Évszázadokig nem volt különbség az Isten házában és azon kívül énekelt dallamok között, aminek egyik jellemző példája az amerikai gospel. A stílusok természetesen változtak a gregoriántól a barokkig, de soha nem öltöttek szórakoztató jelleget és mivel az ilyetén eltérés szentségtörésnek számított, eszébe sem jutott senkinek.

Ennek ismeretében érthető igazán az egyház részéről megnyilvánuló döbbenet, amikor 1963-ban egy belga dominikánus apáca gitárral kezében a pop sikerlisták élére danolta magát.

Bár a szöveg Szent Dominiket dicsőítette, hangulata nélkülözte az addig megszokott áhítatot. Néhány évvel később az amerikai Edwin Hawkins Singers dala, az Oh Happy Day azért nem ütközött hasonló akadályba, mert a gospeldallam templomban és templomon kívül ugyanúgy szólalt meg.

Az 1960-as évek közepétől a Nyugaton gombamód szaporodó szekták és vallások már nem voltak szemérmesek és az új zenei stílusokat hitújítónak tartott tevékenységük szerves részének tekintették. Nem véletlenül. Miután az akkoriban fellángolt beat boom, azaz beathullám liberális szellemisége sikeresen fordította szembe szüleivel a fiatal korosztályt, annak tartós behálózásához a szekták számára kapóra jött a sikerlistás zenészek muzsikája.

A Rastafari mozgalom sem tudott igazán lángra kapni, amíg első számú képviselője, a jamaikai születésű Bob Marley meg nem babonázta a világot reggae zenéjével. A keresztények körében nem kis megrökönyödést váltott ki, hogy Marley szemében a Mindenhatót Etiópia akkori császára, a szerinte reinkarnálódott Hailé Selassie testesítette meg.

Bár a műfajban időről időre azóta is felbukkannak vallási elkötelezettek, az elhunyt zenész elhivatottsága többségükre ma már nem jellemző.

Nem kevésbé került kapcsolatba a pop/rock hírességeivel az indiai eredetű Krisna mozgalom, amikor az 1965-ben New Yorkba érkezett A. C. Bhaktivedánta Swami Praphupada megalapította az International Society for Krishna Consciousness (Krisna Tudat Nemzetközi Közössége) intézetet.

Az ő népszerűsítésében már a drogfüggő, homoszexuális Allen Ginsberg játszott jelentős szerepet, amikor a guru előadásaira az amerikai hippikorszak szintén kábítószeres, vezető zenekarait és énekeseit – többek között a Jefferson Airplane, Grateful Dead, Janis Joplin – is meghívta. Ennek lett következménye a kettősség, hogy miközben az igazi hívők békésen énekelték a Hare Krishna mantrát, a rockzenészekkel hozzájuk csalt tömegek a későbbiekben hol az áhítatot, hol az ajzószerek bódulatát követték.

Noha egyetlen vallás sem azonosítható tisztességtelen, mégoly híres személyiségeivel, azért mégis furcsa, hogy a kihágásokat a világ mindig a keresztények esetében harsogja leghangosabban. Pedig mások is söpörhettek volna saját házuk táján. Például Maharishi Mahesh yogi hívei. Őt lelki tanácsadójuknak választva a Beatles tagjai Indiában keresték fel, de rövidesen faképnél is hagyták. Szóbeszéd járta, hogy a szüzességet fogadó yogi az asszonyaikkal kacérkodott és folyamatosan apadó svájci bankszámláját emlegette.

Nem csoda, hogy a szabad szájú Lennon még dalt is írt róla Maharishi címmel. Ezt George Harrison kérésére Sexy Sadie-re (White Album) változtatta, de a „What have you done? You made a fool of everyone” (Mit tettél? Mindenkit átvertél) sorát meghagyta.

Nem kevésbé sajátos jelenség, hogy más rockhírességek is véget vetettek az általuk szentként tisztelt gurukkal kialakított bensőséges kapcsolatnak. Pete Townshend, a Who együttes vezetőjének vonzódása Meher Baba, Carlos Santana és John McLaughlin rajongása az Amerikában élő Sri Chinmoy iránt szűnt meg. Ráadásul a két utóbbi zenész nem általában a keleti vallással, hanem csupán azok vezetőivel szakított.

Az 1800-es évek elején indult a Jehova Tanúi szekta, amely a teniszező Venus és Serena Williams, a manöken Naomi Campbell mellett szintén nem nélkülözi az olyan zenészeket, mint Michael Jackson, Hank Marvin (Shadows), George Benson jazzgitáros. Ez még hangsúlyosabb a beat kialakulásával csaknem egyidős Born Again Christianity mozgalomnál. Mintha a zenészek számára találták volna ki Amerikában, hiszen Bob Dylan, Little Richard, Johnny Cash, Cliff Richard, Bono (U2), Alice Cooper, Ken Hensley (ex Uriah Heep) mellett számtalan híresség csatlakozott híveihez.

