– Művészetét nagyon nehéz egyértelműen besorolni bárhová, jól tükrözi ezt a vörösiszap-tragédiáról festett képe is. Jóllehet figurális festőként tartják számon, képein mégis nagyon kevés emberalakot látni. Van-e egyáltalán értelme a figurális és a non figurális festészet éles elkülönítésének és a kettő egymással való szembeállításának?

– Semmi. A stílus ugyanis még nem minőség. Két körből, egy vonalból és egy háromszögből ugyanúgy lehet remekmű, mint egy hiperrealista módon megfestett képből. A művész egyéni joga ugyanis, hogy hogyan közelíti meg a világot, mit akar a témával kifejezni. A művészettörténet erre rengeteg példával szolgál. Klee, Mondrian, Bacon vagy Rauschenberg teljesen más stílusban alkotott, mégis, a maga módján mindegyikük zseniális volt, minőséget hozott létre. De szinte mindenki szereti Rippl-Rónait, Csontváryt, Egry Józsefet is azért, mert a tehetségük mögött ott volt valamiféle erős kifejezőkészség, s elhittük, amit csináltak, hitele volt és van a munkáiknak.

– A hitelesség egy hosszú folyamat eredménye vagy egészen fiatalon is látszik?

– Már korán megmutatkozik, de ahhoz, hogy valódi művész váljék valakiből, rengeteg munkára, kitartásra van szükség. A főiskolán találkoztam olyan diákkal, akiről mindenki azt mondta, hogy ő lesz az új Rembrandt. És nem lett belőle. Voltak viszont olyanok is, akik a főiskolán még szürkék voltak, csak később teljesedtek ki. Vagyis nem baj, ha mindenki Rembrandtnak képzeli magát, én is így vagyok vele, mert nem lehet másképp csinálni. De, hogy valóban azzá leszünk-e, majd az idő fogja eldönteni.

– Kiváló koloristaként tartják számon, s erős színekkel megfestett képei az első ránézésre valóban erről is árulkodnak. Ugyanakkor, ha jobban szemügyre vesszük azokat, feltűnik, hogy valójában igen kevés színt használ, még akkor is, ha azok valóban nagyon erőteljesek. Az mindenesetre bizton kijelenthető, hogy egyik kedvence a vörös, illetve annak árnyalatai. Miért?

– Gondolom, ezért hívott fel Kerényi Imre is azzal, hogy a vörösiszapról fessem meg a képet. Azt, hogy miért kedvelem ennyire ezt a színt, nem tudnám megmondani egyértelműen. Ráadásul nálam a jelentése is módosult, hiszen míg a mindennapokban az életet jelképezi, számomra inkább valami fájdalmat jelenít meg. Engem ugyanis minden emberi tragédia nagyon mélyen érint, azt is szokták mondani, hogy a festészetem csupa dráma.

– Van ennek valami oka?

– Valószínű vissza lehetne vezetni a gyermekkoromra, amikor is súlyos asztmám volt. Ez azt jelentette, hogy októbertől áprilisig állandóan fulladásos rohamok gyötörtek, vagyis ősztől tavaszig gyakorlatilag be voltam zárva a szobámba. Mivel így játszani sem igen tudtam a társaimmal, rajzolni kezdtem. Először mesekönyvekből másoltam, Verne Gyula könyvei például tele voltak gyönyörű rézmetszetekkel, aztán tavasszal kimentem a nádasba, az erdőbe. Akkor már számomra a kép valamiféle varázslatot jelentett, ámulattal néztem mindegyikre, mindegy volt, hogy milyen kvalitású és mit ábrázol, csak kép legyen.

– Bár a főiskolán osztályfőnöke Kádár György volt, akit a konstruktivizmus egyik mestereként tartanak számon, expresszív képein mintha nyoma sem lenne az ő hatásának.

– Mivel még nem volt meg az egyéni, kialakult stílusom, mindenképpen befolyásolt, hiszen a mesterek keze nyoma egyéniségtől függően kinél jobban, kinél kevésbé, de megmarad. Ez önmagában egyáltalán nem baj. A baj akkor van, ha ezt egy bizonyos idő elteltével sem tudja valaki levetkőzni, s nem találja meg a saját hangját. Mert a mestert másolni semmi értelme. A nagy poén az, hogy olyan világot hozzak a felszínre, amit más nem vett észre vagy nem tudott a felszínre hozni. Ez persze hosszú évek munkája. Kádár konstruktivizmusa ugyanakkor valóban távol állt tőlem, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon nagy haszna volt, mert fegyelemre tanított. Most, hogy újra visszatértem az expresszív világhoz, a képek felszíne alatt ennek ellenére is megvan az a fegyelem és szerkezet, amit Kádár mesternek köszönhetek. Domanovszky Endre vele szemben ugyanakkor nagyon színes, expresszív vonulatot képviselt, számomra ő volt az Atyaúristen. Neki is köszönhetem, hogy most az vagyok, aki.

