– A hazai sajtó immár hetek óta hangos az Alaptörvény díszkiadásához elkészült festmények kifigurázásától. Ön szerint mi áll a hisztéria hátterében?

– Úgy gondolom, hogy alapvetően nem művészeti szempontok motiválják a hozzászólókat, hanem egyértelműen politikaiak. A háttérben pedig ott van az a parlament által elfogadott Alaptörvény, amely már önmagában irritál bizonyos politikai közegeket. S minden, ami ezzel összefüggésbe hozható, az már ab ovo rossz, illetve támadható. Ilyen értelemben tehát a művészeti és a politikai szempontok felcserélődtek. Egy ókori római közmondás szerint, amit nem értenek, azt elítélik. A meg nem értés nem a képekről, hanem az Alaptörvényről szól. A liberális közeg ugyanis annak már az alapját sem érti, ezért aztán az egészet elítéli. A képeket pedig meggyőződésem, hogy szándékosan és nagyon tudatosan magyarázzák félre.

– Az ötlet kiindulópontja az az Ősi erény című díszalbum volt, amely a magyar nemzet történelmének fényes korszakait olyan híres festők ötven alkotásával illusztrálja, mint például Munkácsy Mihály, Lotz Károly vagy Benczúr Gyula. Éppen rájuk hivatkozva többen azt állítják, hogy ellentétben az elődökkel, a most felkért festők nem tartoznak a kortárs magyar művészet élvonalába.

– Akkor nem nézték át alaposan a kötetet. Mert az Ősi erény képeinek készítői között valóban vannak olyan óriási nevek, mint az említettek, de ide sorolhatjuk még mások mellett Madarász Viktort vagy Székely Bertalant is. De ki hallott ma már Gyárfás Jenőről vagy Koroknyai Ottóról, akik már akkor sem tartoztak a festők élvonalába? De az is nagyon érdekes, hogy nem kérték fel például Mednyánszky Lászlót, Szinyei Merse Pált, Rippl-Rónai Józsefet, akik pedig vitathatatlanul a kor legnagyobbjai voltak. A megbízók ugyanis pontosan tisztában voltak vele, hogy ez a témakör kiket érdekel. S ez ma is így volt. Arra is figyelni kellett, hogy ne legyen ég és föld a művész személyisége és a feladat között.

– A feladat pedig az Ősi erény folytatásaként megfesteni az 1896-tól napjainkig tartó történelmi időszak legfontosabb eseményeit, úgymint a világháborúkat, Trianont vagy az ’56-os forradalmat. De hogy került ezek sorába a tavalyi vörös iszap-katasztrófa?

– Az Ősi erény ötven képe között olyan jelentős események vannak, mint Árpád pajzsra emeltetése, a honfoglalás, a kereszténység hirdetése, de ugyanakkor vannak olyan, történelmi léptékben kevésbé jelentős események, mint amikor Zsigmond fogadja a lengyel királyt. De érdekes módon ilyen az ötvenedik, nevezetesen Pataky László képe is, aki a szegedi árvíznél festette le a királyt. Tudjuk jól, hogy mindez része volt a Ferenc József-kultusznak, de miért éppen az árvíz szolgált ennek hátteréül? Azért, mert az árvíz volumenében körülbelül akkora jelentőségű volt, mint most a vörösiszap-katasztrófa, ami ráadásul politika kontextusba is helyezhető. Miközben utal a vörös bárók károkozására, minden idők legnagyobb magyarországi, ember által okozott környezeti katasztrófája is volt.

– Az előzményekből és a témákból logikusan következik az események figurális ábrázolása. Többen mégis nehezményezik, hogy neves absztrakt művészeink neve fel sem merült a kiválasztásnál.

– Szakemberként nekem is rengeteg olyan nagy művész neve jutott eszembe a kortársak közül, akik az elvont, absztrakt felfogást képviselik, de mivel a megrendelt képek egy kötet szerves részeit képezik, s mint ilyeneknek, illeszkedniük kell a szövegkörnyezethez, magyarázniuk kell a szöveget, s nem utolsósorban pedig formailag igazodniuk kell a már meglévő alkotásokhoz, nem is jöhettek szóba mások, mint figurális művészek. A képek ennek ellenére természetesen nem könyvillusztrációk, hanem önálló, szuverén alkotások. Még akkor is, ha a művészek saját magukat is igyekeztek háttérbe szorítani, s igazodtak a feladathoz, vagyis az fontosabb volt nekik, mint a saját személyiségük. Mégis teljesen természetes, ha ránézünk egy képre, a stílusából meg tudjuk mondani, hogy ki az alkotója. Ám abban is biztos vagyok, ha egyforma stílusú képek születtek volna, most az lenne a bírálók legnagyobb problémája. Az általunk felkért művészekről elég, ha csak annyit mondok, hogy tizennégyen a Képzőművészeti Főiskolán, illetve Egyetemen végeztek, s ez már azt gondolom, sokat elárul a kvalitásukról. Ráadásul sokan közülük az egyetem professzorai voltak, vagy ma is azok, kitűnő mesterek.

– Ha a kortárs művészet tendenciáit nézzük, a figuralitás nemhogy nem elavult, hanem a fiatal képzőművészek egyre többen térnek vissza a klasszikus alapokhoz. Jól érzékeljük ezt?

