Szeptemberi indulása óta az Occupy Wall Street mozgalom világméretűvé nőtte ki magát. Hála a modern kommunikációs eszközöknek, úgymint a Facebook vagy a Twitter, az akciók profi megszervezése nem okoz problémát. A rendezők meleg ételt, takarókat, sőt mobil könyvtárat is biztosítanak a demonstrálóknak. Profi szervezés ide vagy oda, az egységes arculat, pláne üzenet megfogalmazása egyelőre várat magára. A szervezőknek mindeddig egy rövidke, általános frázisokat puffogtató kiáltványra futotta csupán, melyben a pénzintézeteket okolják minden rosszért. Nem csoda. A Wall Streetiek, akárcsak a kairói Tahrír tér sátorozói között is az egyetlen összekötő elem az elégedetlenség. A tüntetésen vállvetve demonstrálnak liberálisok, zöldek, szocialisták vagy akár konzervatívok.

Az afganisztáni háborút ellenző transzparens így békésen megfér a globális felmelegedés megállítása, az egészségügyi rendszer reformja mellett kardoskodó, vagy épp a bankárokat kárhoztató üzenetek mellett. Kérdés azonban, hogy meddig tartható fent az egység. A sokszínű egyiptomi ellenzékiek csakis a gyűlölt Mubarak megbuktatásáig lehettek egységesek. Csakúgy, mint líbiai társaik, akik már-már gyanúsan régóta ostromolják Kadhafi utolsó fellegvárát. A Szirt városa körül elhúzódó harcok azt a képzetet keltik, hogy a különféle frakciókból álló – immár – kormánypárti csapatok félnek attól, hogy a közös ellenség megszűnésével a fegyverek egymás felé fordulnak.

De nem kell messzire menni a példáért. Az ikonikus szerb ifjúsági mozgalom az Optor is – mely demonstrációinak elvitathatatlan érdemei voltak Milosevic rendszerének megbuktatásában – csak addig virágzott, amíg valaki ellenében fogalmazta meg önmagát. A 2003-as parlamenti választásokon a szavazatoknak csupán 1,6 százalékát tudta megszerezni. Az egykori támogatók és aktivisták inkább reális programmal rendelkező alternatívákra adták voksaikat.

„Mi vagyunk a 99%”, szól az Occupy mozgalom jelmondata, utalván arra, hogy Amerikában – mely a világ országai közt dobogós helyen szerepel a társadalmi egyenlőtlenség terén – a tényleges vagyon a lakosság egy százalékának kezében összpontosul. Hangzatos ugyan a szólam, de az utcafoglalók ebben súlyosan tévednek. Ők valójában nem a 99, hanem az 5 százalékot képviselik. A föld lakosságának azon kisebbségét, akinek van meleg vize, napi élelme, mobiltelefonja, számítógépe, és nem kell félnie, hogy egyik este bomba hullik a házára.

A Wall streeti tüntetők mégis elégedetlenkednek. A szeptemberben induló tüntetéssorozat szülőatyjai húszas éveikben járó fiatalok. Noha a megmozdulásokhoz később az idősebb korosztályok képviselői is csatlakoztak, azok gerincét New Yorktól Londonon és Rómán át egészen Tokióig továbbra is a középosztálybeli fiatalok adják. Ellentétben az arab világban lezajlott és zajló folyamatokkal, a nyugati nagyvárosok utcáin nem éhséglázadás zajlik. A legtöbb tüntetőt a gondtalan egyetemi éveket biztosító diákhitelek törlesztésének nehézsége, kedvező munkahelyek hiánya, illetve a boldog ifjúság végének közeledte hajtotta az utcákra.

Komoly egzisztenciális problémája kevesüknek van. Panaszuk legfőbb oka, hogy a gazdasági válság miatt kevesebb feleslegük marad azokra a luxuskiadásokra, amelyekre kevésbé szerencsés helyre született társaiknak soha nem is tellett. Noha az utcafoglalók élesen kritizálják a bankrendszert, valójában eszükben sincs kivonulni a pénzintézetek által éltetett fogyasztói kultúrából. Lázadásuk legfőbb oka, hogy lemaradtak a nagy fogyasztási versenyben. A felsőoktatási tanulmányok által kitolt gondtalan ifjúkoruk után kényszerültek rádöbbenni arra, hogy a gazdasági válság súlyosan keresztülhúzta számításaikat. Jelentős részük korábban nemigen érdeklődött a közügyek iránt.

A Wall Street-i foglalók körében készítettek egy felmérést, amely arra volt kíváncsi, hogy milyen arányban vettek részt a 2010-es időközi választásokon. Kiderült, hogy csupán 39 százalékuk élt törvényadta jogával, 55 százalék nem ment el szavazni, 5 százalék pedig azért maradt távol, mert még nem töltötte be tizennyolcadik életévét. Világosan látszik: egy politikailag eddig nagyrészt passzív, élettapasztalattal nem rendelkező tömeg aktivizálja magát egy homályos célért, s ennek érdekében pedig a dolgok könnyebb végét fogják meg. A görög fiatalok sztrájkokkal, barikádokat égetve követelik a gazdaság helyreállítását, ezzel tönkrevágva hazájuk legutolsó bevételi forrását, a turizmust. Érthető. Barikádokat égetni könnyebb, mint – ahogy a világháborúk után számos diplomás tette – hozzálátni a romok eltakarításához.