– Vagyis többek között azt az expresszivitást, ami a vörösiszapról festett képét is jellemzi.

– Kerényi Imrének az volt az egyetlen kérése, hogy a kép legyen egy kicsit dokumentatív, hogy aki megnézi, rögtön tudja, hogy miről van szó. Ezért rengeteg fotót összeszedtem, s tulajdonképpen egyfajta kollázstechnikával azokat az expresszív festészettel összekombináltam. A kép egysége érdekében a festékkel ugyanakkor direkt úgy dolgoztam, hogy ne lehessen érezni, hogy a fotó is benne van. Amikor elkezdtem a munkát rögtön eszembe jutott Radnóti Miklós Nem tudhatom… című verse, állandóan mormoltam, hogy „ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, / s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” Amikor kimondtam, hogy vöröslő fájdalom, rádöbbentem, hogy ebben egy egész emberi sors benne van, s ebből kell kiindulnom.

– Az angyalt pedig ezek szerint a „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg” sor ihlette.

– Persze. Mindig van valaki, legyen az mondjuk egy szárnyas angyal, aki véd és óv bennünket, akár a vörösiszaptól is. Így hiába jött az áradat, a kép alján már állnak az elkészült Makovecz-házak, s az élet lassan visszatér a megszokott kerékvágásba. A téma egyébként pont a dráma miatt annyira megérintett, hogy azóta is gyűjtöm a fotókat, s fogok magamnak is festeni belőle egy sorozatot.

– Amiben nincs dráma, az már a festészet szempontjából nem is érdekli?

– Nem, egyáltalán nem. Húzok két színt, s már rögtön azt mondják, milyen drámai feszültség van benne. Valószínű, hogy ez velem született.

– Képei éppen ezért értelmi síkon kevésbé megközelíthetőek, sokkal inkább érzelmi megértést feltételeznek. Ez egyben azt is jelenti, hogy először mindig valahol belül születnek meg?

– Igen. Rettenetesen ösztönösen festek. Még főiskolás voltam, amikor az utcán találkoztam egy akkor már elismert festőkollégával, aki megkérdezte tőlem, hogy milyen festői problémával foglalkozok éppen. Fogalmam sem volt, miről beszél, de mivel a főiskolán már hallottam a hideg és a meleg színek problematikájáról, hát rávágtam. Nagyon meg volt elégedve a válasszal. Ez a történet is mutatja, hogy én soha nem gondolkoztam az elméleteken, annyira ösztönösen jött minden. Supka Magda művészettörténész azt mondta rám valamikor, hogy az idegrendszeremmel festek. Állítólag olyan ez, mint amikor valakinek abszolút hallása van. Persze aztán az évek alatt rengeteg dolgot megtanultam, s azok alapján tudom rendszerezni a dolgokat. De nem véletlen, hogy a mai napig is csak azok a festők izgatnak, mint Kokoschka, Schiele vagy Nolde, akik hozzám hasonlóan az expresszív világot képviselik. A száraz konstrukciót elfogadom ugyan, de nem tudok vele mit kezdeni. Ugyanígy vagyok az irodalommal is. A prózából az élményt nagyon nehezen kapom meg, míg a költészet szárnyakat ad. Talán ezért van, hogy a képeim prózai történetét a lírával teszem szárnyalóvá.

Barta Boglárka

Szentgyörgyi József

festőművész

1940-ben született Balatonarácson, a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumot követően 1968-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskolán Kádár György osztályában.

Bár figurális festőként tartják számon, képei az expresszivitás jegyeit hordozzák, külön említést érdemelnek a látomásos elemeket tartalmazó tájképei.

A főiskola után Derkovits-ösztöndíjat kapott, azóta rendszeresen kiállító művész Magyarországon és szerte a világban.

Több alkalommal is díjazták alkotásait a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület pályázatain, de 1981-ben a Munkácsy-díjat is megkapta. 1999-ben Tornyai-plakettet vehetett át, 2011-ben pedig ő lett a Magyar Festészet Napjának életműdíjasa.