A felsorolásból nem hiányozhat a magyarországi alapítású Hit Gyülekezet sem. Az áhítatot itt már egyfajta népünnepély váltja fel, a helyükről extázisban felugráló, bekiabáló, hallelujázó híveket elektromos zenei körítés serkenti. „Vidám vasárnap” című rendszeres hétvégi igehirdetésük akár a „Buli van!” feliratot is viselhetné. Szinte házi zenekaruknak számított az ex Edda-gitáros, Slamovits István alapította No együttes, de híveik között megtalálható a Bergendy Szalonzenekar volt énekese, Balogh Ferenc, az R-Go együttes dobosa Barille Pasquale, az egykori Sing Sing rockegyüttesből kivált gitáros Abaházi Zoltán, az újhullámos Pajor Tamás és Bayer Friderika, az 1994-es táncdalfesztiválgyőztes énekesnő is.

Mit tett vagy tehetett mindezek ismeretében a keresztény egyház, hiszen válaszút elé érkezett. Beálljon azok közé, akik, mint láttuk, elsősorban ifjak tömegeit vonzották magukhoz vagy bízzon a hagyományos értékekben és a puszta igehirdetésben?

Amíg tétovázott, 1970-ben Andrew Lloyd Webber megkomponálta a Jesus Christ Superstar című zeneművet, és többek között világhírű rockénekesekkel, köztük Ian Gilannel (Deep Purple) lemezre vette. Az egyház a tőle műfajidegen próbálkozást nem nézte jó szemmel, de mivel elterjedését megakadályozni nem tudta, inkább elfogadta azzal az indokkal, hogy végül is Jézust népszerűsíti. Hozzá kell tennünk, hogy a zenemű csak témájában vallási, sem szektákhoz, sem új irányzatokhoz nem kötődött.

Magyarországon az apácához hasonló egygitáros vonalat vette át 1971-ben Sillye Jenő. A hazai katolikusság kezdetben őt is a belgiumihoz hasonló merev fogadtatásban részesítette, ennek ellenére úttörő tevékenysége nyomán egyre több, hagyományos értelemben vett keresztény együttes is alakult, köztük a Signum, majd a Testvérek, Apostagon pedig Keresztény Rockfesztiválokat is rendeztek. Ezek azonban részben a zenék túlzott egyszerűsége, részben az előadók ismeretlensége miatt csupán szűk réteget tudtak megszólítani, kihívást pedig semmiképp nem jelentettek a szekták és új vallások számára.

Az első, komoly zenei tudással is rendelkező együttes, a rock és a szimfonikusok műfajában is otthonosan mozgó After Crying végre valódi értéket mutatott fel 1996-ban megjelent lemezével, amelynek címéül a 130. zsoltárból vett De profundis (A mélyből…) idézetet választotta. Gitárosuk, Torma Ferenc, ugyanezt a zenei vonalat követve Keresztelő Szent János életét dolgozta fel néhány hete. Sem ő, sem a zenekar nyilvános hittérítést nem folytat, koncertjein nem az őrjöngésre utazik, egyszerűen a témák hangulatát igyekszik zenében kifejezni. És ez a lényeg. Kiadójuk, Böszörményi Gergely, református tiszteletes fiaként 2004 óta szervezi a Református Zenei Fesztiválokat. Ezek keretében több száz hazai és határon túli tagot számláló, egyesített kórusokat, valamint zenekarokat léptetett fel, hol a Magyar Zeneakadémián, hol a Művészetek Palotájában vagy éppen a budapesti Ráday „zeneutcában”.

– Ezek a muzsikusok azért lehetnek részesei a rendezvénynek, mert életfelfogásuk és a világhoz való hozzáállásuk, például a megbocsátás, a mások iránti kegyelet és szeretet gyakorlása összecseng a rendezvény szellemiségével. Mellettük természetesen voltak és vannak olyan zenei csoportok is, amelyek kifejezetten az egyházi zene tolmácsolására jöttek létre, de még ők is saját verseket írnak az Úr dicséretére és nem bibliai idézeteket zenésítenek meg – nyilatkozta a résztvevőkről a szervező.

A közönség tetszésnyilvánítására természetesen ilyenkor is sor kerül, de nem előadás közbeni bekiabálásokkal, felugrálásokkal, bohóckodással, és nincs rábeszélés a valamelyik gyülekezetbe történő belépésre. Láttuk, hogy az újsütetű egyházak, vallások és szekták zavaros magyarázataikhoz síppal, dobbal, nádi hegedűvel igyekeznek híveket toborozni. Az egymásnak is ellentmondó irányzatokból azonban egyetlen tényező igen hiányzik: az áhítat. Ennek ellenére a mögöttük álló pénzvilág, az egyre újabb, népszerű zenei stílusirányzatok lehalászása és a világhírességek ellenében a hagyományos keresztény egyház nem tudott, de nem is tud versenytársat állítani. Talán nem is kell, mert nem ez a feladata. A Mindenhatóval létesíthető kapcsolathoz ugyanis bensőségesség és nem hangerő szükséges. Ezt pedig előbb-utóbb mindenki megtapasztalja, amikor imádkozni kezd. Az extázist a ritmus ébreszti fel, a hit azonban csak a harmóniában él.

Szakács Gábor