„Hatalmas erőt éreztem magamban, amit úgy járt át a nyugalom, mint egy meghitt falu csendes légkörét a déli harangszó… Eltűntem 19,85 másodpercre, hogy hol jártam, nem tudom, de azt tudom, hogy ami a helyembe lépett, összehasonlíthatatlanul jobb nálam. A szobrász dolga, hogy levésse a felesleget. Egy harcos sem tesz mást, mint egy életen át csiszolja technikáját azzal a céllal, hogy megszabaduljon minden felesleges mozdulattól és gondolattól. Az így létrehozott színtiszta cselekvés birodalmába észrevétlenül surran be a Mindenható… A lovasíjászat, ami egykor táltos lovam repített térben és időben, ma már egyre inkább egy rítus számomra, keretet adva hétköznapjaimnak, életemnek. Egyszerre jelenti számomra a tudományt, a művészetet és a vallást… Negyed évszázaddal ezelőtt indultam lóháton, őseink nyilával meghódítani a világot. Ma itthon majdnem ezer követőm van… A kor, melyben élünk, a civilizáció egyre magasabb szintjére repít minket, miközben a kultúra egyre elérhetetlenebb mélységű szakadékba zuhan. A harci művészetet gyakorló ember, aki egykor a vérontás potenciális eszköze volt, egyre nagyobb szerepet kell, hogy vállaljon a fogyasztói társadalom kíméletlen malmában őrlődő emberi értékek átmentésében” – mondja Kassai Lajos.

Máskor is volt már fantasztikus teljesítménye, amikor 1998-ban 12 órán át tartó, megállás nélküli lovasíjászatával bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. Ezt 2002. május 11-én döntötte meg. 2006-ban pedig 24 óra alatt 661 vágta során 5413 nyílvesszőt lőtt ki.

Emberfeletti teljesítmény, amire csak egy választott nép választott fi a képes, égi segítséggel. Kevés olyan nép él ma a világon, amely napjainkig folyamatosan őrizte és adta tovább harci kultúrájának tartalmi elemeit. Sajnos ezeket mi nem voltunk képesek megtartani, mivel politikai erőszak következtében számtalanszor előfordult hagyományaink tiltása, üldözése és tudatos pusztítása. Jóllehet, keleti kultúránk egészét majdnem sikerült szétzúzni, nagy részét felismerhetetlenné tenni vagy eltűntetni, de a tényleg megmaradt, amiből sok minden összerakható, rekonstruálható. Mint a DNS-t, melynek bonyolult láncolatát megfelelő módszerekkel, egyetlen élettelen sejtből is hibátlanul fel lehet építeni.

Mi az hát, amit Európában – és bátran mondhatjuk – a nagyvilágban sok egyéb mellett a magyarok tudnak a legjobban? A lovasíjászat gyökere belső-ázsiai őshazánkhoz vezet vissza. A nagyállattartó türk lovas népek, a szkíták, a szarmaták, a hunok, a kunok, a magyarok gyermekkoruktól kezdve gyakorolták a lovasíjász harcmodort.

Műveléséhez több összetevő szükséges: A Belső-Ázsiából hozott mélyen meglévő kódoltság, bizonyos lótípus, a lóval való különleges kapcsolat, valamint az ősi visszacsapó reflexíj, amelyet ugyancsak a magyarok hoztak be Európába.

A Kárpát-medence lovasíjász hadseregei gyorsan lebonyolított, nagyszabású katonai akcióikkal kápráztatták el és félemlítették meg kortársaikat, akik nyomába sem értek hatékonyságuknak. Mozgékonyságukat (gyorsaságukat), nagy távolságok és változatos terepviszonyok leküzdésére használták. Kiemelkedő képességüket, harcértéküket lovaik biztosították.

A lovasíjász nem lóra szállt gyalogos. Lótartó, lóértő lovas (nagyállattartó) életmódot folytató, fegyverek használatára, annak lovas alkalmazására kiképzett harcos. A lovas fizikai és szellemi síkok harmóniája, a tökéletesség szimbóluma.

A belső-ázsiai török népek gyermekei gyermekkoruktól fogva gyakorolták/gyakorolják az íjászatot és a lovaglást. Együtt nőnek föl a lovakkal, amikhez személyes kapcsolat fűzi őket. Amíg Európában főleg nagytestű, hidegvérű lovakat tenyésztettek, amelyekkel elsősorban terhet szállítottak, addig az ázsiai török népek ősi arab lovakkal (achal tegin, shagia arab stb.) közlekedtek, mivel nagy távolságok megtételére képesek, könnyedek és fürgék.

