

A reformkorban nemzeti viseletté vált a zsinóros ruha, amit később, az abszolutizmus idején a nemzeti ellenállás kifejezőjeként hordtak. A századfordulótól azonban rohamosan hanyatlani kezdett az iparág: egyre inkább begyűrűzött a nyugat-európai polgári öltözködés, s ennek eredményeképp a gombkötőmesterség kezdett feleslegessé válni, s szép lassan eggyé olvadt a paszományosszakmával. De nem tűnt el végleg, ugyanis 1933-ban Ferenczy Ferenc belügyminisztériumi titkár a Magyaros Öltözködési Mozgalom Országos Bizottságának vezetőjeként a magyaros férfiruha tervezésére pályázatot írt ki azzal a céllal, hogy a díszmagyar helyett korszerűbb díszruhát hozzanak létre. Így született meg a XIX. századi magyar öltözettől kölcsönzött szabásmóddal és zsinórzattal díszített, fekete, polgári öltöny, a bocskai, újra fellendítve a ruhazsinórok iránti keresletet.

A két világháború között tehát ismét kivirágzott a szakma, több tucat műhely kezdte meg működését az országban. Egészen a néhány évtizeddel később bekövetkező kommunizmusig. Kisebb csoda, hogy az elvtársak szemszögéből valószínűleg ízig-vérig reakciósnak tűnő paszományos- és gombkötőmesterség ebben az időben nem tűnt el végleg, csak mellékvágányra került.

A háború előtt még a nagypolgárságot és az arisztokráciát kiszolgáló mesterek a színházi világban találtak menedékre, a kosztümös tévéfilmekhez, jelmezekhez, és olykor-olykor a múzeumi kiállítások anyagának felújításához adták tudásukat. A gombkötőmesterség tehát néhány évtizedre a múzeumok legfelső polcára került, de nem sokáig. Akadt ugyanis egy-két idős mester, aki tudását megőrizte, és átadta a következő generációnak.

Topán és galambkosár

A következő generáció pedig a rendszerváltás után nekiveselkedett, hogy felébressze tetszhalott állapotából ezt az ősi magyar mesterséget. De nem voltak éppen sokan. Tóth János a két kezén meg tudta volna számolni, hányan működtek akkoriban paszományosok, s a helyzet ma sem változott.

– A családom nyolcvan éve foglalkozik ezzel a mesterséggel. Apósom is gombkötő volt, tőle örököltem a műhelyt, a munkát, és tőle tanultam meg a régi gépek használatát is. Rajtunk kívül tudomásom szerint négy műhely működik még az országban, mindannyian rokonaim. A rendszerváltás után ugyanis felosztottuk egymás közt a tevékenységet, és megállapodtunk, hogy nem gyártjuk egymás termékeit – magyarázza Tóth János, akinek a megállapodás szerint a történelmi viseletek kiegészítő díszítményei jutottak.

Nem csoda hát, ha meg szerette volna ismerni a gombkötőmesterség több száz éves fogásait. Ehhez azonban olyasvalaki kellett, aki még a régi időkben tanulta a mesterséget, így talált rá az idős mesterre, Csehi Pálra, aki a két világháború között abban a paszományosműhelyben dolgozott, ahol a főrend számára készültek a ruhadíszítmények, a zsinórozások.

– Csehi Páltól két évtizeden át tanultam a szakmai fogásokat, megtanultam, hogy mindennek alapja a technika, azt kell kifogástalanul elsajátítani, s utána már egyik díszítmény jön a másik után. A régi nagy mestereknek fantasztikus kézügyességük volt, Csehi Pál is úgy rajzolt, mint egy grafikus, minden fogást, alapmotívumot lerajzolt egy füzetbe, ezt ma is őrzöm. Az ő idejében a két világháború között nagy piaca, hagyománya volt ennek a mesterségnek, ő kifejezetten ilyen irányú iskolát is végzett. Ma már az igazi tudás családon belül öröklődik, tanfolyamon nem sajátítható el. A mesteremnek a fejében volt a szakma, az ő tudásának köszönhetem, hogy ma ilyen a műhelyem. Ha ő nincs, ma körülbelül három-négyféle árut gyártunk – hangsúlyozza Tóth János.

De nem így történt, s a műhelyben hatalmas a választék: az aranyos színű honvédségi zsinórozástól a huszárok egyenruhájának kacifántos díszítményeiig sok minden látható a falakra akasztott tablókon. Tóth János az egyik huszár zsinórövre bök: ezt a darabot pontosan így készítették százötven évvel ezelőtt is, a technika azóta mit sem változott, hiszen e munkákhoz nem lehet gépeket használni. Egy másik tablón a már puritánabb bocskaira kívánkozó fekete paszomány feszít, mellette a bencés, a makkos és a lengyelke, ez utóbbi motívumtípus a lengyel bundáról került át a harmincas években a magyar paszományosmesterek kollekciójába.