Noha a fiatal demonstrálók humanistáknak vallják magukat, világnézetük merőben ellentétes a nyugati értékekkel. Az amerikai – csakúgy, mint a brit, olasz, ausztrál, spanyol vagy japán – értékeit tekintve maszkulin kultúra. Ez azt jelenti, hogy például a skandinávokkal, hollandokkal ellentétben nem a feminin értékek, mint a gondoskodás vagy a szolidaritás dominálnak, hanem a munka, a versenyszellem. Az amerikai honalapító ősatyák sziklaszilárd protestáns munkamorállal törték fel a műveletlen földeket, és fáradhatatlan kitartással tették naggyá hazájukat. Az Egyesült Államok első elnöke, George Washington maga is kora leggazdagabb emberei közé tartozott. A munkával szerzett vagyon volt az egyik tényező, ami megbecsülést biztosított számára kortársai körében. Amerika a későbbiekben is a lehetőségek hazája maradt, de csakis azok számára, akik kemény munkával vagy leleménnyel keresték meg kenyerüket. Így volt ez egészen a huszadik század közepéig.

A II. világháború megteremtette az alapokat Amerika szuperhatalmi pozíciójához. „Ne azt kérdezd, mit tehet érted a haza, hanem azt, hogy te mit tehetsz a hazáért” – mondta Kennedy elnök a 60-as évek elején. A jólét, mely megteremtéséért a háborút túlélő generáció oly elszántan küzdött, hamar megvalósult.

A 60-as évek végére a békébe és jólétbe belenőtt fiatalok már mezítláb táncolva áldoztak a hedonizmus oltárán. Amiként nyugat-európai társaik, akik önfeledten élvezték az amerikai fegyverek védelmében kialakult jóléti társadalom vívmányait.

Ennek árát fizetik a mostani fiatalok. Míg a Nyugat lebzselt, a munkát komolyan vevő Kína csendben felemelkedett. Az ipar emigrált, s a globalizálódó világban a Nyugat versenyképtelenné vált. Kínában a végzett diplomásoknak 70 százaléka mérnök, miközben a nyugati világ szociológusokat és bölcsészeket ont magából. Olyan fiatalokat, akik egyetemi éveikben ráérnek töprengeni a világ dolgairól, és megkeresni a bűnbakot saját kudarcaikért. Való igaz, hogy a jelenlegi válság kialakulásában a bankok is nagyban ludasak.

A II. világháború után azonban az emberek nem hibást kerestek, hanem az újjáépítésért küzdöttek. New York, London, Berlin, Madrid és Budapest utcáin most egy felnőni nem akaró generáció kiáltása visszhangzik. Olyan fiataloknak a hangja, akiknek szüleik féktelen pazarlása után már alig maradt elherdálnivalójuk. Nem véletlen, hogy a tüntetések elsősorban nagyvárosokban szerveződnek. Nem az amerikai vagy európai vidék lakói lázadnak. A betakarítás és a télre való felkészülés hónapjaiban ilyesmire nincs idejük.

Az Occupy mozgalom aktivistái önnön lényükkel cáfolnak rá saját céljaikra. A sors iróniája, hogy a lázadás már csirájában beolvadt a fogyasztói kultúrába. A mozgalmat ugyanis számos celeb támogatja, akik így, mondhatni, mainstreammé teszik a lázadást. A patrónusok közt van John Lennon özvegye, Yoko Ono, az aranyfuxos rapper, Kanye West és a színész Alec Baldwin is. Ők nagyon nem részei a 99 százaléknak.

Az Occupy mozgalmat támogató tíz leggazdagabb híresség összesített vagyona 1255 milliárd dollár. A rendezvény egyik fő szónoka, a szociális érzékenységéről és háborúellenességéről ismert dokumentumfilm-rendező, Michael Moore vagyona például 50 milliárd dollár.

Mégis, mit érhet el egy efféle mozgalom? Politikailag minden bizonnyal nem renget meg majd hegyeket. Az Arab Tavaszt nyár követte. Az Amerikai (és európai) Ősz után viszont tél jön. Hideg, fagyos, sátorozásra nem túl alkalmas tél. Ráadásul addig, amíg a jelszó „Foglald el a Wall Streetet”, s nem pedig „Foglald el a Fehér Házat”, addig Barack Obama – csakúgy, mint sok kollegája a világon – nyugodtan hátradőlhet. Különösképp, hogy a világpolitikában egyébként is jellemző az állam szerepének növekedése. A neoliberális gazdasági modell bukása után a vezetők Obamától Orbánig egyre gyakrabban fogalmazzák meg kritikáikat a bankrendszer irányában, és dolgoznak az állam gazdasági szerepének kiterjesztésén.

Új világ van születőben. Az új világ azonban nem az elégedetlenkedő rasztás hippiké, önjelölt filozófusoké, vagy a Fekete Blokkos anarchistáké lesz. Hanem azoké, akik összeszorított foggal dolgoznak, hogy a válság mihamarabb véget érjen.

Sayfo Omar