„Egész eddigi vergődésemnek az a felismerés lett az eredménye, hogy a ló tanít meg lovagolni, és az íj tanít meg lőni” (Kassai Lajos).

Sajnálatos, hogy a magyar lovas kultúra a XX. század második felére teljesen megsemmisült. Kicserélődött nemzetidegen szemlélettel, lóhasználattal és eszközökkel. Lóállományunk is teljesen megváltozott. Magyar lovaink, melyekre egykor méltán voltunk büszkék, eltűntek szemünk elől.

Mivel a lovas mozgása minden esetben a ló mozgását egészíti ki, sajátosságait pedig a célszerűség alakítja, nem volt sok lehetőség a technika elemeinek összeválogatására.

Hankó Béla biológus szerint az ősmagyarok lovai elsősorban tarpán származékok voltak. „Homlokuk széles, kis- és száraz fejűek, tüzes szeműek, száraz csánkúak, acélos izmúak, eleven, tüzes és átlagosan 140 cm marmagasságú állatok voltak. Istállót sohasem láttak, hideget, meleget, esőt és szélvihart egyaránt tűrték. Ritkán feküdtek, állva aludtak. Félvad ménesekben tartották őket. Fekete sörényük lobogott a szélben; sokféle színük volt, de jó részük egérszínű, illetve patkányszőrű volt, fejér hassal és széles, fekete, szíjalt háttal, fekete sörénnyel és farokkal.”

A mai lovasíjászok munkájukhoz mai fogalmaink szerinti „magyar” lófajtát választottak ki, mint a hucul ló. A hucul lóként definiált fajta nem azonos ugyan a szkítákkal, hunokkal, avarokkal és Árpáddal érkező lófajtával, mégis, az egyetlen olyan magyarországi lótípus, amely megjelenésében, mozgásában emlékeztet az idők során elveszett lovaikra és az eredeti magyar lovaskultúrára. Kárpátalján megmaradt az ősi fajta, hegyi lóvá alakult, múltja azonban nem tisztázott.

Természetes testmérete, alkata, szíjalt háta, színárnyalatai mutatják ősi jellegét, a vadlovakhoz fűződő rokonságát. A hucul, a Kárpátok kis hegyi lova, a tarpán egyenes ágú leszármazottja (Mihók). Az ősi magyar és hucul lovak közös őssel rendelkeznek. A kihalás szélén álló hucul populációt kis létszáma miatt arab vérrel frissítették. Így a hucul ló a ma élő egyik legősibb fajtának tekinthető, küllemében máig hordozza a tarpán vadló ős jegyeit. Ez ma az egyetlen olyan magyar ló, amelynek kitenyésztésében nincs nyoma a nyugati kultúrának.

Íjat csak a tökéletesen belovagolt ló hátáról lehet használni. A visszacsapó íj alkalmazása az íjkezelés mesterfoka. Rendkívül gyors. Hatékonyan használható álló, valamint különböző sebességgel és irányokban mozgó célok leküzdésére, különböző sebességű és irányú mozgásból, valamint álló helyzetből egyaránt.

Az összetett reflexíjat a szükséges szerkezeti változtatásokkal, a hajló karok végén merev erőkarokkal látták el. Ez a zseniális újítás némiképp megnövelte a fegyver méretét, de lehetővé tette lényegesen erősebb hajló karok (reflexek) használatát. Az íjász a vállainak vonalában tartott nyílvessző fölött a célra szegezi tekintetét. Tartása egyenes és nemes. Nem görnyed, nem bújik fegyveréhez, és nem hunyorog. Mindkét szemével figyel. Nyilával félreérthetetlenül a célra mutat, mintha nem is szemével, hanem tudatának kiterjesztésével tartana célra.

Nagy öröm számunkra, hogy Kassai Lajos kaposmérői birtokán összegyűlt Magyar Lovas Szövetség és a Magyar Testnevelési Egyetem vezetősége, ahol bejelentették, hogy a Magyar Testnevelési Egyetemen tantárgy lesz a lóhátról való nyilazás. Ami nemcsak ügyességet, hanem a testen kívüli szellemi erők üzeneteit is érthetővé teszi a magyarság számára, térben és időben.

Kiszely István