– Pontosan így van. A figurális festészet reneszánszát éli, amit egyébként határozattan érezni lehet a Képzőművészeti Egyetemen is, s ezt támasztja alá a nemrégiben lezajlott Art Market is.

– Régen teljesen természetes volt, hogy egy állami elöljáró vagy mecénás festményt rendel egy művésztől. Mennyire jellemző ma az állami megbízás?

– Miközben minden állam, beleértve a mai nyugat-európai államokat is, óriási megbízásokat ad, ha nem is feltétlenül ilyen közvetlenül, de óriási mamutcégeken keresztül, itthon az elmúlt években valóban nem voltak állami megrendelések. Sőt az állam, engedelmeskedve valamilyen ultraliberális eszmének, teljesen magára hagyta a képzőművészeket. Esetünkben azonban az állami megrendeléshez kapcsolódik egy olyan nemes, nagy távlatú történelmi cél is, amelynek az összegszerűsége, ha csak az állam művészetre fordított költségvetését nézzük, akkor is elenyésző.

– De többen éppen ezt az alkotásonként kifizetett másfél millió forintot sokallják, szerintük a műkereskedelemben egyik festő sem kapna ennyit a képéért.

– Ez az összehasonlítás óriási tévedés, hiszen azt a képet, amit egy műkereskedőhöz bead a festő, otthon, a saját víziója alapján festette meg. Ebben az esetben azonban a művészek egy megbízást kaptak, aminek a teljesítése hetekig, hónapokig tartó kutatómunkát igényelt. Könyvtárba kellett járni, internet előtt ülni, vázlatokat kellett festeni. Vagyis teljesen értetlenül állok az elkészült műalkotások értékének műkereskedelmi árakkal való összehasonlítása előtt. Nem beszélve arról, hogy régi igazság, már-már közhely, de sokszor hivatkozunk Oscar Wilde-ra, aki azt mondta, hogy „az emberek manapság mindennek ismerik az árát, de semminek sem tudják az értékét”.

– Vagyis az elmúlt években a műkereskedők határozták meg, hogy kik a jó festők s melyek az értékes alkotások?

– Erről beszélek. A galériák kizárólag piaci alapon működnek, ezért teljesen liberális felfogás minduntalan rájuk hivatkozni. Miért kellett volna nekünk a műkereskedelem által felértékelt alkotókat megkeresnünk? S azokat sztárolnunk, akiket a média is jól el tud adni? Mi ezzel szemben éppen azokra a művészekre is szerettük volna felhívni a figyelmet, akik a saját műtermükben, sokszor saját maguknak alkotnak, de kitűnő minőséget hoznak létre. S bátran állíthatom, hogy mind a tizenöten szakmailag nagyon igényes munkát végeztek. Vitatkozni persze lehet, hiszen értelmiségiként van olyan esemény, aminek én is más aspektusát ragadtam volna meg, de a szakmaiságukhoz nem férhet kétség.

Barta Boglárka

Feledy Balázs

művészeti író, művészettörténész

1947-ben született Budapesten,

1967–1975: ELTE, jogi, esztétikai tanulmányok,

1978–1987: a Magyar Képzőművészeti Főiskola főtitkára,

1987–1992: a Művészeti Alap képzőművészeti szakosztályigazgatója,

1992–1994: a Világkiállítás Programiroda kulturális igazgatója,

1994–2005: a Pesti Vigadó művészeti vezetője, a Vigadó Galéria igazgatója,

2005–2007: a Csók Galéria művészeti igazgatója

VASKEFE ÉS IDŐKERÉK

Az úgynevezett 1956-os emlékmű az i-y alkotócsoport munkája. 2006. október 23-án este nyolckor avatták fel, nem sokkal azután, hogy Gyurcsány Ferenc rendőrei rátámadtak a tüntetésről hazafelé tartó békés tömegre. A Budapestet megrohanó szovjet hadsereg erőszakos benyomulására emlékeztető mű – egy Kelet felől érkező ék alakzatú acél sereg, amint feltúrja a tér kövezetét – az egykori Felvonulási téren áll. Az 56 fokos szöget bezáró (ez volna a kapcsolat a forradalommal), háromszög alakú tömb 2000-nél is több rozsdás vasoszlopból áll. Az i-y alkotócsoport tagjai: Emodi-Kiss Tamás, György Katalin, Horváth Csaba, Papp Tamás.

A pályázatot kiíró minisztérium a mű költségének felső határát 650 millió forintban állapította meg. A balliberális sajtó ezt az összeget azóta sem kifogásolta.

A vaskefe szomszédságában áll a 2004-ben átadott időkerék, ami Herner János filozófus ötlete alapján született, s egyes források szerint 186 millió forintnyi közpénzből, illetve a Khronosz Alapítvány által biztosított 122 millióból épült, más források szerint a 60 tonnás szerkezet megvalósításához az akkori miniszterelnöki Hivatal 240 millió forinttal járult hozzá, további 80 milliót a magánszféra adott össze. Éves működtetési költségét 10 millió forintra taksálták, vagyis csak a működtetésre máig legalább további 70 millió forintot költöttek el.

A balliberális sajtó ezt az összeget sem kifogásolta.