És látható olyan egysoros is, amit a református lelkészek hollófekete palástjára szokás varrni – immár több száz éve. Az iroda fiókjainak mélyéről egyéb kincsek is előkerülnek: vajszínű, fekete, aranyszínű kör alakú galambkosarak, ez a dísz a paszomány végére kerül, aztán a topán, amiről nem egy női cipellőre, hanem férfinadrágok, sapkák díszítésére kell gondolnunk.

Az egyik fiókból egy fekete, ékszernek is beillő gombot vesz elő a mester.

– Ezt a gombot kétszáz-kétszázötven öltéssel varrjuk össze, mérettől, fonalvastagságtól függően, tehát ennyiszer kell beleöltenem a tűt, hogy elkészüljön. Ezeket a termékeket sosem lehet gépekkel kiváltani, nincs az a mérnök ugyanis, aki az életét tenné fel arra, hogy kifejlesszen egy gombkötő masinát – nevet Tóth János, majd hozzáteszi, itt mindennek a kézművesmunka adja meg az értékét.

– A saját magunk által gyártott zsinórokból készítjük a paszományokat és a gombokat, a paszomány kikötéséhez szükséges cérnát pedig vásárolt fonalból mi készítjük. Ennek a mesterségnek a technikája évszázadok óta változatlan, akad olyan zsinórdíszítmény például, amit ma is nyergen fonunk. Csak az anyagok cserélődtek le. Egykor gyapjúfonalból készítették a zsinórokat, ma ez az anyag már beszerezhetetlen. Mi pamutot, viszkóz műselymet használunk, mivel ez szépen, egységesen mutat a ruhán. Bármit, amit itt lát – mutat körbe –, még 2050-ben is kénytelenek lesznek kézzel készíteni. Feltéve, ha lesz rá kereslet.

Fejben a tudás

Amivel egyébként nem is lenne baj, hiszen a rendszerváltás után egy csapásra kibővült a piac. A hagyományőrző egyesületek, néptáncosok, díszruhát gyártó szalonok is keresik a paszományt. Sőt, Tóth János műhelye készíti a köztársasági őrezred parlamenti díszruhájának díszítményeit, s a 2002-ben felállt huszár díszlovas egység ruháinak rátéteit is.

– Nemrég a koronaőrséget átvette a honvédelmi minisztérium, az új formaruhájukra mi készítettük el a piros zsinórdíszítést. Három hónapig dolgoztunk rajta a fiammal. Van tehát munka bőven, nem panaszkodom. Inkább a hozzá nem értés okozza a legtöbb bosszúságot – sóhajt a mester.

– A szabóságok legnagyobb része egyszerűen nincs tisztában a mesterségünk alapjaival, előfordult például, hogy egy díszgombot fordítva varrt föl egy szabó a ruhára. Pedig adja magát a dolog, ugyanis a körte alakú gomb szélesebb része van fölül, mivel az alatt ül meg a kötés. De sok esetben azt sem veszik figyelembe a szabóságok, hogy a díszeket, a zsinórozást ne dobálják csak úgy fel a ruhára. Hiszen elöl kell a díszítménynek hangsúlyosnak lennie, nem pedig a ruha ujján, és az sem mindegy, hány sor paszomány kerül a kabát elejére, aranyszabály ugyanis, hogy csak páratlan számút lehet felvarrni a ruhára. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a különböző fazonokhoz milyen díszítmény illik. Ha az atilla a frakk, a bocskai a szmoking – von találó párhuzamot a társasági öltözetek típusaival Tóth János, ezért a hosszabb fazonú, derékban elvágott, elöl csákósra szabott atillára díszgombnak kell kerülnie, a jóval puritánabb bocskaira viszont szerényebb díszítés dukál. A szabóságokban ezeket gyakran összekeverik, mégpedig azért, mert nincs a gombkötőmesterségről egy elérhető szakkönyv rajzzal, szabásmintákkal, amiből a varrodák dolgozhatnának. Így ha valaki jó szándékkal szeretne elkészíteni egy szép zsinóros ruhát, nincs a kezében semmi iránymutató – magyarázza Tóth János, akinek a kóklerekkel is meggyűlt a baja. – Több olyan bolt is van, amelyik díszmagyart árul, de a legócskább minőséget. Nem vicc: cipőfűző-anyagból, műszaki zsinórból varrják rá a ruhára a paszományt, ami rettentő közönségesen mutat. Mindezt olcsón eladják, így a piacon helyzetbe kerül a varroda, csakhogy az igénytelenséget népszerűsíti. A készítőnek, aki konfekciót varr, csak az számít, hogy minél olcsóbban kijöjjön, s így a legtöbben tőle vásároljanak – bosszankodik. Pedig a minőséget muszáj lenne megőrizni, hiszen kétszáz év múlva a mostani ruhákat kutatják majd a jövő történészei. Nem mindegy, hogy mit tartanak majd akkor rólunk, s az sem, hogy mit örökítünk majd tovább az unokáinknak.

Szentei Anna