Egy sikerlemez mostoha születése
Jubilál a Machine Head
A művészet érdekes helyzeteket teremt. Előfordul, hogy az alkotónak semmi érdemleges nem jut eszébe, máskor viszont a legsanyarúbb körülmények között is maradandót hoz létre. Ez utóbbihoz tartozik a Deep Purple 1972. március 25-én megjelent Machine Head című albuma, amelynek ha kicsit késve is, de megérkezett 50 éves jubileumi kiadása.
Az album készítésének viharos története közismert, ha máshonnan nem, a zenekar Smoke on the Water című, örökzölddé vált felvételének szövegéből. Ebben ugyanis az énekes, Ian Gillan tökéletesen összefoglalt mindent: 1971 novemberében érkeztek a Genfi-tó svájci oldalán lévő Montreux-be, hogy az elviselhetetlenül magas brit adóterhek miatt ott készítsék el következő lemezüket. A kiválasztott helyszínen azonban változtatni kellett, hiszen a Casino de Montreux épülete a Frank Zappa-koncert közben – egy közönségből kilőtt petárdának köszönhetően – porig égett. Végtelenbe nyúló egyezkedések, tárgyalások kezdődtek, mielőtt az éppen téli szünetet tartó, jéghideg Grand Hotelban berendezkedhettek. Fűtőtesteket szereltek a számukra fontos épületrészekbe, a felvételeket zavaró visszhang ellen a falakat matracokkal borították. Míg a hagyományos stúdiómunkánál a lezárt „süketszobán” kívülről látnak mindent a többiek, és egy mikrofon bekapcsolásával beszélhetnek is egymással, itt erről a közvetlen, egymást segítő kapcsolatról szó sem lehetett! A különböző folyosókon lévő zenészek a felvétel közben nem is látták egymást, ám a sajátos beállítás mégis működött, és a mostoha körülmények ellenére a Machine Head a Purple legmaradandóbb alkotása lett.
Siker ide vagy oda, a zenekar felett ekkoriban már viharfelhők gyülekeztek. A tagok még 1969-ben megegyeztek, hogy a lemezeladások után járó gázsit öt egyenlő részre osztják. Az első két albumuk bevételéből elsősorban korábbi adósságaikat törlesztették, a Machine Head esetében azonban már fordult a kocka. Ritchie Blackmore hat, míg Roger Glover két dalt írt, és őt kérték fel a teljes anyag hangszerelésére is. A látszólagos megtiszteltetés azonban óriási feladatot és felelősséget jelentett, ami nem volt összeegyeztethető az anyagiak egyenlő elosztásával. Ezt a basszusgitáros szóvá is tette, a pénz körüli viszály pedig állandóvá vált. Amint a lemez megjelent, Blackmore nyilatkozta is, hogy szerencsések, ha 1972 végéig együtt maradnak.
A siker végül elcsendesítette a kardcsörtetést, de a hamu alatt tovább izzott a parázs, ami odáig fajult, hogy a Who Do We Think We Are (Kinek képzeljük magukat) című albumukat már nem is közösen és egyszerre készítették, egy koncertet követően pedig 1973. június 30-án Ian Gillan énekes búcsú nélkül távozott. Glover is követte, Ian Paice dobos viszont maradt, ami nem csoda, hiszen felesége Jon Lord hitvesének ikertestvére.
A nemzetközi szaklapok a lemezt azóta is a rocktörténelem egyik meghatározó darabjának tekintik. Részleteit számos híresség, köztük az Iron Maiden énekese, Bruce Dickinson építette be 2023-as balkáni körútjának szimfonikusokkal kísért műsorába. További érdekesség, hogy a már említett Frank Zappa fia, a hangmérnök Dweezil készítette el a most megjelent, megszólalásukban feljavított, élőbbé tett változatokat. A csomag korabeli koncerteket és Blu-ray anyagot is tartalmaz.
